Az elfogadás művészete

Igehirdetés 2000. december 24.
Az elfogadás művészete

 

Lekció: Luk 1,26-38
Textus: Luk 1,39-45

“Fölkelve pedig Mária azokban a napokban, nagy sietséggel ment a hegységbe, Júda városába; És bement Zakariás házába, és köszöntötte Erzsébetet. És történt, mikor hallotta Erzsébet a Mária köszöntését, a magzat repesett az ő méhében; és betelt Erzsébet Szentlélekkel; És fennszóval kiáltott, mondván: Áldott vagy te az asszonyok között, és áldott a te méhednek gyümölcse. És honnét van ez nékem, hogy az én Uramnak anyja jön énhozzám? Mert íme, mihelyt a te köszöntésed szava fülembe hatolt, a magzat örvendezéssel kezdett repesni a méhemben. És boldog az, aki hitt; mert beteljesednek azok, melyeket az Úr néki mondott.”

 

Imádkozzunk!

Istenünk, légy áldott karácsony közeledtéért. Szent várakozás él a szívünkben, hiszen te magad oltottad belénk: reméljük a jót, várjuk eljöttödet. Sötétségben lakunk és a halál árnyéka esik ránk, ha nem adsz világosságot. Nélküled kiüresedik az öröm, megfakul a reménység, és a szeretet elveszti értelmét. Köszönjük, hogy nem hagytad magára az embervilágot, hirdetőket küldesz a kezdetektől, hogy ébresszék alvó népedet. Kérünk, most is szólíts meg minket, akik vágyakozunk az élet teljességére és örömére. Ébressz újra örökkévaló rendeltetésünkre, állíts a helyünkre, adj olyan útmutatást, amit angyalod által Máriának is adtál. Taníts engedelmességre, hogy mi is elmondhassuk alázattal: Ímhol az Úr szolgálója, legyen nekem a te beszéded szerint! Ámen.

 

Igehirdetés

Ádvent utolsó vasárnapja van, amikor az üdvtörténet talán legszebb képei elevenednek meg előttünk. Angyallal találkozni, Isten küldöttével beszélgetni igazán nincs nagyobb dolog az ember életében. Ez adatott meg azoknak a kivételes személyeknek, akikről ma hallunk. Két asszonyról van szó: Mária és Erzsébet. Egyik az útkészítő, Keresztelő János édesanyja lesz, másik meg Jézust, a világ Megváltóját fogja megszülni.

Érdekes megfigyelnünk, hogy a Biblia egyfelől fölmutatja a női lét sötét oldalát, amit Éva személyében az esendő, az elcsábuló és csábító személye jelenít meg. Van fajtájából elég Noé leányain és Bétsabén keresztül Heródiásig és Saloméig – de ugyanez a Biblia felmutatja a női lét pozitív lehetőségeit is. Azokat a tulajdonságokat, amik Isten kezében átnemesedve az üdvöt munkálják emberek életében. Ezekre figyeljünk most igénk vezetésével.

Az ókorban lebecsülték a nőket, másodrangú embereknek tartván őket. Szókratész, amikor a halálához közeledik, tanítványaival elvezetteti sivalkodó, jelenetező feleségét Xantippét, aki így nem is lehet tanúja férje halálának, annak, hogy mily nemes módon viseli az a testi elmúlást. Platón mindenesetre így tudja a történetet, ezt írja le az utókor számára. De a Bibliában is ezt olvassuk a Prédikátor könyvében: “Ezer közül egy embert találtam, de asszonyt mind ezekben nem találtam.”  (Préd 7,28) Mondhatnánk, hogy ez még az Ótestamentum ideje, de az Újtestamentum lapjain is találni figyelmeztetést a férfiaknak, hogy ne legyenek keserű kedvűek a feleségük iránt. Mintha magától értetődne, a dolgok természetes menete lévén, hogy a házasságban a férfiú “keserű kedvűvé” válik párja iránt…

Valóban meglehetősen férfi jogú és szempontú volt az ókor – s aki igazán újat hozott ebben, az Jézus Krisztus. Ő  visszahelyezte a női nemet méltóságába, egyetlen becsmérlő vagy lesajnáló szava nem volt felőlük. Tanítványa pedig, aki vele már mint feltámadottal találkozott azt írja, hogy “Krisztusban nincs görög és zsidó, szolga és szabad, férfi és nő…”  (Róm 10,12 Gal 3,28) Az egyetemes szövetségi jel, a keresztség, amit Jézus parancsolt tanítványainak, már nem csak a férfiakra vonatkozik, mint a ótestamentumi körülmetélés, hanem férfiakra és nőkre egyaránt. Jézus azt az újat hozta, amiben a megújultakról elmondható: nincs különbség, egyaránt Isten gyermekei a férfiak és a nők.

Mégis, milyen tulajdonságok, amik az első advent asszonyainál Máriánál és Erzsébetnél megjelennek és kiábrázolnak valamit az új életből, amit látunk és gyönyörködhetünk bennük? Először is az elfogadás. Mária megrémülve kérdezi a megjelenő angyaltól, Gábrieltől, mi módon lesz, hogy gyermeket szül, hiszen férfit nem ismer. Aztán az alázat örök mintájaként ezt mondja: “Ímhol az Úr szolgálóleánya, legyen nekem a te beszéded szerint.”

Erzsébetnek, idősebb rokonának szavait is ismerjük. Ő is Istennek tulajdonítja, hogy vén korára gyermeket szülhet. Nem azt látja, amit annyian ilyen korukban, hogy mit szólnak hozzá az emberek. Ezrek és ezrek halnak meg ma is emiatt anyaméhben ebben az országban, ahol élünk. Erzsébet Isten ajándékának tekinti a születendő életet: “Így cselekedett velem az Úr, rám tekintett, hogy elvegye gyalázatomat.”  Abban az időben a gyermektelenség volt a gyalázat, nem a gyermekszülés… (Luk 1,25)

Ezek az asszonyok örömmel és szeretettel fogadják az életet! Nem méricskélik a megélhetés gondjait, nem a világ szájával törődnek, hogy ki mit szól hozzá. Szeretik a születendő életet, és Istennek tulajdonítják azt, amint valóban csak az örök Szentlélek képes arra, hogy az élettelen anyagból, ami a lábunk alatt is van, a föld porából érző, gondolkodó, imádkozni is tudó emberi lényt formáljon! Égbekiáltó bűn ezek szétroncsolása az anyaméhben, mielőtt napvilágra jöhetnének. Mária és Erzsébet elfogadják az életet, és íme, csoda terem méhükben.

Nagy dolog az “elfogadni tudás.” Hajótörések túlélőiről készült vizsgálatok szerint inkább gyermekek és nők élik túl a katasztrófákat, a hosszú hánykolódást egy-egy mentőcsónakban, vagy más nyomorúságos körülmények között. A gyermekek, mert még nem fogják föl, milyen kilátástalan a helyzetük, a nők és az asszonyok pedig azért, mert inkább képesek elfogadni a megváltoztathatatlant, mint a férfiak. Talán ez is hozzájárul ahhoz, hogy tovább élnek a nők, hajótörés nélkül is, vagy éppenséggel az élet másfajta hajótörésein át. Mert jó dolog tudni elfogadni.

De itt nem általában a beletörődés dicséretéről van szó. Isten cselekvését fogadják el az asszonyok, ebben járnak előttünk. Nyitva van a szemük, megértik az eseményeket, s úgy fogadják el őket. Az elfogadás náluk hitből van, nem gyengeségből. Ez emeli őket mások fölé. Ilyen döntéseket szokott megáldani Isten! Ahogy nem nyugszik meg áldása ott, ahol valaki eldobja a párját, mert jobbat talál, lecseréli egy másikra, mint egy elhasznált kerékpárt, úgy a hitből vállalt döntésen megnyugszik Isten áldása. És így születik János, az Útkészítő, s így születik Jézus, a világ Megváltója is.

Aztán látunk ennél a két asszonynál közösségre való készséget is: nyitott jó szívet az embertárs iránt. Mária társnőjéhez, idősebb rokonához siet a hegyekbe, Júda városába, amit konkrétan nem nevez meg az evangélium. De azt tudjuk, hogy messze kellett mennie. Nem lehetett áldott állapotban könnyű, hiszen ma, amikor kényelmes utazási eszközök vannak, sem egyszerű dolog terhes asszonynak útra kelnie. Akkoriban gyalog, vagy öszvérháton lehetett utazni, s ez még inkább így volt. De fontos volt a találkozás! Erzsébet szeretettel fogadja rokonát. Semmi más motiváció, indok nincs, semmi hasznuk ebből találkozásból anyagi vagy más értelemben – egyszerűen látni szeretnék egymást, és beszélgetni egymással.

Itt álljunk meg egy pillanatra és gondolkodjunk, mikor indított minket isteni szó utoljára egy-egy testvérünk felkeresésére? Vagyunk-e még egyáltalán annyira megszólíthatóak, érzékenyek, megindíthatók Isten üzenete által: “Indulj, menj, nyisd rá az ajtót” – hogy útra keljünk Isten szavaira? Az asszonyok nemcsak “elvi síkon” voltak Isten gyermekei. A kényelem azt diktálta volna, ne menjenek sehova. A félelem is, ha hagyták volna eluralkodni magukon, megakadályozhatta volna őket a találkozásban. S még sok lehúzó erő, amiket mind el kellett hárítaniuk. Ma is sok szól az ellen, hogy az ember gyakorolja a közösséget. A vasárnap nyitva tartó áruházak, a “pont vasárnap betoppanó” vendég, a “csak hétvégén elvégezhető” házimunkák – s már üres is a helyünk Isten házában, és népének szeretetközösségéből hiányzunk. Irigykedjünk egy kicsit ezen az asszonyi összetartáson! Jó dolog tenni a közösség gyakorlásáért. Nem szégyen elfogadni egymás segítségét, támogatását, szükségünk van egymásra! Éltető, megtartó erő és öröm rejlik a közösségben.

Férfiakról jegyzik meg az ezzel foglakozó szakemberek, hogy lehetőleg csak végső esetben fordulnak segítségért. Más tanácsát, támogatását nem szívesen fogadják el, így tanították őket gyermekkoruktól: Állj meg a lábadon, oldd meg magad a gondjaidat. Hát tanuljunk a szent asszonyoktól alázatot, közösségre nyitott, áldott, jó szívet!

És végül még egy fontos vonás: a beszéd isteni igévé lehet, ha azt a Szentlélek lelkedzheti. Tudjuk, hogy az asszonyi, női lét nincs meg beszéd nélkül. Nehéz lenne például elképzelni egy női fodrászüzletet szótlan csendben – azt hiszem, ebben egyetértünk. Tolsztoj írja le egyik regényében – ő pedig igazán hiteles szerző: “És akkor kezdetét vette a jellegzetes, minden logikát nélkülöző női beszélgetés, ahol mindenről eszükbe jutott valami más, és mondták is azonnal…” (Háború és béke) Mária és Erzsébet nem így beszélgetnek. Szavaik evangéliumba illenek, és föl is jegyeztettek évezredek számára. Ezeket a Szentlélek hatotta át, ők ott Isten indítására szólaltak meg! Így valóban érdemes beszélni. Az ilyen mondatok üzenetté válnak, s kétezer esztendő múltán is éltetnek. Gyönyörű példa ez.

Legyen beszédünk eszköz Isten kezében, mert – lehet! Nem csak üres fecsegés van a világon, vagy formális, hivatalos munkamegbeszélés. Nem csak suttogva mondott, valaki jelen nem lévő elleni áskálódás, rossz hír továbbmondása, hanem vannak Istenre hallgató szívből fakadt jó szavak is, amik éltetnek, erőt adnak, megbiztatnak, amik támaszt, segítséget jelentenek, eligazítanak és Isten kijelentésévé válnak.

Isten kijelentését csak emberi száj mondhatja ki. Az az emberi száj, amely egyébként képes hazudni, súsárolni, befeketíteni. Képes trágárkodni, tud tagadó és cinikus szavakat mondani. Emberi cselekedeteinkben az arány ezekben a mai időkben egyre inkább eltolódik “beszéd-esemény” irányába. Egyre kevesebb a fizikai, ún. tényleges cselekvés: figyeljük meg a híreket a rádióban, egyre gyakrabban szólnak arról, hogy valaki ezt vagy azt mondta, így vagy úgy nyilatkozott, erről meg amarról az volt a véleménye. Így szólnak a hírek, mert a beszéd is “cselekvés.”

Ádvent öröme most abban rejlik, hogy nőktől tanulhatunk olyan tulajdonságokat, amelyek nekik inkább megadattak és amelyek – Istentől áthatottan – mindnyájunk javára lehetnek. Asszonyoktól tanulhattunk, akik életében szépen világít az evangélium, pedig ők maguk csak homályos tükörképei, visszfényei a világosságnak, ami Krisztusban jelenik majd meg.

Ezeket hallottuk: alázat, de nem a megvertség, hanem a fogékonyság értelmében. Mások iránt nyitott szív, de nem unalomból, mert szórakoztatni akarjuk magunkat, hanem mert tudjuk, szükségünk van egymás erősítésére! És beszéd, de nem a szájunk jártatása, fecsegés értelmében, hanem az ige továbbmondásaként.  Lám, így is lehet beszélni! Erzsébet szinte szóról-szóra ugyanazokat a szavakat mondja, amiket Mária néhány nappal vagy héttel azelőtt az égi küldöttől hallott. Milyen csodálatos! Ezeket látjuk az emberi méltóságukba visszahelyezett asszonyoknál, akiknél már nem az a fontos, hogy férfiak vagy nők, hanem hogy Isten megszólítottai. Tanuljunk tőlük mi is elfogadni, egymást nyitott szívvel megbecsülni, Isten Lelkétől lelkezetten szólni. És akkor nem csak az ádventünk, hanem a karácsonyunk is örömteli és teljes lesz. Így legyen! Ámen.

 

Imádkozzunk!

Urunk megköszönjük, hogy nem hallgattál el, az ige által ma is keresel, amint egyszer a világért testet öltöttél Betlehemben. Az értelmet adó örök Gondolathoz fordulunk, aki teremtő Akarat is vagy: formáld a mi földi életünket üdvösséges egésszé, amiben minden szépen a helyén van, mint a jól megépített városban. Imádkozunk, hogy reménykedő szívünket töltsd meg gondolattal, akarattal és leginkább szeretettel. Adj testileg-lelkileg frissítő, bensőséges ünnepet, amelyben megtaláljuk egymást és tégedet. Adj nekünk alázatot, taníts minket az élő közösség örömére, és adj mindenkor Szentlelkedtől áthatott beszédet! Ámen.