Egységlogika

Igehirdetés 2001. július 29.

Egységlogika

 

Lekció: Ján 16,15-24
Textus: 1Ján 3,1-2

“Lássátok, milyen nagy szeretetet adott nékünk az Atya, hogy Isten fiainak neveztetünk. A világ azért nem ismer minket, mert nem ismerte meg őt. Szeretteim, most Isten gyermekei vagyunk és most még nem lett nyilvánvalóvá, hogy mivé leszünk, de tudjuk, ha nyilvánvalóvá lesz, hasonlókká leszünk őhozzá, mert meg fogjuk őt látni, amint van.”

 

Imádkozzunk!

Istenem kiáltok, felemelem kérő szómat, kiöntöm előtted szívem. Olyan lettem, mint az elolvadt viasz, nincs bennem szilárdság. Elcsüggedt bennem a lélek, puszta helyeken járok és enyhülésért könyörgök. Te igaz vagy beszédedben és ítéletedben – kereslek és óhajtom érkezésed! Mi volna édesebb és gyönyörűségesebb, mint veled lenni, benned megbékélni, Lelkeddel eggyé válni? Jöjj, ne késs, ó Uram, én Istenem, hadd nyíljak meg –  dőljenek le bálványaim! Vidítson érkezésed öröme, legyen egyedül tiéd a szívem, legyek ment hamisságtól, csüggedéstől, teljek el szereteteddel. Legyek gyermeked, tanítványod, öröklétedben Krisztus által örökösöd! Ámen.

 

Igehirdetés

Mértékadó elmék szerint az emberi gondolkodás különböző logikai rendszerek mentén zajlik. Ne ijedjünk meg a filozofikus állítástól, hisz gyermekeink és unokáink már a számítógépes nyelveket is tanulják, s már tudják, hogy nemcsak egytől tízig, azaz tízes számrendszerben lehet gondolkodni, hanem van kettes, tizenhetes, százhuszonhetes stb. számrendszer is – és mindegyikben lehet számolni… Aki beleszokik, hogy mindig a “maga számrendszerében” gondolkodik, s nem veszi észre, hogy valamely embertársának egészen más van, az előbb-utóbb elszigetelődik. Világunk most ilyen komplex világ! Akarjuk vagy nem e korszakba születtünk, s a legalapvetőbbekben sem járunk feltétlenül egy nyomon: megesik, hogy egészen más logikában “számolunk.”

A régi embert, mondják a filozófia-történészek az un. analógia-logika jellemezte, melynek lényege: “Ahogy fent, úgy lent.” Látta a napot, a holdat és csillagokat – érezte és tudta, hogy azok nélkül léte sincs – egész földi életét az ég, közvetlenül pedig az égitestek hatalma, befolyása jegyében próbálta értelmezni. Minden hagyományos gondolkodás különböztetett égi és földi erők közt: embereknek pedig csak utóbbi körben tulajdonított valami befolyást. Ahogy fent úgy lent – analógiai logika. A középkor továbblépett, és azonosság-logikában gondolkodott, amint a görög tudománytól, leginkább Arisztotelésztől tanulta. A jeles filozófus szerint, ha “a” egyenlő “b”-vel, akkor tulajdonképpen a kettő azonos: ha “a” nem egyenlő “b”-vel – akkor viszont két különböző valamiről van szó. Utóbbi esetben a két dolog nem hozható fedésbe, egyszerűen – mások. A természettudomány ezt a gondolkodásmódot követve mindmáig e logika jegyében működik: analízisében így próbál rendet teremteni a világ káoszában – megnézi, mi azonos, s mi nem azonos valamivel – s ha más, akkor miben különbözik. Ez minden un. tudományos leírás lényege.

Legújabban azonban az analógiai meg az azonosság-logika után megjelenőben az “egységlogika” is, ami pontosan a dolgok összetartozására figyel. Arra kíváncsi, milyen erős összefüggés van a dolgok között. Ez a gondolkodás abból indul ki, elvileg minden összefügg mindennel, ám nem mindegy, milyen fokon, mennyire erős kapcsolattal. Ha fölemelem a kisujjamat, légmozgást idézek elő és lehetséges, hogy Tokió fölött pont ezért lesz tájfun. Lehet, de nem biztos: s éppen az a kérdés, mennyire biztos – milyen köze van a két dolognak egymáshoz!

Mindezt azért jó tudnunk, mert Jézus a “teológiájában” mindenestől az egységlogikára épített: életét elképzelni sem tudta az Atya nélkül! Reggel korán fölkelt – és elvonult egy puszta helyre csak egymaga, hogy beszélgethessen az Atyával! (Márk 1,35) Tanítványait is arra tanította, hogy szüntelen imádkozzanak – nem akárhogyan, szüntelen! (Luk 18,1-8)  Mikor elítélték, bírái arra hivatkoztak, hogy Isten Fiává tette magát. (Mát 26,63-68 Ján 19,7) Ez volt keresztre feszítésének legfontosabb indoka: eggyé tette magát Istennel! Azt mondta – hallottuk: “….mindaz ami az Atyáé, az enyém!” Arra biztatta tanítványait, hogy kérjenek az Atyától az ő nevében, vagyis az ő módján bármit – s meglesz az nekik. (Ján 15,16) Ha az ő módján kérik, jól kérik!

Ma erről gondolkodjunk, testvérek: az embernek Istennel való egységéről, mint elérhető legfőbb jóról, amit életében megkaphat. Igazából ezért is születtünk, s ha erre nem jutunk el, bizony hiába éltünk. Ez a kárhozat, és sokan élnek benne – amiről tudjuk, hogy sírás és fogcsikorgatás, valamint külső sötétség. (Mát 8,12) Istent látni és Istentől láttatni egy és ugyanaz; Istent ismerni és Isten által ismertnek lenni is egy és ugyanaz. Őt nem lehet “egy kicsit” látni s “egy kicsit” ismerni, mert ha erről van szó, mint sokszor erről, akkor még egyáltalán sehogy sem látjuk, és sehogy sem ismerjük. Őt látni az, amikor sötét szobában fölgyullad a villany, és tapogatózás helyett az ember már lát: tudja hol van, s mi a teendője – megvilágosodik. Istent ismerni annyi, minthogy ő megismer, azaz átjár engem: jelen van minden porcikámban s minden gondolatomban!

Azt kérdenénk: nincsen tehát köztes állapot? De igen, van. Hallottuk ezt is az előző igében, amikor az ember születőben van – a fiúság közelében vagyunk, ám még nem értük el. Ez a vajúdás állapota, és nem gyönyörűséges. Még nem a megszületés. A már megszületett istenfiúságban ugyanis teljes öröm és teljes szeretet uralkodik – nem lehet mással összetéveszteni. Nem kicsi öröm és kicsi szeretet, hanem teljes öröm és teljes szeretet! A gyermek sem születhet meg “egy kicsit” – vagy megszületik, vagy nem – és ha megszületik, ott van teljes valójában! Ha az istenfiúság létrejön bennünk, az teljesen ott van, nem csupán félig, negyedig, egytized részben, kicsi árnyékában, elő-ízeiben – hanem teljes valójában!

Fájdalommal látom, hogy emberek a templomig eljutnak ugyan, de Isten számára nem születtek még meg. Pedig nagy különbség van a kétféle élet között. Jézus mondja: “Örülni fog a szívetek, és senki el nem veszi örömötöket.” Értjük ezt a nagy ígéretet? Sem a világ, sem az emberi gonoszság, sem a saját erőtlenségünk nem veheti el örömünket, ha az Istentől való, vagyis a benne való életből fakad. Amint megjelenik bennünk a fiúság, az Istennel való egység, kezdjük a világ dolgait is ennek megfelelően látni. Észrevesszük a teremtett világ szépségét, sőt embertársaink értékeit is, éspedig azokban a dolgokban is, amik szubjektíve éppen akadályoznak. Ráeszmélünk, mennyi jó van a rosszban, s hogy az is javunkra lehet, amitől Isten nélkül csak elkeseredtünk volna. Mindez nélküle hiányzik, nincs meg: az embernek önmagában ismeretlen.

Két fontos vonást vegyünk észre, ami Jézus nélkül, az Atyával egység híján jellemző: egyik a keserűség. Tessék megnézni: emberek dolgoznak, de nem élvezik, hogy van egészségük, két jó kezük, értelmes elméjük. Nem szeretik, amit csinálnak, a gyümölcsét se kóstolják erőfeszítéseiknek, van viszont ellenségük. Valaki vagy valakik, akikre haragudni lehet. Szégyellem, amikor keresztyén emberek szájából gyűlölködő kitételeket hallok, teli igazságtalansággal, esetleg éppen az igazság vagy a hazaszeretet jegyében… Ahol keserű irigység bujkál, ott nincs jelen Isten. Lehetnek érdekek, lehet a hatalom, pénz és befolyás féltése, de mindez oly távol esik Isten királyi uralmától, mint Makó Jeruzsálemtől! Keserűség és istengyermekség nem férnek össze egymással.

A másik fontos vonása, hogy kívül vagyunk ezen a hiábavalóság érzete. Ha a keserűséget mások lénye elé tett “mínusz jel”, negatív minősítés okozta, akkor a hiábavalóság ugyanez a saját lényünkkel kapcsolatban.  Hogyan is értékelhetnénk magunkat Isten nélküli állapotunkban másként, mint “elégtelenre”? Bizony, nem vagyunk elég erősek hozzá, hogy mindig győzzünk, elég jók, hogy szeressünk, nem vagyunk elég bölcsek, hogy  helyesen ismerjünk. A test mulandó, a sírba készül, a munkánk talán már a következő nemzedéknek sem használható, amit létrehoztunk, tönkremegy… Miért ne éreznénk mindent hiábavalónak? Isten nélkül minden az.

Vele és őbenne élve viszont a legegyszerűbb felismerés, egy egyszerű gondolat, ami átsuhan a szíven örökkévaló, éspedig anélkül, hogy márványba vésnék. Az édesanya tiszta ruhát ad gyermekének, finom ételt tesz az asztalra: Isten nélkül mindez hiábavaló, ahogy megkeseredett lelkek panaszkodnak is a házimunka folytonos ismétlődéséről. Vele viszont életünk legszebb tartalma: élni – egymásért! Hát nem ezért születtünk? Ugyanaz más fényt kap, ha istengyermekségben vagyok, mint amikor még a magam nevében élek!

Az apostol így kiállt fel egy helyen: “Lássátok, milyen nagy szeretetet adott nekünk az Atya, hogy Isten fiainak neveztetünk! A világ azért nem ismer minket, mert nem ismerte meg őt.” (1Ján 3,1) Itt megint olyasmiről van szó, ami a kívülálló számára ismeretlen. A világtól nem várhatjuk, hogy értékeljen minket, mert nem tudja, miről marad le, amikor nemet mond az istengyermekségre. Csak azok tudják, akik benne élnek, akiknek szívét eltöltötte a világosság: ők már nem a “külső sötétségben” tanyáznak, sírásban és fogcsikorgatásban, a düh, bosszúállás, gyűlölet állapotában, hanem örömben és szeretetben, mert  – eggyé lettek Istennel. S mivel ez így van, bennük és körülöttük átalakult minden.

“Szeretteim, most Isten gyermekei vagyunk és most még nem lett nyilvánvalóvá, hogy mivé leszünk, de tudjuk, ha nyilvánvalóvá lesz, hasonlókká leszünk őhozzá, mert meg fogjuk őt látni, amint van.” Micsoda ígéret: hasonlóvá leszünk Istenhez! Teremtett voltunkban is mi vagyunk leghasonlóbbak hozzá, ezt anélkül elmondhatjuk, hogy összetévesztenénk magunkat ővele. “Kevéssel tett minket kisebbé önmagánál!” (Zsolt 8,6) Az eredeti ajándékot azonban a bűn összetörte, csak romjai vannak: elveszett a létünk egysége. A legértékesebb ajándék hullott darabokra: a lelkünk…. Az hiányzik belőlünk, ami Istenben a legfontosabb: hogy ő Egy. Saját magunknak ellentmondunk, amire aztán az ellenség mindig föl is hívja a figyelmünket. Hiszen mást mondasz, mint amit teszel: tegnap ezt mondtad, ma meg ezt mondod… S valóban nincs egységes élet – az “egység” egyedül Istenben van meg!

“Hasonlókká leszünk őhozzá – mert meg fogjuk látni őt, amint van.” Jézus azt is mondta tanítványainak, hogy “még egy kevés idő és megláttok engem.” Háromszor-négyszer hangzik egymás után a különös szó: még egy kevés idő. Hát közeli, vagy távoli ez az állapot? Egyszerre közel is meg távol is. Igaza van Eckhart mesternek, a középkori misztikusnak, aki ahhoz hasonlítja az Istennel való egység ügyét, mint amikor valaki idegen nyelvet tanul. Az írás más betűkkel van, a betűket kell először megtanulni, aztán a szavakat, majd a szavak használatát, a kifejezéseket – s mindez nem  szempillantás alatt megy végbe. Az idegen nyelvet sem lehet percek alatt elsajátítani, mondja Eckhart, csak fokozatosan, hűséges és kemény munkával – minden napnak a maga feladatát elvégezve. Meg kell dolgozni érte, hogy legyen egy kis eredmény is. Istennel “eggyé válásunk” folyamatos építkezés, tulajdonképpen maga az életünk – s aki dolgozott már házépítésen, jól tudja, az nem gyermekjáték!

Másfelől viszont semmi okunk kétségbe vonni, amit Jézus ismételten mond, hogy “egy kevés idő és megláttok engem.” Sírunk és jajgatunk, mert vele együtt meg kell halnunk ó-emberünk számára, de ő maga nyilvánvalóvá lesz, amikor eljön. Megígérte, nem hagy minket magunkra! (Ján 14,18) Istent egész szívvel kereső emberek egyetlen szempillantás alatt megragadhatják valóját, s kezdődhet bennük uralma. “Egy kevés idő, s megláttok engem.” Isten lényege, hogy ő nemet mond a “nemet-mondásra” – őt más nem köti, csak tulajdon szeretete. Amint mi is átadjuk a semminek, amit eddig valaminek gondoltunk, eggyé válhatunk ővele, s bennünk sem lesz már más, csak az ő szeretete és öröme. Ez hitünk beteljesedése, reményeink célhoz érése: “Hasonlóvá leszünk hozzá, és meglátjuk őt, amint van.” Szépségében, tisztaságában, egész dicsőségében. Hát így is legyen!  Ámen.