Életújulás

Igehirdetés 2001. június 24.

Életújulás

 

Lekció: Csel 9,1-9
Textus: Ef 6,12

“A mi harcunk nem test és vér ellen folyik, hanem erők és hatalmak ellen, a sötétség világának urai és a gonoszság lelkei ellen, melyek az égbolt magasságában vannak.”

 

Imádkozzunk!

Istenünk, hihetetlen, hogy van életújulás számunkra is, akik tékozoljuk napjainkat, két kézzel szórjuk kincseidet. Megvalljuk, emberi tulajdonságaink felől meg vagyunk győződve, hogy azok jók és változhatatlanok. Igéd tükrében azonban megmutatsz magunknak, hogy viszontlássuk ó-emberünket, az Isten nélküli megszállottat, aki rohan lázálmaival dühösen és ellenségesen, mint Saulus egykoron. Köszönjük, hogy minket is megállítasz mint őt, adsz időt gondolkodni, és csendesen belátásra hívsz – hátha hallgatunk szavadra. Azt üzened, hogy van megújulás és új élet mindenkinek – nekünk mindnyájunknak, akik eljátszottuk szép hitünket, s csak azt tudjuk hinni már, hogy marad minden a régiben. Támogass meg erőddel – hisz nagyon is halljuk hívásodat. Segíts, hogy legyen merszünk elindulni a Krisztus követése keskeny útján, ami az életre visz. Hadd ízleljük annak jó ízeit, s hadd mondhassuk el magunk is: “Érzem, hogy az örök élet már e földön az enyém lett!” Ámen.

 

Igehirdetés

Ma nagy számban vannak közöttünk amerikaiak, akik nem értik a mi nyelvünket, ezért az igehirdetés végén rövid angol nyelvű összefoglalás is fog hangzani. Az életújulás, amiről szó van a felolvasott bibliai történetben, ritka és rendkívüli dolog. Az emberélet rendszerint folyik medrében, s ha vannak is benne hangulati ingadozások, rosszkedv és jókedv, vagy állomások, amikor az ember egy új céghez megy dolgozni vagy éppen otthagy egy munkahelyet, belekezd egy emberi kapcsolatba, vagy éppen felhagy vele: vannak változások életünkben, de bármilyen fontosak is ezek – az alapokat mégsem szokták érinteni. Magunk ugyanazok vagyunk nyugdíj előtt és nyugdíjba vonulás után, általában ugyanazoknak az erőknek adunk helyt emberi természetünk szerint. Visszük magunkkal a születéskori természetünket.

Pál megtérése a damaszkuszi úton azonban azt üzeni, hogy nem csak “vízszintes síkján” mozdulhat az emberélet, hanem mélységében, ha úgy tetszik “függőleges síkján” is. Legyünk konkrétak: az Úrral kapcsolatunk dolgában is változhat, újulhat bárki. A Biblia erről szól első lapjától az utolsóig. S éppen ez a belső változás, a láthatatlan Istennel való kapcsolat megújulása az, ami olyan sokszor hiányzik életünkből.

Bevallom testvérek, olykor elkeseredek, amikor látok emberi életeket évtizedek óta egyháziasan és templomosan élni, a leghalványabb jele nélkül annak, hogy valami is változott volna fölfelé – maradt minden a régiben. Az ó-ember szava szól ma is: a sértődékeny, az önigazult, a másokat hibáztató, az önvizsgálatra nem hajló, amit egy évtizeddel ezelőtt is hallani lehetett valaki szájából. Aztán látok emberi életeket, ahol csendben meggyógyult egy régi seb, valaki megtisztult egy megkötözöttségből, vagy talpra állt depressziójából. Egy önsajnálkozásba merült lélek, aki addig maga körül pörgött, egyszer csak kinyílik s elkezd szolgálni – ilyenkor megvigasztalódok, s azt mondom, mégis vannak életgyógyulások!

Nem csak olyan változás létezik, hogy másik városba költözik, új munkahelyre kerül vagy éppen nyugdíjba vonul az ember. Nem csak olyan változás történhet, hogy új kapcsolatrendszerben keresi helyét – hanem valóban és ténylegesen átalakulhat kapcsolatunk az Úrral! Igaz, ezt kívülről nem látja senki, de ha végbemegy, mindig vannak jelei kívül is. Pálnál is voltak: figyeljünk most arra, mennyi fontos mozzanatot tartalmaz itt az erre vonatkozó üzenetet.

Először is vegyük észre, hogy aki távol van az Úrtól, vagy éppenséggel ellenében él, az szükségképpen túlzásokba esik. Saulus az igazhitűséget vitte túlzásba. Megbízóleveleket kért a vallási elöljáróktól külföldre – Damaszkusz akkoriban is Szíria fővárosa volt, mint ma – hogy megkötözve vigye Jeruzsálembe a férfiakat és asszonyokat, akik a Jézus követői! Fenyegetésektől és öldöklésektől lihegve pusztította az anyaszentegyházat. Valljuk meg, ma is vannak, akik ha hatalomhoz jutnának – “vallási alapon”, azaz nagy igazhitűségükben elkezdenének ártani másoknak. Tessék megnézni Észak-Írországot, Algériát, Indonéziát, Egyiptomot, és a világ bármely pontját, ahol vallási alapon egymást öldökölik emberek. Miről van szó? Az istentelenség hitnek, a fanatizmus pedig vallásosságnak játssza ki magát. Istennek legyen hála, hogy sokfelé nincs módja az úgynevezett “vallásos embereknek”, hogy fegyverrel vigyék keresztül a maguk nagy igazát…

Ám nem csak az “igazhitűséget”, hanem ellenkezőjét, a hitetlenséget és kívülállást is – amiket manapság szokás szabadságnak nevezni – lehet túlzásba vinni. Találkozunk emberekkel, akik dührohamot kapnak, ha csak meghallják az Úr nevét, vagy kimondják előttük ezt a szót, hogy egyház… Mások a munkát viszik túlzásba: nem marad idejük, energiájuk a családjukra sem. Megint mások az “eszem-iszom”-ban, vagy egyéb szenvedély terén kerülnek túlzásba, s életük olyan lesz, mint a rosszul metszett fa, amely elvesztette arányait. Sok területe lehet a túlzásnak, az arányok eltorzulásának. Aki távol van az Úrtól, az előbb-utóbb úgy jár, hogy a szép “életfa”, ami arányosan, egészségesen növekedhetne, kezd egészségtelen kinövéseket hozni, mert az ilyen ember szükségképpen túlzásokba esik. Többet panaszkodik, mint amennyi baja valójában van, többet vádol és hibáztat, mint amennyi ellenőrzött információval rendelkezik, vagy egyszerűen többet foglalkozik magával, mintsem tenné a tőle telhetőt mások javára…

Boldog ember, aki észreveszi élete aránytalanságait! Hittel hirdetem: ha valaki ebben megpillantja az Úrtól való távolságot, mint fő és igazi okot, már félig meg is gyógyult: hiszen a kegyelem pillanata egyszerűen “eljön”. Talán emlékszünk hittanórákról, ha megadatott egyáltalán, hogy részt vehessünk ilyeneken: Pál megtérése a damaszkuszi úton egy olyan külső történés, amiben mások is részt vesznek. Ám ha a Biblia szövegét részletesebben tanulmányozzuk, arra a következtetésre jutunk, hogy ez legalább annyira belső történés volt, mint külső: valójában egy látomás lehetett. A többiek ott voltak, de részükről nem láttak semmit, csak a hangot hallották. Úgy kell ezt elképzelnünk, mint mikor egy telefonbeszélgetés tanúi vagyunk, halljuk, valaki hogyan beszél: “Igen, köszönöm a meghívást, holnap este ott leszek” – s bár nem halljuk a beszélgetés másik felét, az egyik szavából mégis ki tudjuk következtetni, mit mondhatott a másik. Azért fontos ez, mert ha itt valóban egy látomásról, azaz belső történésről van szó, akkor azt jelenti, hogy a kegyelmi pillanat belül jön el. Segít a templom, és sokat segít, amikor olvassuk a Szentírást – ám a döntésnek a szívünkben kell megszületni. A Feltámadott minket is ott keres, ahogy Pált is szívében kereste. Ott kell felelni kérdéseire, s tőlünk sem kérdez kevésbé kellemetlen dolgokat, mint tőle: “Saul, Saul miért üldözöl engem…?”

Mi ugyanis üldözzük őt, amikor megkeményedett szívvel, keserű lélekkel bizonyítani akarjuk, hogy mennyire igazunk van, s az ellenségünknek mennyire nincs. Őt üldözzük, amikor derű és barátságosság helyett ideges türelmetlenség és düh tölti be a szívet. Őt üldözzük, amikor nem akarjuk kudarcainkból levonni a tanulságokat, és százharminc-hetedszer is ugyanabba a zsákutcába kerülünk, már magunknak is unalmasan – mert mindig csak életünk “vízszintes síkján” mozgunk, ahol elmélyedésre, átnemesedésre és emelkedésre esély sincs. Nincs hit és bátorság elindulni a hívó szóra, tulajdonképpen megfelelni a súlyos kérdésre: “Miért üldözöl engem?”

A válasz, amit adni érdemes, ha tényleg meghalljuk a kérdést ugyanaz, amit Pál is mondott: “Ki vagy te, Uram?” A kegyelmi pillanat eljön, az biztos. Olyankor ő kérdez, ez is nagyon valószínű – s az egyetlen jó válasz: “Ki vagy te, Uram?” Eddig más dolgok érdekeltek: mi mennyibe kerül, ki kivel hogyan viselkedett, milyen kilátásokkal kecsegtet az újabb konjunktúra. Ilyen kérdéseink voltak, ám mostantól azt kérdezzük: “Ki vagy te, Uram?” Egy görög egyházatya írja, hogy amikor elkezdjük látni a feltámadott Jézust, tökéletesen vakokká válunk arra, ami a világban van. Már nem világít, már nem fontos – nem zavar és nem csábít! A fényességben megjelenőt látom, mint Pál is, és vak leszek minden egyéb számára. Bárcsak megjelenhetne nekünk teljes fényességében, hogy “megvakuljanak hiú szemeink”, mint a költő mondja, s elkezdjünk mi is másként látni a világban, mint eddig!

Pál nem úgy látta már a főpapot, mint azelőtt: aki apjának helyettese a világ középpontjában, s mindenáron kedvébe kell járni. Mostantól más “családfő” van számára – a mennyei Atya! Másképp látja önmagát is: el volt telve nagyszerűségétől és igazától – mostantól egy megnyílt szívű ember, aki ajándékban veszi igazát, amennyi van neki! Nem az övé, hanem kapta. Másképp látja Jézus követőit is. Felfedezi, mennyi szerethető van bennük. Sőt, kifejezetten a pogányok apostolává lesz, hatalmas feladatra vállalkozik – mert vágyik rá, hogy a  világban mindenütt szeretetközösségek alakuljanak, amik Isten kegyelmére és az embertárs szeretetére épülnek!

Három napig nem lát, nem eszik és nem iszik: azt jelenti ez, hogy elkezdődött benne a megtisztulás folyamata. Nem tudom, látott-e már bárki operáló orvost bemosakodni. Ahhoz, hogy a sebész a páciens testében műtétet végezhessen, hosszadalmas procedúra vezet. Meg kell tisztulnia a mindennapok észrevétlen szennyeitől, amik között él anélkül, hogy észrevenné, és eljutni a sterilen tiszta állapotig, hogy segíthessen másokon! Ehhez nem csekély idő vezet. Folyamat, ami nem egy pillanatról a másikra megy végbe. Legyen türelmünk, ha eljött a kegyelmi pillanat; s minket is valóban foglalkoztat már: “Ki vagy te, Uram..?” Az életújulás olyan, mint egy születés: a terhét ki kell hordani, aztán a dolog vajúdással jár – s a gyermeknek, ha megszületik, még nagyon sokat kell erősödnie, hogy “ember” legyen belőle. Így mondja János evangélista: “Az asszony, amikor szül, kínban van, mert eljött az ő órája, de amikor megszüli magzatát, nem emlékszik többé a fájdalomra, mert ember született a világra.” (Ján 16,21)

Életújulásra ott van szükség, ahol az Úrtól elszakadt állapotunkat aránytalanságok és túlzások, talán fanatizmusok és terjedelmes vakfoltok jelzik. A kegyelmi pillanat viszont a döntés lehetőségét hozza: és ez a megszólítás mindenkihez eljön. Ma is ezt kérdezi: “Miért üldözöl engem?” Legyen a válaszunk: “Ki vagy te, Uram…?” Erre keresni választ pedig egész, nagy élettartalom!

Ne féljünk az elindulástól – ha vakok voltunk, lesznek, akik vezetnek; ha nincs szállásunk Damaszkuszban lesznek, akik befogadnak; ha magányosak volnánk, lesznek testvéreink, akik velünk jönnek az úton. Így is legyen! Ámen.

 

Imádkozzunk!

Légy áldott Urunk, hogy eljössz megújító szereteteddel. A te ajándékod a vasárnap és a templom csöndje, a hirdetett ige – legfőképpen pedig a Krisztusban újjászületés. Ne engedd, hogy életünk kárba vesszen, ne leljünk rá az örök életre, amit elkészítettél, s mindenkinek hozzáférhetővé tettél. Adj új indítást, tedd föl a fájó kérdéseket, gyógyítsd hitetlenségünket, megszólíthatatlanságunkat – adj erőt az új kezdéshez Szentlelkeddel. Krisztusért kérünk, hallgass meg minket, s légy velünk a következő hét napjain, tanítva minket a te útjaidon járni! Ámen.