Igehirdetés 2001. október 28.
Áldás és átok
Lekció: 1Móz 9,12-28
Textus: Ján 15,1 Ján 15,7
” Jézus mondja: Én vagyok az igazi szőlőtő, és az én Atyám a szőlőműves… Ha megmaradtok énbennem, és beszédeim megmaradnak tibennetek – akkor bármit akartok, kérjétek, és megadatik néktek.”
Imádkozzunk!
Örökkévaló Istenünk, megköszönjük gondoskodó jóságodat, hogy nem csak ennivalót adsz asztalunkra, hanem bort is, ami fényessé teszi az orcát. Minden ajándékodat, ezt is rosszul használjuk nélküled – tőled elszakadva nemhogy ajándék, de romlás és halál fakad belőle. Köszönjük, hogy benned viszont üdvösség és ünnepi öröm forrása a bor, amit azért adsz újonnan a szüretért hálaadás ünnepén, hogy az úrvacsora közösségében Jézus valóságát hozza életünkbe! Köszönjük a mai napon a reformáció új borát is, a hit megfrissülésének szent pecsétjét, aminek örökösei lehetünk. Tégy méltókká az ősök helytállásához, s kérünk, táplálj most minket is megújító Igéddel! Ámen.
Igehirdetés
Az új borért hálaadás ünnepén két egymástól nagyon is eltérő kép állít meg bennünket. Az egyikben a szőlő és a bor átkot hoz. Noé az özönvíz után szőlőt ültet és lerészegedve mezítelenül fekszik sátorában. Fiai közül Hám kicsúfolja, odahívja testvérét: nézzétek apátokat…! A csúfondáros megvetésből és az atya méltatlan viselkedéséből átok lesz, amint Noé talpra áll.. Szomorú és megrendítő – mélyen érinti az embert. A másik képben viszont áldott jel a szőlő: Jézusnál az Istenben gyökerezett, termő élet gyönyörűséges szimbóluma!
Nehéz ellentétesebb lelki tartalmú képeket látnunk, holott mindkettő a szőlőről és borról szól. Az egyik helyen átok, a másikban áldás. Nem ilyen-é az élet maga – ügyeivel, amik mind lehetnek javunkra és kárunkra? Ad valamit Isten, amint a szőlőt is ő adta: s az ember kezén válhat belőle romlás, ám az úrvacsora asztalára kerülő sákramentum is: mindeneknek gyönyörűséget, ünnepi örömet jelentő szent jegy is…!
Mennyi minden lehet a földi életben “kétféle”, aszerint, miként élünk vele. Isten adja a nemiséget, hogy férfiúvá és asszonnyá teremtett bennünket – s mennyi, de mennyi helyen keserűség fakad abból, hogy az ember társra szoruló lény. Emberek ahelyett, hogy szeretnék, emelnék és nemesítenék társuk életét, megalázására és megszégyenülésére vannak – és sokan irigykedve nézik a kevés kivételt, ahol boldogan, szeretetben és egymásért élve öregedik meg két ember. Férfinak és nőnek vagyunk teremtve, ám ez lehet kezünkön áldás és – átok is…
Aztán itt a munka, ami az ember életét végigszövi. Nagyszerű élettartalommá válhat, alkotás és kiteljesedés – de fáradtság, kudarc és hiábavalóság, “üres háló” is lehet, amint az elmúlt hét egyik bűnbánati estéjén hallottuk. Áldás és átok, ugyanaz a dolog! S folytathatnánk az emberi kapcsolatokkal, a közösség ügyével, ami némelyeknek éltető elem, boldogság – hely, ahová jó elmenni és ismerős arcokat üdvözölni: másoknak meg félelem, szégyen, kisebbrendűségi érzés, amitől menekülni kell – jobb egyedül maradni, inkább ne is lássak senkit…
Sorolhatnánk még, de hisz tudjuk, hogy az életben minden olyan, ahogyan azt csinálják. A szőlő és a bor lehet kicsapongás, az életet tipró megkötözöttség, az iszákosság forrása – ám lehet a Krisztus áldozatának közvetítője, áldott jel, a szent Sákramentum is. A kérdés, milyen szívvel nyúl utána az ember: átok vagy áldás lesz….!
Az ember úgy el tud távolodni Istentől, hogy már csak a rosszat látja mindenben: más ember, meg a világ dolgai iránt egyre több megvetés, harag és átok van a szívében. Elég egy nehéz életszakasz, egy feszült pillanat, talán egy félreértett helyzet, s már ott az ajkán a szitkozódás, a másikat gyalázó indulat; bizony, meg tud telni az ember szíve átokkal! “A jó ember az ő szívének jó kincseiből hozza elő a jót, a gonosz ember az ő szívének gonosz kincseiből a gonoszt…” – olvassuk az evangéliumban, mert az emberi szív telve lehet a saját önző, sértődékeny énjével – ám megtelhet isteni Lélekkel is. (Mát 12,35) Áldás és átok – “Elétek adtam életet és halált: áldást és átkot, válasszátok az életet, hogy élhessetek” – szól Mózes könyve. (5Móz 30,19)
Itt kell megtorpannunk, mert eszerint áldás és átok olyasmi, ami nem független tőlünk, emberektől. Egyértelmű tapasztalat, hogy Isten csak megáldható dolgokat áld meg. Ami önzésből, hitetlenségből, szeretetlenségből fakad, azon hogyan “nyugodjon meg” az ő Lelke…? (4Móz 11,26) Arra méltatott minket embereket, hogy munkatársai lehessünk az üdvösség megvalósításában! Az egész nagy Világegyetemben egyetlen hely van, ahonnét jelenléte kizárható vagy ahová behívható: az ember szíve. Mert ő mindent betölt mindenekkel, egyedül nekünk adott erre szabadságot, egyedül minket embereket méltatott arra, hogy – válasszunk!
Az élőlények, a parányiaktól a legnagyobbakig egyáltalán nem dönthetnek, csak mi kaptuk meg ezt a méltóságot. Elkészítette nekünk a képmását hordozó lényhez méltó életet: választhatsz! Munkatársaivá fogadott, döntéseket hozhatunk, elszánásaink lehetnek, választhatunk jobb és bal kezünk között. Ninivéről mondja az isteni szó: “Hogy ne szánnám, hiszen ott több van tizenkétszer tízezer embernél, aki még nem tud különbséget tenni jobb és bal keze között!” Igen, arra méltatott, hogy megtanuljuk, mi a különbség a jobb és a bal között, az igaz és a hamis, az élet és a halál, az átok és áldás között! Épülhet az életünkbe áldás és átok – döntéseink szerint.
Ha ez valóban így van, akkor jó volna abbahagynunk a sok áthárítást, amiben élünk. Férfi és nő, szomszéd és szomszéd, ember és ember mindig a másikat hibáztatja. Nemzetek és népek is mindig egymást hibáztatják. Automatikusan megy: észre se vesszük, magától értetődő érveink vannak. Ha rossz a légkör a munkahelyen, ha a családban nem úgy mennek a dolgok, mint szeretnénk, ha a testvéreink nem tudnak minket igazán szeretni, ha terveket kovácsolunk és nem válnak valóra – mindig kéznél a másik ember, aki mindenért felel. “Igen, őmiatta…!”
Vajon az úrvacsora asztalánál felfedezzük-e, hogy mennyit rongálunk a világon, emberi kapcsolatainkon, a körülöttünk lévők lelkén a sok-sok áthárítással, amivel élünk? “Válaszd az áldást!” – ma ennek gyakorlati megfogalmazása: hagyjál fel az áthárítás átkos lelki örökségével, amit készen kaptál Ádámtól és Évától! Mert mit mond az Első Ember, mihelyt vét: “Az asszony, akit mellém adtál, ő ámított el engem…!” Egymást vádolják az Istentől elszakadás pillanatában… Éva még tovább megy: az egész teremtettséget kifogásolja – miért lehet abban egyáltalán kígyó…? Hát jussunk belátásra, s megszakad majd az átok láncolata! Válaszd az áldást, mert – választhatod!
De mi a biztosíték arra, hogy az ember jól választ? Van-e egyáltalán külső biztosíték? Jézus mondja: “Ha megmaradtok énbennem, ha az én beszédeim tibennetek maradnak, akkor bármit akartok, kérjétek, megadatik nektek!” (Ján 14,13-14) Vagyis nemcsak eljátszani lehet a lehetőségeket, ahogy Ádám és Éva eljátszotta, vagy amint a tiszta kezdet, az özönvíz utáni megmaradás pillanataiban Hám eljátszotta – s átok örököse lett!
Az ember élhet úgy, hogy lehetőségei tágulni kezdenek. Nemcsak “egy kicsit”, hanem egészen és teljesen a szabadságig nőnek – mert az igazi szabadság a Krisztusban való élet. (2Kor 3,17) Ott találja meg az ember, mi az, amit tényleg szabad számára, s mi az, ami már szabadosság. Abszurdum, hogy azt csinálok, amit akarok, hisz az emberek, akik körülöttem vannak, igények tömegét jelentik be rám. Nem mondhatom, hogy “senkinek semmi köze hozzá, hogyan élek” – de még csak azt sem, hogy lelki, szellemi dolgaim mind magánügyek: mert mindezzel nagyon is hatok emberekre!
Amikor megtalálja az utat valaki, amit Krisztusban maga Isten kínál föl számára, akkor nem egy kicsit, hanem teljesen szabaddá válik! Lehullik egy szenvedély bilincse: itt közöttünk is vannak, akik megszabadultak, pedig évek és évtizedek során úgy hitték ők és családjuk tagjai is, hogy “kutyából nem lesz szalonna”, ez a valaki már mindig olyan marad. És lehullott egy szenvedély bilincse, és megtisztult egy szív!
Amikor az ember megtalálja az utat, egyszerre vége lesz önsajnálkozásnak és rosszkedvnek, a “civilizáció” nagy betegségeinek, hogy mindenünk megvan, csak boldogságunk nincs. Már a lábunk helyett is gépek közlekednek, kezünk helyett gépek dolgoznak – csak éppen a szívünk üres, és nem az lakik benne, akinek az elkészíttetett. Rátalálva a Krisztusban való életre, az ember észreveszi, hogy nem nehéz már a megbocsátás, tudom szeretni, aki eddig ellenszenves volt: egyszerűen szabaddá lett az ember Krisztusban, új életet kapott. “Aki Krisztusban van, új teremtés, a régiek elmúltak, íme, újjá lett minden.” (2Kor 5,17)
Mi a biztosíték, hogy jól választok? Nincs külső biztosíték. Belső, szívbéli biztosíték van: a Szentlélek Isten, hogy őbenne maradok – és ami ugyanaz, igéje bennem marad! Erről szól a szőlőtőke jézusi példázata! Azt mondja, hogy egyetlen szőlővessző sem teremhet magától gyümölcsöt, ha nem marad Krisztusban. Hiába jött el a templomba, hazamegy és ugyanolyan csúnyán beszél majd a párjával és gyermekeivel, ugyanolyan lesújtó lesz a véleménye a szomszédról, a többi emberről és a világról; éppen olyan negatív lesz az egész lénye, ha nem marad Krisztusban. Mert a szőlőtőke adja az erőt, és egyetlen szőlővessző sem teremhet magától gyümölcsöt, csak ha élő, valóságos kapcsolatban marad azzal!
Az ember elszakadása létének igazi forrásától és gyökerétől, Istentől nem csak bűn, hanem sokkal inkább élettragédia. Az ember ebben az állapotában végletekbe kerül: vagy isteníti, vagy ami még rosszabb: megveti önmagát. Aki isteníti, az túlságosan érzékeny, követelőző, és sértődékeny, hiszen ő a világ közepe, a legfontosabb: neki minden méltóságon aluli, ami nem elképzelései szerint történik. Állandóan megsérül, mindig haragszik valakire. Az úrasztala körül megállva jó életünknek ezeket a törődéseit visszavezetni igazi gyökeréhez – magunkat istenítjük, azért van mindez.
A másik véglet, amikor az ember megveti magát. Talán rosszul bántak vele élete kezdetén, vagy nem kereste az utakat, hogy ráébredhessen, milyen sok ajándékot is kapott, s mennyire boldog lehetne ezekkel: sokféle oka lehet – de mivel nem szereti önmagát, képtelen szeretni a többi embert is. Mindegy, hogy az önistenítés vagy önmegvetés végletébe kerültünk, a mélyén ugyanaz rejlik: elszakadtunk az élő Istentől.
Jó ezért újra hallanunk, hogy “az Isten szeretet”! (1Ján 4,16) Azért áll ez a templom már évszázadok óta itt, azért él a gyülekezet is szeretetben, békességben, építve a jövendőt a maga módján – mert Isten szereti népét, kiválasztotta őket egy jobb életre, és meg akarja mutatni a maga dicsőségét bennük! Nem akarja a bűnös vesztét, hanem azt, hogy megtérjen és éljen. (1Tim 2,4) Azért adja a mostani ünnepet is, hogy emlékeztessen minket szeretetére. A szüretet is azért adta, hogy “megvidámítsa a halandók szívét, fényesebbé tegye az arcot az olajnál” – fölragyogtassa orcánkat! (Zsolt 104,15) Ha ez így van, ne maradjon az ember élete a régiben!
Senki ne menjen hát úgy haza, ahogyan idejött: Isten szeretet – és ez mindent meg kell változtasson. Tegyük le, ami bűn, s valljuk meg a szent asztal körül: “…ő hű és igaz, hogy megbocsássa azokat!” (1Ján 1,9) Tegyük le a káprázatokat és az illúziókat, a magunk csinálta hamis világot. Többet ér a valóság – ott kell nekünk Isten dicsőségét megtalálnunk és szolgálnunk! Tegyük le, ami életünkben nélküle folyik: engedjük, hogy uralma minden területre kiterjedjen – Isten országa, királyi uralma legyen szívünkben, amikor csak életünk párjához szólunk, gyermekeinket neveljük, amikor a jövendőről gondoskodunk vagy éppen a mindennapi kenyérért munkálkodunk!
Amikor ez megtörténik, s az ember valóban a jézusi ige szellemében él, hogy ő a szőlőtő s én csak szőlővessző vagyok, belőle élek: egyszerre mindez magától értetődő lesz – még az ellenség szeretete is, ami őnélküle pedig teljességgel lehetetlen.
Aki “őbenne marad”, kezd gyümölcsöket teremni: jó és ízes gyümölcsöket, jó és érett gyümölcsöket, amik hasznára vannak másoknak is. Az imádság is szárnyalni kezd, a belső életünk megújul, és mer majd az ember olyasmiért imádkozni, amiért addig álmában sem mert volna. Őbenne maradva kérhetünk olyasmit, amire a hitünk nem elegendő. Csak maradjunk benne, és az ő igéje mibennünk – akkor áldás és átok, az élet nagy kétarcúsága átalakul. Ami idáig ez is, az is lehetett: Isten királyi uralma egyértelmű áldássá válik!
Magunk is áldás leszünk mások számára: “Megáldalak téged, és áldás leszel” – mondja minden hívők atyjának, Ábrahámnak. (1Móz 12,2) Ami azt jelenti, hogy hívő ember lehet, és legyen is áldássá másoknak! Hallottuk: válaszd az életet – hozd meg a döntést Krisztusban. Ha meghoztuk már, ma újra hozzuk meg – s átalakul minden, új élet kezdődik!
Megerősítve most a szövetséget az úrvacsora sákramentumában, az imádság kitágul és új távlatokat talál: elkezdi életünket emelni – áldott jó, ízes gyümölcsöket hoz. Nem lesz már hiábavaló az élet, s azok a fáradozások sem, amik eddig annak tűntek: idős, beteg ember hűséges gondozása, a nevelhetetlen ifjúság nevelése, a kisemmizettek iránti cselekedetek. Mindig vannak, akiknek szüksége van arra, hogy adjak. Mindez nem hiábavaló többé: gyümölcsök teremnek bőségesen, mert a szőlővessző a szőlőtőkében maradt! Aki énbennem marad, az terem sok gyümölcsöt – és aki bennem marad, és az én igém őbenne, az kérjen, amit akar, meglesz az neki. Így is legyen! Ámen.
