Igehirdetések

Mi az egyház?

Igehirdetés 2002 január 13.
Mi az egyház?

 

Lekció: 2Kor 8,1-15
Textus: Kol 2,19

“Ő tartja össze az egész testet inak és ízületek segítségével, és az őáltala növekszik az Isten szerinti növekedéssel.”

 

 

Imádkozzunk!

Mennyei Édesatyánk, köszönjük neked az élet csodáját, azt hogy vagyunk, hogy emberek lehetünk, és azért adtad életünket, hogy megismerhessünk téged. Kérünk nyisd most ki bezárt értelmünket, hogy megláthassuk kezeid művében a nagyszerű arányokat, hogy gyönyörködhessünk mindenben, ami szép és jó és igaz, és kegyelmedből fölfogjuk a célt, amit te magad tűztél ki minden létezőnek. Áldunk téged a gyülekezet és az anyaszentegyház valóságáért, a közösségért és a szeretetért, ami már az első gyülekezeteket is összefűzte országhatárokon és tengereken át is. Kérünk, erősíts meg minket ma az élő hitben, hogy mind egyenlőképpen megváltottaid vagyunk, Krisztusban új életet kínáltál mindnyájunknak, és adod is kinek-kinek, aki elfogadja azt tőled. Add nekünk a bizonyosságot, hogy senki és semmi el nem választhat tőled, szeretetedtől. Adj tanítást és útbaigazítást, vedd el gőgünket, keményszívűségünket és vezess minket a keskeny úton, ami az életre visz! Ámen.

 

Igehirdetés

Mind a két felolvasott igeszakaszban az egyházról van szó. Gondolkozzunk a mai vasárnap az egyház életéről, hogy mit mond nekünk Isten igéje a titokról, hogy “a világ kezdetétől fogva annak végéig az egész emberi nemzetségből igéje és Szentlelke által magának egy örök életre kiválasztott gyülekezetet gyűjt egybe, azt oltalmazza és megtartja, és mi ennek élő tagjai lehetünk, és örökre azok is maradhatunk.”

Erről, hogy egyház először mindig a templom szokott eszünkbe jutni. Itt, ahol mi élünk több száz éves, régóta szépen megépített falakkal, máshol néhány évtizede vagy pár éve épült, új épülettel. Aztán eszünkbe jut az istentisztelet, s annak jól ismert, megszokott rendje, ahogy vasárnapról vasárnapra zajlik, amint ismerjük azt gyermekségünktől. Mindez készen találjuk a közösségben. Ahogy tovább gondolkodunk, eszünkbe jut maga a gyülekezet, ahová tartozunk, ahová most is ünnepi szívvel, a köznapokból kiszakadó lélekkel eljöttünk, hogy az Úrral és egymással találkozzunk: eszünkbe jutnak az ismerős arcok, akikkel jó beszélgetni, akiket régóta ismerünk. Ez már képlékenyebb dolog, a gyülekezet: hiszen vannak, akik évtizedek óta ide tartoznak és emlékeznek azokra, akik már elmentek a minden élők útján. Jómagam is – aki már húsz esztendeje szolgálok itt, látom, hogyan változik, alakul Isten népének arculata: újak állnak a hazatértek helyére, s mindig öröm, ha egy-egy lélek lelki otthonra talál közöttünk. Közösség ez, amely él, változik és alakul, még akkor is, ha legtöbben alig-alig tudjuk egy-egy testvérünk nevét. Elég szégyen, ha így van, hogy ide tartozunk Isten házába, együtt hallgatjuk Isten igéjét évek, vagy évtizedek óta, és nem ismerjük egymást…

Aztán még mélyebbre hatolva eszünkbe jutnak a saját élményeink, a tapasztalatok, amiket magunk éltünk már át itt a templomban, az istentisztelet közösségében. Nagyon illékony dolog ez, kívülről nem látszik, nem tudják az emberek rólunk, de bizony az is “az egyház”, ami bennünk vasárnap délelőtt, hallgatva az élő Isten igéjét történik itt, és amit aztán talán egészen prózai körülmények közepette megvalósítunk (vagy nem valósítunk meg), az evangéliumot, az energizáló, Istentől való indítást, amit ő ad nekünk minden alkalommal: mert az is “az egyház”, ami a szívünkben történik.

S az is “egyház”, amikor van imádság a szívünkben este, álomra hajtva fejünket, hogy megint megtartott az örök kegyelem bennünket, és az is “egyház”, sajnos, amikor hetek vagy hónapok telnek úgy, hogy nem fakad föl az áldott forrás a szívünkben, s olyan a lelkünk, mint a sivatag. Ez is egyház, és sorolhatnánk még, mennyiféle állapot, mi minden tartozik ide, a szépen megépített templomtól kezdve a jól ismert liturgián át a szív elrejtett emberében zajló eseményekig, s ez mind “egyház”.

Valójában egy kettősséget láthatunk az egyik oldalon valami szilárd, ami állandó és jól ismert, olyasmi, mint az épület és az intézmény. Ez van az egyik oldalon. Idegen szóval struktúra, magyarul szerkezet: ami változhatatlan, vagy legalábbis nehezen és lassan tud csak változni. A másik oldalon pedig ott vannak az események, amiknek éppen az a természetük, hogy bennük zajlik az élet. Milyen jó, hogy mind a kettő az egyház, ami valóban hasonlít az emberi testhez, nem véletlenül hasonlítja az apostol is ahhoz, hiszen abban is vannak, amik arra valók, hogy tartásuk legyen, állandóak legyenek, de ott vannak az izmok is, amiknek pontosan az a dolguk, hogy változtassák az alakjukat, aztán az idegpályák, amikben szalad az információ, és ott a lélek, amiben még az örökkévalóság is tanyát verhet. Milyen csodálatos az emberi test, mennyi ajándéka van! Amikor az apostol éppen ehhez hasonlítja az anyaszentegyházat, nem kevesebbet mond vele, mint hogy az egyházban is jó, hogy vannak dolgok, merevek, amiket készen kapunk, és vannak események, amikben zajlik az élet, amikben változás és újdonság van.

Isten népe, amikor az Újszövetség lapjait leírták éppen egy nagy változás idejét élte. A Krisztus-esemény megrázta Izrael népét: először csak néhány írástudatlan halászember, aztán egyre többen rádöbbentek, hogy az Örökkévaló szeretete nem csupán egyetlen népre, hanem a világon minden emberre vonatkozik. S a zárt népközösség, amelynek évszázados rendjéhez tartozott, hogy semmi pénzért le nem ültek volna egy asztalhoz egy nem-zsidóval étkezni, meg végképp nem házasodtak össze másokkal, ez a zárt népközösség kezdett kinyílni éspedig olyan formában, hogy kis-ázsiaiak, kapadóciaiak, görögök, macedónok és sorra sorra mindenki rádöbbenthetett, nekik is helyük van az Isten-népe körében: az egyház valójában a megszentelt emberiség! Egyház az, ahol minden népnek helye van, mely mindenki számára nyitva áll! A Krisztus-esemény kinyitotta Isten népének szívét, hogy magához ölelje az egész embervilágot: mind Isten szeretetéből és kegyelméből élünk! A kiválasztó kegyelem, amivel ő indította ügyét a világban egy parányi, lázadozó, keményszívű néppel – az mindnyájunkra tartozik, s meg tud, és meg is akar újítani valamennyiünket!

Ez nagy változás volt az ő népe életében. Kétezer éve történt, s azóta hol az egyik, hol a másik tényező uralkodott az egyház életében. Némelykor a rend, intézményesség, a jog és a változtathatatlan liturgia ügye érvényesült, máskor pedig mozgalmas idők adattak, megpezsdült az élet – új látásmód és új Biblia-értelmezés, új hit fakadt a régi forrásokból, s az volt fontos, ami “történik.” Nyugodtan mondhatjuk, hogy nekünk, reformátusoknak az adatott, hogy elsőbbséget tulajdonítsunk az “eseménynek”, ami mozdul és él, s a második legyen és ott szolgáljon, ami intézményes, rögzített, aminek az a dolga, hogy változtathatatlan legyen. Nekünk Isten azt adta, hogy képviseljük a világban, ami kovász, s változást hoz. Nagy előrelépés lenne, ha minden református jó állampolgár, azaz például nem adócsaló lenne. Ennél azonban több a feladatunk: ne csak megtartsuk kötelességeinket, amellyel építhetjük a hazát, hanem Isten Szentlelke által hozzunk életet és pezsgést, változást és növekedést, adjunk jó indításokat! Így kell értenünk, hogy reformátori örökségünk az életnek,  az eseménynek ad elsőbbséget – szemben azzal, ami állandó, ami “struktúra”.

Ezek után lássuk gyakorlatiasan, mit is jelent nekünk ehhez – hitem szerint az ilyen módon valóban Isten igéje szerinti – egyházhoz tartozás! Mai igénkben ezt halljuk, ő tartja össze az egész testet az inak és ízületek segítségével, és ő általa növekszik az Isten szerinti növekedéssel. Azt látjuk tehát, amit az előbb kicsit filozofikusnak is tarthattunk, hogy az valójában mindenestől bibliai gondolat. Az apostol egy lélegzetre mondja ki a két igazságot: ő az, aki összetartja a testet, vigyáz annak egységére, és ő az, aki benne mozgást, növekedést, életet is ad! Ez a két gondolat most közös gondolkodásunk kristályosodási pontja.

Gondolkozzunk először azon, mit jelent, hogy “ő tartja össze az egész testet.” Az első keresztyének között magától értetődő volt, hogy a macedóniai hegyi pásztorok, akik szegény, egyszerű emberek voltak, kecskéket legeltettek a meglehetősen kopár hegyoldalakon – de meghallották, hogy a jeruzsálemi keresztyének éheznek – és természetesnek tekintették, hogy gyűjtést indítsanak megsegítésükre. Szinte követelték, hogy részt vehessenek abban, hogy az éhhalál szélén lévő jeruzsálemiek számára segítség legyen. Az “újonnan jöttek”, akik nem voltak születésük szerint, ősidőktől a szent nép tagjai, úgy érezték, kimaradnának valami nagyon fontos és jó dologból, ha nem adhatnának! De mindnyájan tudjuk, jobb adni, mint kapni. Hogy is volt ez? Vegyük csak elő a Bibliánkat és nézzük meg a végén található térképeken, milyen távolság van Macedónia és Jeruzsálem között, s miként lehet eljutni egyik helyről a másikra… Azt fogjuk látni, van pár száz kilométer, s közben hegyek, tengerpartok, szigetek és tengerek – de Krisztus szeretete összetartotta az embereket ezeken az akadályokon át!

Ha valóban így van, az ő szeretete tartja össze az egyházat, akkor a fonákja felől is érthetjük, hogy ti. ahol széthúzás van, szétesik egy keresztyén család, meghasonlik egy gyülekezet, harcolni kezd az anyaszentegyház egyik fel a másikkal, ott ő hiányzik, aki összetartja az egész testet – az élő Krisztus! Ha mindenki mindenki ellen harcol, gyanakvás és ellenségeskedés támad, az azért van, mert ő nincs, nem lehet jelen…. Jézus jelenléte olyan istennépe közösségében, mint a fej a test számára: nem lehet meg nélküle a test! Olyan nincs, hogy ott is van, meg nincs is ott egy kicsit. Vagy ott van, s akkor irányít, valóban ő a fej, vagy pedig nincsen ott, s akkor más irányít… A hívő ember  és a valódi gyülekezet életében a feltámadott Krisztus nem lehet a periférián: vagy a középen van, vagy sehol nincs. Vagy övé a fő hely, vagy nincs is jelen. Ha az első helyet nem kapja meg, akkor  nem tartja össze a testet. Még az egyes ember is szétesik, a személyében meghasonlik, lezüllik, ha nem az élő Krisztus az ő élet ura. Az emberi test a maga fizikai valójában együtt marad ugyan tagjaiban a születéstől a halálig, de már az olyan szólások, hogy valaki “elvesztette a fejét”, arra utalnak, az ember olykor a legfontosabb részét, a fejét is elveszítheti lelki értelemben! Akkor aztán nem csoda, hogy az ellenség erőt vesz rajta, mert hát egy “fejetlen” harcossal nem nehéz elbánni. Ő tartja össze az egész testet – bizony, így van ez az egyházban is!

S mond ezen kívül még valami fontosat. Nem csak összetartja, de a növekedést is ő adja. Hiszen minden, ami él, növekszik is. “Ő általa növekszik az, Isten szerinti növekedéssel.” Azt szoktuk gondolni, hogy a növekedés valami automatikus dolog. Sok embert elámít, elaltat a fejlődés, a növekedés gondolata. Az élet csodájára is legyintenek, és azt mondják: kifejlődött az élettelen anyagból. Úgy érzik, ezzel letudták a kérdést, pedig minden, ami él és mozog az élővilágban, Isten Szentlelkéről való híradás. A kicsi fűszál vagy a legparányibb élőlény növekedése is – édesanyák a megmondhatói, mikor kicsi gyermekük növekedésében elgyönyörködnek – Isten nagy szeretetének a visszfénye, ezt látják, ezt tapasztalják a rájuk bízott kicsi élet megnyilatkozásaiban.

Ha ez igaz, mennyivel inkább így van ez a közösségek életében. “Isten ad növekedést”- és vajon valójában nem tőle van-e, amikor az ember türelmesebbé válik? Valaki, aki azelőtt gyakran revolverezte a környezetét: ideges vagyok, feszült vagyok, és most már türelmesebb: hát nem Isten ajándéka és csodája ez? Vagy amikor valaki szeret élesen fogalmazni, ha mások gyarlóságairól van szó, és megjelenik benne a méltányosság, észreveszi, hogy mások más módon emberek, s attól még Isten teremtményei: nem Isten csodája ez? Vagy amikor valaki addig hagyta mindig fölgyülemleni lelki adósságait, s most erőt vesz magán, végére jár élete dolgainak, rendesen kitakarítja a lakást, amit még soha nem tett, elvégzi nem csak legszűkebb kötelességeit, amit nagyon muszáj, hanem jut még ideje és alázata arra is, hogy adjon valamit gyülekezetének, városának, hazájának szolgál valamivel önkéntesen, ingyen, szeretetből: Isten ajándéka! Mikor valakinek kiérlelődik a szívében, hogy az ember a lelki élete nem csak annyi, hogy időnként ellátogat a templomba, hanem naponként táplálkozik a lelki kenyérrel, abból vesz magának erőt és indítást és lelki növekedést: ez is tőle való! Ő általa növekszik “Isten szerinti növekedéssel”. A Bibliában szó szerint úgy olvassuk ezt, hogy ő általa növekszik “az Isten növekedésével”.

Elgondolkoztam, mit jelenthet a szövegben az “Isten növekedése”, s erre jutottam, hogy a tőle való növekedést. Azt pedig sehogy másként nem lehet elképzelni, mint hogy az ember valódi, élő, szoros összetartozásban van ővele. Ahogy Jézus szól a szőlőtőről és szőlővesszőről: “Aki bennem marad és én őbenne, az terem sok gyümölcsöt.” (Ján 15,5) Ez a kapcsolódás szakadatlan, nem pedig hetenként egy órás. Hadd hirdessem most ezt az evangéliumot: a szakadatlan összetartozás, az állandóan Istenben élés lehetséges! Nézheti az ember a köznapokban a többieket nem csak az ítélet és a megvetés szemével, hanem elgondolkodva afelett: ők másképp élik ugyan a maguk igazságait, de őket is Isten küldte valamilyen céllal ebbe a világba. Torzulásaik mások, mint az enyémek, nem ott vannak a bűneik, a hibáik, jellegzetes gyarlóságaik – de attól még hasonlóak vagyunk az alapkérdésben: mindnyájan tízezer talentum arany adósságot halmoztunk fel a királlyal szemben! Ebben teljesen egyenlők vagyunk… S abban is, hogy ő nekünk is, meg azoknak is, akiket mi ellenségeinknek gondolunk, elengedte a tízezer talentum aranyat, a visszafizethetetlen adósságot, s adott egy új lehetőséget. Testvérek, ha rájövünk, hogy van új élet Krisztusban, rögtön elkezdjük más szemel nézni azokat is, akik még nem ismerték meg Krisztust!

Aztán amikor az ember a saját gyarlóságába botlik, vajon nem fölfedezhetjük-e abban is az általa nekünk címzett kérdést: mit kezdesz a természeteddel? Itt van mondjuk a szerepelhetnék, vagy éppenséggel a nagy visszahúzódásod, itt van érzékenységed vagy a mások leckéztetésére való hajlandóságod, esetleg mind a kettő egyszerre… Mit hozol ki a benned lévő tulajdonságokból? Itt vannak nagy ambícióid, hogy mi mindent akarsz az élettől, meg félénkséged is, hogy vigyázol magadra és nem mersz kockáztatni, elindulni a vízen, amikor a Mester azt mondaná, hogy jöjj! Vajon mit hozol ki életed e nagy kérdőjeleiből? Nincs ember, akinek ne lenne a lényében egy kérdőjel, amit meg kell válaszolnia, mire hazaérkezünk. Mit kezdek a természetemmel? Még a bajok, bűnök és hiányok, a megválaszolatlan kérdések is őhozzá vezethetnek. Mindenben és mindenkor lehet dolgunk ővele. Amikor köszönni valónk van és akkor is, amikor nem értjük az életet. Ez is, az is ő hozzá kapcsol minket.

Testvérek, az egyház titkáról gondolkodva ma azt láttuk: egyszerre esemény és struktúra, vagyis történés és változatlanság. Nem baj ez, Isten ajándékaként van így: ő tarja össze az egész testet! Nem a struktúra és nem a szerkezet, nem a templom fala és nem az egyházjog, hanem az ő nagy szeretete. És ha nem ő tartja össze, akkor széthullik. Atomjaira hull a gyülekezet, az anyaszentegyház, nemzet, az embervilág – mert pontosan erre van szükség, hogy ő tartsa össze a testet. S igen, általa növekszünk Isten szerinti növekedéssel, egyedül őáltala! Így legyen! Ámen.

 

Imádkozzunk

Istenünk, köszönjük neked, hogy nem kell megmaradnunk az embervilág jelenlegi széthullott állapotában, egybe akarsz terelni minket, mint a jó pásztor övéit. Köszönjük, hogy Krisztusban értünk adtad magadat: legyen a tőled való élet minden nap megújulásunkra. Fogj össze minket egyetemes egyházaddá, megszentelt nagy közösséggé, amiben mindenkinek helye van, aki csak hozzád kíván jutni. Imádkozzunk a meghasonlott, ellenségeskedő embervilágért, hogy megtaláljanak téged és szeretetben egymást is. Hadd növekedjünk mindnyájan a te megismerésedben, és az egymás iránti jóságban! Ezt kérjük tőled a Krisztus nevében. Ámen.