Tanuljunk várni!

Igehirdetés 2000. december 17.

Tanuljunk várni!

 

Lekció: Ézs 9,1-7
Textus: Ézs 9,1

“De nem lesz mindig sötét ott, ahol most szorongattatás van!”

 

Imádkozzunk!

Istenünk, légy áldott az ígéretért, hogy nem hagyod magára népedet bajaival. Köszönjük, hogy hűséges Isten vagy, aki beteljesíted minden ígéretedet. Íme, a megígért gyermek is megszületett, aki csodálatos, jó tanácsot adó, erős Isten, örökkévaló Atya, békesség fejedelme. Egész szívünkkel feléd fordulunk most, hogy eljöhess, mint a mi fejedelmünk is. Ó Urunk, ne hagyj magunkra bűneinkben, kételyeink és veszteségeink közepette. Ragyogtasd ránk világosságodat, hogy lássuk az utat, amin járnunk kell, és vezess úgy, hogy elérkezzünk hozzád, aki életünk forrása vagy. Hallgass meg imádságunkban, és szólj most hozzánk lelki üzenettel! Ámen.

 

Igehirdetés

Ádvent időszakában nem térhetünk ki az elől a nehéz tény elől, hogy Jézus nélkül sötétség van a világban, és a mi szívünkben is. Azért van ez így, mert Isten örök szeretet-akaratából ő a világ Világossága. Nélküle pislákoló fények, vagy hamis ígérettel teli, villódzó világvárosi fények, esetleg éppenséggel félrevezető, csalárd fények vesznek bennünket körül a világban.

Kitűz az ember valami célt, maga elé teszi, mint egy lámpást, és azt mondja, hogy erre akarok menni. Aztán telnek az évtizedek, és ami egykor lelkesítő cél volt, egyszer csak elveszti varázsát. Az egykor irányadó világosság pislákoló gyertyavilág marad, ha ki nem hunyt már egészen az idők múlásával. Aztán ott vannak a nagyváros fényei: a siker és a gazdagság, a villódzó ledek, a képernyők és kivetítők csillogása. Elérni, amit a szüleim sem tudtak, jutni valamire, szerezni, gazdagodni. Aztán sikerül – s ezt sok példa mutatja:  egy idő után nem lel benne örömet az ember. Elmúlik a káprázat, jön a kiábrándulás.

És vannak a világnak tudatosan félrevető fényei is. Gyermekkorom olvasmánya volt egy regény, ami azzal kezdődött, hogy a szigetlakók  a közeledő hajót úgy kívánták este félrevezetni, hogy a fáklyát, amit iránypontul meggyújtottak, egy kecske szarvára kötözték, s azt noszogatták a hegyoldalon, menjen arrébb, hogy a sziklás öbölben kikötő hajó zátonyra fusson, s hozzájussanak a kincsekhez. Ez is jelen van a világban, a tudatos megtévesztés lelkülete. Elmondom, testvérek, hogy a múltkorában úgy csalt ki tőlem valaki pénzt, hogy temetést jött bejelenteni. Azt mondta, meghalt a felesége. Jóhiszeműen fölvettem az adatokat, aztán azt is elmondta, meglopta a munkatársa és nincs mit enni adnia a gyermekeinek. Megszántam és adtam neki pénzt, amit sose szoktam. Legfeljebb ruhaneműt vagy ennivalót adok, ha valaki az utcáról bejön, s látom, valóban szüksége van rá. Mire kiderült, hogy nem is volt felesége, temetésről pedig egyáltalán nem volt szó, addig a pénzzel nyomtalanul eltűnt. A bíróságon láttam viszont, ahová tanúnak beidéztek, és hiszékenységem feletti bosszankodásomat csak az vigasztalta, hogy a tárgyaló folyosóján egy sereg környékbeli lelkipásztort találtam: reformátust és katolikust egyaránt. Örültek, hogy nemcsak ők voltak hiszékenyek, de én is…

Jelen van a világban ennél fajsúlyosabb hitetés is. A nagy jelszó: szerezd meg és boldog leszel. Alig van reklám, ami ne ezt ígérné. Ha megkaparintod, tiéd, akkor megváltozik életed, lesz önbizalmad, jól fogod érezni magadat, leszel valaki a többiek között. És hogy tényleg így lesz-e, az legkevesebb kétséges.

Azokban az időkben, amikor az ézsaiási ige elhangzott asszír hódítások zajlottak Izrael északi részén, Zebulon és Naftali földjén. Ez a táj veszett el leghamarabb, amely egyébként is a legtöbbet szenvedte az ellenségtől. Az asszírok őrületes kegyetlenséggel hódítottak. A mai napig lehet olvasni győzelmi oszlopaikon, hogy azzal kérkednek, senkit nem hagytak életben. A csecsemőket falhoz csapkodták, a megölt terhes asszonyok hasát fölvágták, nehogy írmagnak maradjon egyetlen élőlény is – ilyen volt fennhatóságuk Zebulon és Naftali földjén. Valóban “sötét” volt az élet, ha egyáltalán megmaradt – zsombékokba, erdőkbe rejtőzve, itt-ott, barlangokban lehetett csak túlélni beözönlésüket. Sötétség és szorongattatás volt minden tekintetben.

Most, amikor nincs háború, nem hasonlóan sötét-e a bűn uralma a világban, sőt a mi szívünkben is? Nincs-e sötétség, amikor hiányzik az őszinteség, mert a bűn folyamatos hazugságra kötelez? Nincs-e az, amikor nem marad egy csöpp emberség sem, mert a szerzés világában farkastörvények uralkodnak, s aki nem kapar magának, azt félrelökik és kivetik maguk közül? Nincs-e sötétség, amikor egy megtévedt fiatalt, aki autó-tolvajok közé keveredett, s mikor ki akarna szállni a bandából, zsarolással és fenyegetéssel öngyilkosságig kergetik? Nincs-e sötétség, amikor már bűnnek se számít, hogy emberek a remélt egyszemélyes boldogságukért cserben hagyják társukat és gyermekeiket? Nincs-e sötétség, amikor ritkaság az ígéret megtartása, még ritkább a hűség a barátságban, a közösségért való áldozatban? Amikor a rendezetlen lélek bajai miatt több a páciens az orvosi előszobákban, mint a tényleges szervi elváltozások miatt?

Ne áltassuk magunkat, testvérek, az ézsaiási igék rólunk szólnak; a mi időnkről, sőt rólunk személyesen. Annál nagyobb a sötétség, minél távolabb vagyunk az élő Istentől! Néha már hitünket is elveszítjük: nem is érdemes helytállni, inkább sodródjunk a világgal, úgysincs magasabb élet. Ilyen gondolatok rettentik az embert. Milyen jó, hogy az ádvent csöndjében megszólal az ézsaiási ige, s annak nem csak “diagnózis” része! Isten Szentlelke mondta a szorongattatott népnek, és hiszem, hogy nekünk is mondja: “Nem lesz mindig sötét ott, ahol most szorongatás van!” Nem végleges a sötétség, a bűn hatalma.

Az önzésben, hamisságban, hazugságban élő ember, akik valamennyien vagyunk, hallja meg az ígéretet! Nem lesz mindig sötét – és nem azért, mert majd magától elmúlik. Ami magától elmúlik, ahelyett jön másik. Az istentelenség, a fény nélküli élet nem múlik el magától: a Világosság Atyja, maga Isten vet végét. Ő ígéri: eljövök hozzátok! Nem csak követet küld, hanem ő maga lesz testté. “Egy gyermek születik nékünk, fiú adatik nékünk – s a nép, amely sötétségben jár, nagy világosságot lát! Akik a halál árnyékának földjén laknak, azoknak fény ragyog föl.” Micsoda ígéret…!

Igen, ezért érdemes ádventet ünnepelnünk. Isten testté lett Krisztusban – de testté akar lenni benned és bennem is. Mindazt a jót, amit Krisztusban közölt a világgal, ma is adni akarja mindnyájunknak. Azt szeretné, hogy bennünk is itt legyen a mennyei élet! Hallottuk a születendő Fiúról: “…hívják nevét Csodálatosnak…” Ami azt jelenti, nem csak a lefokozott, a gondokkal teli, elpiszkolódott élet létezik, hanem az igazi, az isteni, a megújult élet is! A fényes, a ragyogó, a másoknak is iránypontul szolgáló, amiben szeretet és gyógyító erő rejtezik. “Igazság és jogosság által uralkodik” – ő nem kevesebbet akar nekünk adni!

Aztán “Tanácsosnak” is hívják a születendő Messiást, akiről Ézsaiás szól. Nem szorul emberekre, közvetlenül Istentől kapja a szükséges útmutatást. Ilyen életet akar közölni velünk is: ahol az ő jelenlétében megtudjuk, mit kell tennünk, és mitől kell tartózkodnunk. Aztán sorjáznak az Úrnak járó méltóságnevek – egy valóságos, földi emberről szólóan! Hallgassuk csak: “…örökkévalóság Atyja, békesség Fejedelme…” Első fokon ezek a Messiásra, Jézusra érvényesek, de aztán mindazokra, akiknek valóban közük van hozzá, mert beengedték őt az életükbe. Tőle terjed ránk mindannak ereje és áldása, amit Isten a megváltásban adott a világnak!

Elkezdünk isteni életet élni (2Pét 1,4) – nem magunktól és nem magunk által, hanem tőle és őáltala, amint azokban a vészes időkben, az asszír hódítás éveiben, az északi országrész pusztulása idején is ott volt az új élet ígérete: “Nem lesz mindig sötét, ahol most szorongatás van…. megsokasul a nép, és örülnek nagy örömmel, az aratók örömével, vagy mint amikor zsákmányt osztanak.” Érvényes ez itt és most is: jön a szabadítás – éppen akkor, amikor a legnagyobb a baj…!

Nem lesz mindig sötét ott, ahol most szorongatás van… Mit tegyen, aki örömmel hallgatja, és szíve szerint részesedni is akar az Eljövendő közelségében, a hozzátartozásban? Ezeket mondhatjuk: Várni, hívni őt, és felkészülten fogadni. Várni őt, mert eljöttének idejét maga határozza meg. Hányszor ringatta magát tévhitekbe az egyház, nem beszélve a pogány hitekről és vallásokról, azt gondolva, hogy meghatározhatják, Isten mikor és hol legyen jelen… Mintha mi osztanánk jelenlétét. Nem tartjuk kezünkben az “időket és alkalmakat”, s bizony akadnak időszakok, amikor semmi mást nem tehetünk – csak elcsendesedünk és várunk…!

Jó lenne a nagy jövés-menésben, igyekezetben tanulni ezt a leckét. Várni, semmi mást, csak várni! Egy házasság tönkremenésekor történt, hogy a férj és a feleség egyaránt jóvátehetetlennek látták már, ami történt közöttük. De mivel szerették gyermekeiket, s miattuk nem akarták fölszámolni otthonukat, tanácsot kértek. Csak annyit tudtam mondani: Várjatok, hátha mégis kezdenek gyógyulni a sebek, amiket egymásnak okoztatok, amiket most gyógyíthatatlannak gondoltok. Ne tegyetek semmit: ne magyarázkodjatok, ne akarjátok egymást átalakítani, megbüntetni, egyszerűen várjatok, maradjatok nyugton! Hallgattak a szóra, és türelmüket Isten új belátásokkal áldotta meg – visszataláltak egymáshoz, gyermekeikhez – és szép, régi összetartozásukhoz…!

Mi is tragikusan eljátszottuk legjobb szövetségesünkkel, Istennel összetartozásunkat. Tanuljunk újra várni, erre való az advent: hátha adja gyógyító erejét, megkönyörül rajtunk, hátha újat kezd velünk, visszavezet oda, ahol elvesztettünk valami nagyon fontosat – ahogy megkönyörült a világon és Krisztusban újat kezdett az egész emberiséggel. Miért ne tenné veled és velem, most ebben a karácsonyban? Tanuljunk várni, ezért van advent. Csöndben lenni, nem tenni semmit – csak várni…

De mégis van több: hívni őt. Kevesen jutnak el idáig, akik szomjazzák jelenlétét, érzik hiányát. Valami sértett büszkeség bujkál az ember szívében: nehéz egészen kisgyermeknek lenni. (Mát 18,3) Vagy kifosztott felnőtteknek, akik tudják, mennyire üres a kezük, a szívük és az életük – nehéz ezt elismerni! Fönntartjuk fejünket, mint az üres kalász. Milyen kevesen jutnak el oda, hogy hívják őt… Talán azért, mert még nem vagyunk elég mélyen: azt hisszük, emberi segítség is megteszi. Nem teszi meg, testvérek! Vannak válságok, csődök és olyan vermek, ahol emberi segítség nincs többé! “Hívjátok őt, amíg még megtalálható!” “Közeledjetek Istenhez, és ő közeledni fog hozzátok!” “A mélységből kiáltok hozzád, Uram…!” – soroljuk-e tovább a bibliai igéket? Milyen jó, hogy vannak olyanok is, akiknek életében meghallgatásra találtak már a nagy “messzeségből” kiáltott imák!

József kiszáradt kútba vetve várta Isten szabadítását. És jöttek midiáni kereskedők, akiknek semmi más fontos nem volt, mint a pénz – voltak ilyen emberek akkor is – és eladták rabszolgának, de kimentették. Pénzzé tették életét! Kihúzták a kiszáradt kútból, s azonnal ki is vitték a rabszolgapiacra. József azokban a percekben nehezen hihette, hogy Isten “szabadításának” részese. Édesatyja megkülönböztetett jóságát veszítve el, lett belőle rabszolga… Azok az emberek mégis Isten szabadítását közvetítették, s a rosszból jó jött ki számára. Hisszük-e, hogy a szabadító Isten ma is képes erre? Emberek és ügyek által, amik esetleg csöppet se kényelmesek vagy kedvünkre valók – az ő szabadítását hozza közel… Kiáltsunk a veremben vergődő kiáltásával – és eljön a meghallgattatás!

Ha már valóban vártunk ádventi szívvel, s tényleg kiáltottunk nagy mélységből, “messze földről” – akkor tegyük meg a magunkét abban a tekintetben is, hogy tőlünk telhetően felkészülten fogadjuk őt. Vegyük mintáinkat a köznapokból. Ha vendéget várunk, mit szoktunk tenni? Takarítunk és asztalt készítünk. Ilyen egyszerű. A “takarítás” különösen adventi feladat. Megnézni, mi van útban, ami méltatlan hozzá, minek van lehúzó ereje, minek nem örülne, ha ott találná életünkben…! Legyen ez a hét ennek ideje, s nem csak a lakásban, hanem életünkben is. Méltatlan indulatok, cselekedetek, szavak, sérelmek – el velük! Az “asztalkészítés” már az ő dolga, hiszen ő vendégel meg minket…. Amikor az úrvacsora szent közösségében asztalunkhoz ül: az ő vendégei leszünk! Mit adhatnánk mi őneki? Ahogy a költő, összefoglalva földi életének kételyeit, hitetlenségét, visszatekintve ezt mondja:

 

“…úgy érzem én, barátom, hogy a porban,

hol lelkek és göröngyök közt botoltam,

mégis csak egy nagy, ismeretlen Úrnak

vendége voltam…”

                                                              (Kosztolányi D.)

 

Az ő vendégei vagyunk: azok voltunk mindig, amikor nem tudtuk is – de azok lehetünk immár szívünk szándéka szerint is. Várni, hívni, fölkészülni – jöhessen el hozzánk is a Békesség Fejedelme! Így is legyen. Ámen.

 

Imádkozzunk !

Urunk, nem vagyunk méltók, hogy hajlékunkba jöjj, de várunk és hívunk, hisz sötétben és vigasztalanul élünk a halál árnyékának földjén. Köszönjük a karácsonyt, amely közeledő fényeivel már int felénk. Add, hogy megteljen szívünk szent várakozással: taníts várni, imádkozni, igazán és komolyan fölkészülni érkezésedre. Fájó szívű, gyászoló testvéreinkre gondolunk – töröld le könnyeiket, ragyogtasd föl világosságodat számukra, és mindnyájunknak is. Add, hogy meglássuk az utat, amin vezetni akarsz. Erősíts a jóra, hogy áldott és örömteli lehessen életünk. Segíts el a benned való új élet ajándékára, s cselekedd, hogy egymásnak is javára lehessünk.  Ámen.