Igehirdetés 2001. augusztus 5.
Hol lakik Isten?
Lekció: 1Tim 6,6-15
Textus: 1Tim 6,16
“Akié egyedül a halhatatlanság, aki hozzáférhetetlen világosságban lakozik, akit az emberek közül senki nem látott, sem nem láthat: akinek tisztesség és örökkévaló hatalom.”
Imádkozzunk!
Örökkévaló Istenünk, légy áldott, hogy magad hozod tudomásunkra, mi az, amire valóban szükségünk van, és mi az, ami csak elszabadult, mérhetetlen emberi vágyaink miatt tűnik oly kívánatosnak. Légy áldott a hetedik nap megbékéléséért, hogy ez a nap más lehet mint a többi. Köszönjük, hogy arra kaptuk, hogy kiszakadva mindennapi munkánkból feléd fordulhassunk és hozzád közeledjünk. Adj nekünk értelmet és világosságot, miként jutunk valóban hozzád, akit az egek egei sem fogadhatnak be, nemhogy véges és gyarló emberi értelmünk. Adj most szelíd, kereső lelket, amely nem gőgös vagy kevély, hanem alázattal és csendesen halad előre megismerésed útján. Add Urunk, ha csak egyetlen lépéssel is, de tovább léphessünk megismerésedben, hiszen ez ad értelmet és tartalmat életünknek. Megváltó Jézusunk, emeld lényünket az Atyához! Szentlélek Isten, taníts és erősíts bennünket a hirdetett, hallgatott és megcselekedett ige által! Ámen.
Igehirdetés
A kisgyermekek meg szokták kérdezni a szüleiket, hol lakik Isten. Mivel a legnagyobbról és leghatalmasabbról van szó, természetesnek és magától értetődőnek veszik, amit szüleiktől ilyenkor hallani szoktak, hogy az égben, vagyis nem itt, ahol mi vagyunk. Valahol ők is érzik és tudják, hogy itt sok minden nem olyan, mint a legtökéletesebb, legnagyobb szeretet és igazság jelenlétében kellene legyen. Nem itt, hanem valahol máshol! Azt is természetesnek veszik, hogy fent, vagyis a miénknél nem csak távolabbi, hanem magasabb és jobb világban lakik: az égben. Aztán később a felnőtt életben, amikor az egykori gyermekeknek elpiszkolódik, elfárad a lelke, amikor úgy érzik, nem kapnak választ kérdéseikre és meghallgatást imáikra, akkor azt gondolják, hogy üres az ég. Magukban vannak, más nincs is a világon: csak az ember a harcaival, ellenségeivel, barátaival, győzelmeivel, vereségeivel, boldogságával, boldogtalanságával… Mivel mindnyájan ismerjük ezt az állapotot, jó hallani minden megfáradt, elpiszkolódott szívű embernek arról, akié “…egyedül a halhatatlanság, és aki hozzáférhetetlen világosságban lakik.”
Mit jelent ez a mondat? Azt, hogy Isten fény, akiben nincsen sötétség. Isten fény: ahogyan a középkoriak mondták, a “felső fény”. Vagyis nem csak fizikai jelenség, amit mi, emberek ismerünk – úgy-ahogy ismerjük, hadd tegyem hozzá: a tudósok számára is a legnagyobb rejtélyek egyike, hogy mi is valójában a fizikai fény – szóval Isten nem ez az “alsó”, még mindig valamelyest materiális fény, az elektromágneses rezgés és hullámzás, ami nappal van, éjszaka nincs. Ez a fény egy magasabb állapot, szemben a kaotikus, “alsó” világgal, ahol minden homályos, zűrzavaros, rendezetlen. Isten világa, a “felső fény” világa: szép, rendezett és egyértelmű valóság.
Szokták kérdezni, hogy miként teremtette Isten a világosságot a teremtés első napján, holott a napot, holdat és a csillagokat csak a negyedik napon teremtette. Úgy, hogy a “felső világosság”, Isten valósága ősibb, hamarabb készen volt, mint a fizikai fény. A dolgok rendezettségét adó isteni jelenlét a teremtettség által már nem csak neki magának, az ő lényében van meg, hanem a világ számára is hozzáférhetővé lett! Erről szól a világosság teremtése, amihez képest az égitestek létrejötte csak másodlagos – egész pontosan negyedleges, hiszen csak a negyedik napon kerül sor teremtésükre…
A “felső fény” műve a világban a természeti törvények állandósága. Az, hogy nem változik percenként a gravitáció törvénye, a proton-elektron tömegarány, vagy a fény sebessége – hanem lehet számítani a rendre a világban, mert Isten belé szerkesztette. Adott a világnak az ő rendjéből – így kell értenünk azt, hogy “elválasztotta a sötétséget a világosságtól.”
A legutóbbi amerikai elnökválasztás idején történt, hogy a vesztésre álló fél megpróbálta a neki nem tetsző választási eredményeket bírósági úton, utólag megváltoztatott számolási módszerrel fölülbírálni, amíg aztán a Legfelsőbb Bíróság kimondta, hogy a törvény azért törvény, hogy akkor is betartsuk, ha nem ízlik az eredmény. Az embervilágban ideig-óráig vitathatók némelykor a törvények, ám a teremtett mindenségben nem. Isten adott a maga fényéből annyit a valóságnak, hogy olykor még a fizikai világ is megbízhatóbb, mint mi emberek vagyunk. Elválasztotta a világosságot a sötétségtől, vagyis a törvények állandóak: konstancia van a teremtett mindenségben.
Ám maga Isten, bár közölt valamit rendjéből, világosságából még a fizikai világgal is – ő maga továbbra is hozzáférhetetlen világosságban lakozik! Hiába próbáljuk őt elképzelni, nincs képünk, ami csak meg is közelítené valóságát. Az ő képe az, hogy ő önmaga képére formálódik, senki máséra, ezért őbenne nincsen semmi más csak önmaga, vagyis fény. Emberi szintre transzformálva e megfoghatatlan valóságot: szeretet és szabadság. Azt halljuk, hogy ez a fény hozzáférhetetlen, ami nem is csoda, hiszen mi emberek még egy Nap-expedíció gondolatától is szükségképpen vissza kell rettenjünk. Szóba se jöhet emberi lénynek, hogy a sok millió fokos forróságba személyesen ellátogasson, pedig ez még csak az “alsó fény”, a fizika világa, abból is csak egy közepes állócsillag fénye, nem is a legnagyobbak közül való… Ám aki alkotta, gondolatával, szeretetével és szabadságával létrehozta mindezt – ahogy Jóbnál olvassuk: “…aki kifeszítette a Kaszáscsillagot” – ő sokkal hozzáférhetetlenebb világosságban lakozik a fénylő napnál is!
Ezt a távolságot mindenki érzi, hiszen akárhogy is akarjuk elgondolni Istent, nem tudjuk. Nincsen elég erőnk még rágondolni sem! Legszebben szárnyaló gondolatunk is béna próbálkozás, kudarcra ítélt igyekezet, amikor megpróbáljuk Istent “elgondolni.” Igaza van a költőnek:
“Isten! kit a bölcs lángesze fel nem ér,
Csak titkon érző lelke ohajtva sejt:
Léted világít, mint az égő
Nap, de szemünk bele nem tekinthet...”
(Berzsenyi: Fohászkodás)
Mégis minden ember érzi, hogy ez így nincs rendjén. Az emberi lélek azért van, hogy őt megismerje, erre teremtetett. Még akik tagadják, ők is szomjazzák. Hányszor hallom magukat nem hívő embernek vallóktól, irigyellek azért, ami neked van. Igen, a kívülálló többletet érez és tud a hívő ember szívében. Miről van szó? Arról, hogy próbálunk magunknak tartalmas életet produkálni és – Isten nélkül ez nem megy. Az élet elején nem értünk hozzá, az élet közepén nem érünk rá, az élet végén pedig érezzük, hogy már késő. Itt vagyunk a nagy hiánnyal, amit csak a ritka, tiszta és őszinte pillanatainkban engedünk közel magunkhoz. Legszívesebben elfeledkezünk róla, akkora súly rajtunk ez a hiány… Isten valóban “….a maga számára teremtett minket, és nyugtalan a szívünk mindhalálig, amíg csak meg nem pihenünk benne.” (Augustinus) Hozzánk van kötve ez a hiány, Isten hiánya – mióta kiestünk a Paradicsomból. Ez a mi emberi létünk azóta: nem vagyunk teljesek nélküle, és vágyakozunk hozzá. A sötétségből a világosságba, a földről a mennybe…
Különös dolog ez a fölfelé vágyakozás. A pince mélyén a krumpli az ajtó felé növeszti csíráit, ahonnét néha, egy-két percre, egy kis fény jut hozzá… A macska, ha csak teheti fölmászik a ház tetejére és a gerincen megy végig, pedig ott biztosan nem foghat egeret. Az emberi lélek is fölfelé vágyik: azokat a látképeket szeretjük a legjobban, ahonnét lefelé tekinthetünk, “rálátásunk” van egy tájra… A társadalomban is, aki csak teheti, igyekszik fölfelé. Akármilyen ficamosan jelenik is meg a léleknek ez a fölfelé igyekvése – mindnyájan a fényhez tartozunk, minden élet a fény felé tör, Istent keresi – mert egyedül benne teljesedik be az élet.
Akik közelebbről ismernek, tudják, hogy mostanában Eckhart mester igehirdetéseit olvasom nagy örömmel. Ő mondja, ez a középkori domonkos szerzetes és prédikátor, hogy amikor az ember teljesen átadja magát az igazság megismerésének, annak az egyedüli erőnek, ami által Istent megismerheti, akkor a lélek neve: fény. Eckhart mester hitt abban, hogy elérhető a fény! Hogyan történik ez? A lélek legmagasabb rendű erőiről beszél – ezt most nem részletezem – s azt mondja, ezek Istent érintik: ezek az erőink segítenek minket abban, hogy eggyé legyünk Istennel.
Hármat sorol föl: a megismerést, a fölfelé törekvést és az akaratot, mint a lélek legmagasabb rendű erőit. Ahogy elgondolkodtam rajta rádöbbentem, valóban mind a három megkerülhetetlen. A megismerés azért, mert a tudatlanság mindenben, így Isten dolgaiban is lehúzó erő. Nem kell az embernek sokat, és főleg mindent tudnia – milyen ellenszenves, aki magáról azt állítja, vagy azt sejteti, hogy ő mindent tud – főleg Isten dolgaival kapcsolatban! De ha napok, hetek múlnak el anélkül, hogy valakinek a szívében csak egyetlen belátás is született volna, egyetlenegy igazságot végiggondolt volna, melyben helye van az Örökkévalónak, egyetlen szép verset elolvasott volna, amely őreá utal, vagy egyetlen bibliai ige eltalálhatta volna a szívét, életmagként belehullhatott volna a lelkébe – akkor az ilyen ember belárvásodik, megmerevedik, s lelkében meghal. Lehet, hogy jól megy a vállalkozása, lehet, hogy nem betegek a gyermekei, gyarapodik anyagiakban – ám a lényeg hiányzik életéből…
Istent megismerni annyi, mint eggyé válni azzal, aki hozzáférhetetlen világosságban lakozik! Jézus óta tudjuk, hogy asszonytól született ember is lehet Isten fiává, megismerheti az Atyát. “Én és az Atya egy vagyunk” (Ján 10,30) és “Az Atya, aki bennem lakik, az cselekszi ezeket a dolgokat, hogy mindnyájan egyek legyenek. Amint te énbennem Atyám, és én tebenned.” (Ján 17,21-23) Te énbennem, én tebenned – ez a megismerés! Istent akkor ismerjük meg, ha egy lesz a lényünk ővele: mi őbenne, s ő mibennünk.
Ehhez segít a belénk szerkesztett fölfelé törekvés – csak ne engedjük, hogy kisiklasson. Az embernek a dolga, hogy felhagyjon a kártékony dolgokkal: ezt helyette más meg nem teheti. Az ember feladata az is, hogy pótolja, aminek híjával van: ha éhes egyen, ha szomjas igyék, ha tudatlan, tanuljon. Ambícióink ellenőrzése is idetartozik. Feladatunk megvizsgálni, mit akarunk oly nagyon, hol van a “fent”, ahova oly igen törekszünk! Fájdalmas az önleleplezés, de ne féljünk tőle. Az ember élete akkor is emelkedhet, tisztulhat és nemesedhet, ha nem lesz elnök, nem rázhatja a csengőt, ha megöregedett, beteg, vagy nem túl sikeres. Csak föl ne adjuk a hitet, hogy Urunk Jézus nem hiába lett testté. Isten üzenete rejlik abban, hogy mi is hozzá tartozunk: övéi vagyunk, s örökre azok is maradunk!
Ez ajándék, ami kegyelemből, hit által van. (Ef 2,8) Nem megy az emberi akarat nélkül, ami az említett megismerés és fölfelé törekvés mellett a harmadik magas rendű valóság a lelkünkben. A hit “igenjét” a kegyelemre nekünk kell kimondani, és megvalósítani is. Nézzük meg a sportolókat, mennyi gyakorlás kell, hogy valaki eredményes legyen. Nem lehet úgy odaállni, hogy valaki alig tudja végigúszni a medencét. Egy olimpián egyszer volt egy ilyen versenyző – a többiek száguldottak, régen kiszálltak a medencéből, ő még kapálózott ott tragikomikusan, alig tudta végigúszni a távot… (Azóta szintidőket vezettek be a világversenyeken.) Akik mögött hosszú évek igyekezete volt, akik komolyan vették, hogy lesz egyszer egy nagy verseny, s mindent alárendeltek ennek – azok közül kerültek ki a győztesek.
Erre utal az ige, amikor arról beszél, hogy Keresztelő Jánosig Isten országa hirdettetett: ami addig történt is, mind Isten királyi uralmáról szólt. (Luk 16,16) Téves értelmezés, hogy “az erőszakosok jutnak abba”, így kellene fordítani: “azok jutnak Isten királyi uralma alá, akik egész erejükkel küzdenek érte, alárendelnek mindent, mintha életükért küzdenének”. Testvérek, ezt az akarat-acélozást adja most elénk, várja tőlünk a Lélek! Tanácsos naponta erősíteni akaratunkat: gyakorlással, apró dolgokban szoktatva magunkat önfegyelemre. De egyszersmind az Isten-közelség átalakító, erősítő közegében is, hogy odaadjuk magunkat neki, hogy ő elvégezhesse bennünk akaratunk erősítését!
Salamonról olvassuk, hogy idős királyként nem volt már olyan tökéletes a szíve Istenhez, mint atyjáé Dávidé, s kezdetben, az indulásakor még neki is volt. (1Kir 11,4) Milyen szomorú! Szépen indul valaki, gyermekként megérinti egy-egy bibliai történet üzenete, konfirmándusként elhatározza, hogy igaz ember lesz, ifjúként is fontos, nagy belátások szerint rendezi életét – s aztán elkezd romlani. Milyen szomorú, amikor nem előre, hanem visszafelé fejlődik valaki! Istenben élve újra terem meg bennünk az akarat! Ma is vannak itt, e vasárnapi istentiszteletünkön olyanok, akik szenvedélyeket győztek le, kétségbeesésből jöttek ki, lelki-testi betegségből meggyógyultak, hitetlenségből talpra álltak. Mindez lehetséges! Megismerés, azaz egyé válás, fölfelé törekvés azaz tisztulás, és mindezek akarattal történő, elszánt megvalósítása – hát ezek örömében tud, s akar részesíteni minket a “hozzáférhetetlen világosságú” Isten. És így is legyen! Ámen.
Fohász
Istenünk, nincs bölcsesség és tudás, képzelet és tudomány, ami eljuthatna megismerésedre. De azt ígérted, magad tárod fel s adod nekünk, amire szükségünk van az igaz élethez. Fogadj magadhoz Istenünk, hogy ne legyenünk magányos, kegyetlen árva! Járja át szívünket a világosság: a szeretet és szabadság, hogy ránk bízott kincseidet egykor megsokszorozva tudjuk visszaadni neked, azok jogos tulajdonosának. Imádkozunk lelki növekedésért, hogy jobban és igazabban ismerhessünk tégedet. Adj minden nap csak egyetlen szót, ami hozzád kapcsol, s akkor nem lesz sem üres, sem pedig értelmetlen életünk. Kérünk Urunk, adj békességet a földön. Annyi a háborúság, engeszteld az ellenségeket! Add, hogy megismerjék szeretetedet, tudjanak megbocsátani, s méltányosak lehessenek. Vedd ki az emberszívekből a bosszúállás igyekezetét. Gyógyítsad a betegeket és erőtleneket, áldd meg a pihenőket, s erősíts mindnyájunkat a jóra való igyekezetben! Ámen.
