Igehirdetések

Egységlogika

Igehirdetés 2001. július 29.

Egységlogika

 

Lekció: Ján 16,15-24
Textus: 1Ján 3,1-2

“Lássátok, milyen nagy szeretet adott nékünk az Atya, hogy Isten fiainak neveztetünk. A világ azért nem ismer minket, mert nem ismerte meg őt. Szeretteim, most Isten gyermekei vagyunk és most még nem lett nyilvánvalóvá, hogy mivé leszünk, de tudjuk, ha nyilvánvalóvá lesz, hasonlókká leszünk őhozzá, mert meg fogjuk őt látni, amint van.”

 

Imádkozzunk!

Istenem kiáltok, felemelem kérő szómat, kiöntöm előtted szívem. Olyan lettem, mint az elolvadt viasz, nincs bennem szilárdság. Elcsüggedt bennem a lélek, puszta helyeken járok és enyhülésért könyörgök. Te igaz vagy beszédedben és ítéletedben – kereslek és óhajtom érkezésed! Mi volna édesebb és gyönyörűségesebb, mint veled lenni, benned megbékélni, Lelkeddel eggyé válni? Jöjj, ne késs, ó Uram, én Istenem, hadd nyíljak meg számodra –  dőljenek le bálványaim! Teljek meg érkezésed örömével, legyen egyedül tiéd a szívem, legyek ment hamisságtól, csüggedéstől, teljek el örömöddel és szereteteddel. Legyek a te gyermeked, tanítványod, öröklétedben Krisztus által örökösöd! Ámen.

 

Igehirdetés

Mértékadó elmék szerint az emberi gondolkodás különböző logikai rendszerek mentén zajlik. Ne ijedjünk meg ettől a filozofikusnak tűnő állítástól, hisz gyermekeink és unokáink az egyszeregy mellett a számítógépes nyelveket is tanulják, s ők már tudják, hogy nemcsak egytől tízig, azaz tízes számrendszerben lehet gondolkodni, hanem van kettes, tizenhetes, százhuszonhetes stb. számrendszer is – és mindegyikben lehet számolni… Aki beleszokik abba, hogy mindig a “maga számrendszerében” gondolkodik, s nem veszi észre, hogy valamely embertársának egészen más van, az előbb-utóbb elszigetelődik. Világunk most ilyen “sokféle” világ! Akarjuk vagy nem, e korszakba születtünk, s a legalapvetőbb dolgokban sem járunk mindig egy nyomon: megesik, hogy egészen más logikában “számolunk.”

A régi embert, mondják a filozófia-történészek az un. analógia-logika jellemezte, aminek lényege: “Ahogy fent, úgy lent.” Látta nappal a napot, éjszaka a holdat és csillagokat – érezte és tudta, hogy azok nélkül léte sincs, egész földi életét az ég, közvetlenül pedig az égitestek, hatalma, befolyása jegyében próbálta értelmezni. Minden hagyományos gondolkodás különböztetett égi és földi erők közt: embereknek pedig csak utóbbi körében tulajdonított valami befolyást. Ahogy fent úgy lent – analógiai logika. A középkor továbblépett, és azonosság-logikában gondolkodott, ahogy Arisztotelésztől tanulta. A jeles görög azt mondta, hogy “a” egyenlő “b”-vel, s akkor tulajdonképpen a kettő azonos, vagy “a” nem egyenlő “b”-vel – akkor viszont két különböző valamiről van szó. Utóbbi esetben a két dolog nem hozható fedésbe, egyszerűen mások. A természettudomány az arisztotelészi gondolkodásmódot követve ma is e logika jegyében működik: analízisében így próbál rendet teremteni a világ káoszában – megnézi, mi azonos, s mi nem azonos valamivel – s ha más, akkor miben különbözik.

Legújabban azonban az analógiai meg az azonosság logika után megjelenőben az “egységlogika” is, ami a dolgok összetartozására figyel. Arra kíváncsi, milyen erős összefüggés van a dolgok között. Ez a gondolkodás abból indul ki, hogy elvileg minden összefügg mindennel, de nem mindegy, milyen fokon, mennyire erős kapcsolattal. Ha fölemelem a kisujjamat, légmozgást idézek elő, és lehetséges, hogy Tokió fölött pont ezért lesz tájfun. Lehet, de nem biztos: s éppen az a kérdés, mennyire biztos, milyen köze van a két dolognak egymáshoz!

Mindezt azért jó tudnunk, mert Jézus a “teológiájában” mindenestől az egységlogikára épített: életét elképzelni sem tudta az Atya nélkül! Reggel korán fölkelt, olvassuk – és elvonult egy puszta helyre csak egymaga, hogy beszélgethessen az Atyával! (Márk 1,35) Tanítványait is arra tanította, hogy szüntelen imádkozzanak – nem akárhogyan, szüntelen! (Luk 18,1-8)  Mikor elítélték, bírái arra hivatkoztak, hogy Isten Fiává tette magát. (Mát 26,63-68 Ján 19,7) Ez volt keresztre feszítésének legfontosabb indoka: egy ember, aki eggyé tette magát Istennel! Azt mondta – az előbb hallottuk is: “….mindaz ami az Atyáé, az enyém!” Arra biztatta tanítványait, hogy kérjenek az Atyától az ő nevében, vagyis az ő módján bármit, s meglesz az nekik. (Ján 15,16) Ha az ő módján kérik, jól kérik!

Ma tehát erről gondolkodjunk, testvérek: az embernek Istennel való egységéről, mint elérhető legfőbb jóról, amit életében megkaphat. Igazából ezért is születtünk, s ha erre nem jutunk el, bizony hiába éltünk. Ez a kárhozat, és sokan élnek benne – amiről tudjuk, hogy sírás és fogcsikorgatás, valamint külső sötétség. (Mát 8,12) Istent látni és Istentől láttatni egy és ugyanaz; Istent ismerni és Isten által ismertnek lenni is egy és ugyanaz. Őt nem lehet “egy kicsit” látni s “egy kicsit” ismerni, mert ha erről van szó, mint sokszor erről, akkor még egyáltalán sehogy sem látjuk, és sehogy sem ismerjük. Őt látni olyan, mint amikor a sötét szobában fölgyullad a villany, és tapogatózás helyett az ember már lát: tudja hol van, s mi a teendője – megvilágosodik. Istent ismerni annyi, minthogy ő megismerhet, azaz átjárhat engem: jelen van minden porcikámban s minden gondolatomban!

Azt kérdené az ember: nincsen tehát köztes állapot? De igen, van. Hallottuk ezt is az előző igében, amikor az ember születőben van – a fiúság közelében vagyunk, ám még nem értük el. Ez a vajúdás állapota, és nem gyönyörűséges dolog. Még nem a megszületés. A már megszületett istenfiúságban ugyanis teljes öröm és teljes szeretet uralkodik – nem lehet mással összetéveszteni. Nem kicsi öröm és kicsi szeretet, hanem teljes öröm és teljes szeretet! A gyermek sem születhet meg “egy kicsit” – mert vagy megszületik, vagy nem – de ha megszületik, ott van teljes valójában! Ha az istenfiúság megszületik bennünk, az teljesen ott van, nem csupán félig, negyedig, egytized részben, kicsi árnyékában, elő-ízeiben, hanem teljes valóságában!

Fájdalommal látom, hogy emberek a templomig eljutnak ugyan, de Isten számára nem születtek még meg. Pedig nagy különbség van a kétféle élet között. Jézus mondja: “Örülni fog a szívetek, és senki el nem veszi örömötöket.” Értjük ezt a nagy ígéretet, testvérek? Sem a világ, sem az emberi gonoszság, sem a saját erőtlenségünk nem veheti el az örömünket, ha az Istentől való, a benne való életből fakad. Amint megszületik bennünk a fiúság, az Istennel való egység, elkezdjük a világ dolgait is ennek megfelelően látni. Észrevesszük a teremtett világ szépségét, sőt embertársaink értékeit is, éspedig azokban a dolgokban is, amik szubjektíve éppen akadályoznak. Ráeszmélünk, mennyi jó van a rosszban, s hogy az is javunkra lehet, amitől Isten nélkül még elkeseredtünk. Mindez az fiúságon kívül nincs meg, az embernek önmagában ismeretlen.

Két fontos vonást vegyünk észre az életben, ami Jézus nélkül, az Atyával egység híján zajlik: első a keserűség. Tessék megnézni: emberek dolgoznak, de nem élvezik azt, hogy van egészségük, két jó lábuk, két jó kezük, értelmes elméjük. Nem szeretik, amit csinálnak, a gyümölcsét se kóstolják erőfeszítéseiknek, van viszont ellenségük. Valaki vagy valakik, akikre haragudni lehet. Szégyellem, amikor keresztyén emberek szájából gyűlölködő kitételeket hallok, teli igazságtalansággal, esetleg éppen az igazság vagy a hazaszeretet jegyében… Ahol keserű irigység bujkál, ott nincs jelen Isten. Lehetnek érdekek, lehet a hatalom, pénz és befolyás féltése, de mindez oly távol esik Isten királyi uralmától, mint Makó Jeruzsálemtől! Keserűség és istenfiúság nem férnek össze.

A másik fontos vonása annak, hogy kívül vagyunk az istenfiúságon a hiábavalóság érzete. Ha a keserűséget a mások lénye elé tett “mínusz jel”, negatív minősítés okozta, akkor a hiábavalóság ugyanez a saját lényünkkel kapcsolatban.  Hogyan is értékelhetnénk magunkat Isten nélküli állapotunkban, mint “elégtelenre”? Nem vagyunk elég erősek hozzá, hogy mindig győzzünk, elég jók, hogy szeressünk, nem vagyunk elég bölcsek, hogy tudjunk. A test mulandó, a sírba készül, a munkánk talán már a következő nemzedéknek sem használható, amit csak létrehoztunk, tönkremegy… Miért ne éreznénk mindent hiábavalónak? Isten nélkül minden az.

Vele és őbenne élve viszont a legegyszerűbb felismerés, egy egyszerű gondolat, ami átsuhan a szívünkön örökkévaló, anélkül, hogy márványba vésnék. Az édesanya tiszta ruhát ad gyermekének, finom ételt tesz az asztalra: Isten nélkül mindez hiábavaló, ahogy megkeseredett lelkek panaszkodnak is a házimunka folytonos ismétlődéséről. Vele viszont már életünk legszebb tartalma: élni egymásért! Hát nem ezért születtünk? Ugyanaz tehát más fényt kap, ha istengyermekségben vagyok, mint amikor még a magam nevében éltem.

János így kiállt fel egy helyen: “Lássátok, milyen nagy szeretetet adott nekünk az Atya, hogy Isten fiainak neveztetünk! A világ azért nem ismer minket, mert nem ismerte meg őt.” (1Ján 3,1) Itt olyasmiről van szó, ami a kívülálló számára ismeretlen. A világtól nem várhatjuk, hogy értékeljen minket, mert a világ nem tudja, miről marad le, amikor nemet mond az istenfiúságra! Csak azok tudják, akik benne élnek, akik szívét eltöltötte a világosság, nem a “külső sötétségben” élnek, nem sírásban és fogcsikorgatásban, a dühnek, bosszúállásnak, gyűlöletnek állapotában, hanem örömben és szeretetben, mert eggyé lettek Istennel. És mivel ez így van, bennük és körülöttük is elkezd átalakulni minden.

“Szeretteim, most Isten gyermekei vagyunk és most még nem lett nyilvánvalóvá, hogy mivé leszünk, de tudjuk, ha nyilvánvalóvá lesz, hasonlókká leszünk őhozzá, mert meg fogjuk őt látni, amint van.” Micsoda ígéret: hasonlóvá leszünk Istenhez! Teremtett mivoltunknál fogva is mi vagyunk a leghasonlóbbak őhozzá, ezt anélkül mondhatjuk, hogy összetévesztenénk magunkat ővele. Az eredeti ajándékot azonban a bűn összetörte, csak romjai vannak meg, elveszett a létünk egysége. A legértékesebb ajándék hullott darabokra: a lelkünk. Az hiányzik belőlünk, ami Istenben a legfontosabb: hogy ő Egy. Saját magunknak ellentmondunk, amire aztán az ellenség mindig föl is hívja a figyelmünket. Hiszen mást mondasz, mint amit teszel! Tegnap ezt mondtad, ma meg ezt mondod… S valóban nincs egységes élet – az egység egyedül Istenben van meg…

“Hasonlókká leszünk őhozzá, mert meg fogjuk látni őt, amint van.” Jézus azt is mondta tanítványainak, hogy “még egy kevés idő és megláttok engem.” Refrénszerűen, háromszor négyszer hangzik egymás után a különös szó: még egy kevés idő. Hát akkor közel, vagy távol van tőlünk ez az állapot? Egyszerre közel is meg távol is. Igaza van Eckhart mesternek, a középkori misztikusnak, aki ahhoz hasonlítja az Istennel való egység ügyét, mint amikor valaki egy idegen nyelvet tanul meg. Az írás más betűkkel van, a betűket kell először megtanulni, aztán a szavakat, majd a szavak használatát, a kifejezéseket – s mindez nem  szempillantás alatt megy végbe. Az idegen nyelvet sem lehet percek alatt megtanulni, mondja Eckhart, csak fokozatosan, napról napra, hűséges és kemény munkával, minden napnak a maga feladatát elvégezve. Fáradságosan meg kell dolgozni érte, hogy legyen akár egy kis eredmény is! Istennel való “eggyé válásunk” folyamatos építkezés, tulajdonképp maga az életünk – s aki építkezett már házépítő igyekezettel, jól tudja, hogy az nem gyermekjáték…

Másfelől viszont semmi okunk kétségbe vonni, amit Jézus ismételten mond is, hogy “egy kevés idő és megláttok engem.” Most sírunk és jajgatunk, mert vele együtt meg kell halnunk ó-emberünk számára, de ő nyilvánvalóvá lesz, amikor eljön. Megígérte, nem hagy minket magunkra! (Ján 14,18) Istent egész szívvel kereső emberek egyetlen szempillantás alatt megragadhatják lényegét, s elkezdődhet bennük uralma. “Egy kevés idő, s megláttok engem.” Isten lényege, hogy ő nemet mond a “nemet-mondásra” – őt más nem köti, csak tulajdon szeretete. Amint mi is átadjuk a semminek, amit eddig valaminek gondoltunk, eggyé válhatunk ővele, s akkor bennünk sem lesz már más, csak az ő szeretete és öröme. Így is legyen! Ámen.