Igehirdetés 2003. január 1.
A beszélgető Isten
Lekció: 1Móz 18,22-33
Textus: Máté 4,4
“Nem csak kenyérrel él az ember, hanem minden igével is, ami Isten szájából származik.”
Imádkozzunk!
Mennyei Édesatyánk, köszönjük az új esztendő első napját. Örülünk a szép téli napfénynek, és annak is, hogy első utunk a templomba vezethetett. Légy áldott házad békességéért, s mind a jóért, amit itt közöltél velünk csak az elmúlt esztendőben is. Előtted ismert egyedül, milyen időket adsz nekünk a most induló évben a családban, munkánkban és nemzetünk életében. Légy hozzánk irgalmas, hozz reánk víg esztendőt! Szeretnénk ma erőt meríteni és útmutatást nyerni igédből. Mutasd meg, miben kell megtisztulnunk, növekednünk, hogy méltók lehessünk a kegyelemhez, amiben napról napra részeltetsz. Adj életet, lelki tartalmat gyülekezetünk közösségének, töltsd ki ránk Szentlelked erejét és világosságát. Megváltó Jézusunkért kérünk, hallgass meg imádságunkban! Ámen.
Igehirdetés
Gyermekkoromban sokat gondolkoztam azon, miért lettek a felnőtt emberek olyan sokfélék. Egyik kedves, a másik goromba, a harmadik nyíltszívű és a negyedik hamis. Még arcunk is annyi fajta, ahányan vagyunk – hát még a lelkünk. Később különböző elméleteket gyártottam a sokféleség magyarázatára, mint a tudomány is: öröklés, környezet, találkozások, begyűjtött sebek – és azt láttam, van is mindegyik magyarázatban valami: de azt is, hogy az igazságot egyik sem meríti ki maradéktalanul.
Mostanában kezdtem el azon gondolkodni, hogy minden emberélet tulajdonképpen dialógus Istennel. Beszélget az ember az Örökkévalóval már a képességei kicsiszolása idején. Szüleinkkel, aztán az iskolával és tanárainkkal való megküzdésünk is egy kicsit arra vall már, mire jutottunk ővele, milyennek ismertük meg őt. Aztán felnőttebben, emberi kapcsolataink alakítása sem függetlenül történik attól, mire jutottunk, mit beszéltünk meg ővele – mit tartunk megengedhetőnek és mit nem, embertársaink iránt. Saját mélyebb tulajdonságaink, gyarlóságaink felismerése és meghaladása pedig különösen is Isten-ügy, ami nélkül bajos úrrá lenni saját természetünk felett. Látjuk, hogy sok életév megy pocsékba, mert valakit saját átvilágítatlan lelkének természete vezérel: aki nem nézett szembe önmagával legalább alapszinten, azt ellenállhatatlanul sodorják tulajdonságai a maga sajátos végzete felé.
Ha ez így van, akkor nagyon is fontos, milyennek ismertük meg, milyennek tartjuk őt, a Kimondhatatlant – mert a róla szóló kép nagyon is nyomot hagy lényünkön, visszahat emberi tulajdonságainkra. Azt is mondhatjuk, hogy a “teológiánk”, vagyis Isten-ismeretünk formálja a lényünket. Ha például valaki őt olyannak látja, mint aki kézzel irányít mindent, nem hagy az embernek döntéseket és felelősséget, akkor az ilyen ember előbb-utóbb tétlenné, passzívvá válik, talán bele is keseredik egy idő után abba, hogy neki semmibe sincs semmi beleszólása, ő nem tud változtatni a világ folyásán. A régi ember főleg ebben a direkt módon irányító, és mindenben egészen közvetlenül cselekvő Úrban hitt, s ennek következtében többnyire nemigen akart változtatni a világ állapotán. Isten-képe őt ilyenné tette.
Aztán jöttek más idők, s az ember elkezdett olyan hatalomról gondolkodni, aki ha van is egyáltalán, nincs jelen, elment messzire. A múltkorában fejtegette nekem valaki, hogy Isten alszik – mert a világ folyása szerint ő nem látja a munkáját. Az így vélekedő ember aztán ennek megfelelően rendezi is be életét, hisz ha vele nem kell törődni, messzi van vagy nincs is, akkor nyugodtan lehetünk gátlástalanok: semmi sem jó és semmi nem rossz, mindent lehet és mindent szabad is. Ettől olyan a világ, mint amilyennek ma látjuk.
Érdekes módon a Biblia is tud ezekről a képekről. Sodoma ügyét Isten “eljön, hogy közelről is megnézze” – ami szerint előzőleg mintha távolabb lett volna – aztán azonban ellenállhatatlan erővel cselekszik is. Az evangéliumi példázat is úgy szól felőle, mint arról, aki kiadta szőlőjét, majd messzire költözött. (Luk 20,13-13 Ézs 5,1-7) Hitem szerint a Szentírás teológiája döntően mégsem a mindent “kézi-vezérléssel” irányító Úrról, s nem is a “messzire költözött eltávozottról” – hanem az emberrel beszélgető Istenről szól! Újévi istentiszteletünkön róla hallunk, s erősödjünk is meg hitünkben, hogy a következő évünk is olyan lesz, amilyenné vele való beszélgetésünk révén válik majd! Pontosan úgy, ahogy a költő is mondja:
“Ember, amit szeretsz, azzá lesz változásod:
Istenné, ha hiszed, s földdé, ha azt imádod.”
/Angelus Silesius: Harminc párvers, ford: Szabó Lőrinc/
Először tehát ebben érdemes elmélyednünk: lehet Istennel beszélgetni! Nem minden állapotunkban vagyunk erre alkalmasak, hiszen vannak egészen méltatlan szavak és cselekedetek, indulatok és belső állapotok, amik teljességgel lehetetlenné teszik az ővele beszélgetést. De a Biblia első lapjától kezdve arról tanít, hogy ő szóba áll az emberrel! Bármilyen parányiak is vagyunk, vagy éppen elestünk, bűnbe merültünk – számára mégis csak létezünk, és szól is hozzánk. Néha közvetlenül, máskor küldöttei, próféták, igehirdetők vagy tanítók által – de mindig van mondanivalója számunkra. Akkor nehéz ezt hinnünk, amikor el vagyunk telve a saját mondandónktól, s kizárólag azt akarjuk hallani, meg viszont-hallani mindenhonnan; továbbá akkor, ha oly nagyon okosnak gondoljuk magunkat, hogy az ő helyébe tesszük magunkat. Ilyenkor nehéz a “beszélő Istenről” valamit is fölfognunk. A modern ember roppant okos és hangos, de a szívében ezer félelmet rejteget s végtelenül bizonytalan, miért is létezik ő tulajdonképpen. Úgyhogy nagyon is ránk fér az üzenet: lehet vele beszélgetni! Ábrahám ötvenről fokozatosan, tízesével alkudta le az igazak számát tízig, akikért ne pusztuljon el Sodoma….de sajnos, nem volt ki a “minjan”, mondanánk ironikusan… Pálnak világos útmutatást adott a Szentlélek éjszakai álmában, hogy menjen át Macedóniába, hozza az evangéliumot Európába! A Jelenések könyve gyülekezeteinek pedig hét egészen különböző levelet diktált le a Szentlélek Pathmos szigetén egy valószínűleg efézusi embernek, akit Jánosnak hívtak: Krisztus követője volt, és elképesztően ismerte az ószövetségi Írásokat, de tökéletesen tisztában volt az akkori világ tendenciáival is.
Csak azt ne felejtsük el, hogy amint mi beszélhetünk vele, úgy mások is kérhetnek tőle kéréseket, s ha ő minden emberi sóhajt azonnal teljesítene, a világ hamar a darabjaira esne szét. Egy antik kép szerint az emberek imái nyilak módjára röppennek az ég felé, de az egyik esőt akar kérni, a másik meg napsütést, az egyik háborúzna, a másik békét szeretne – s mire feljutnának az égbe, egymást kioltják. Ha ez a kép túl pesszimista is, mindenesetre hagyjuk meg magának Istennek, mi a jó számunkra és mi nem. Amelyik imából hiányzik a “legyen meg a te akaratod” – az nem is igazi ima, csupán vágybejelentés. Jézus egyik legfontosabb könyörgése ezzel kezdődik: “Igen, Atyám…!” Így érdemes imádkozni, sőt egyedül így érdemes. Még akkor is, ha lehetnek kéréseink, s Ábrahám említett alkudozása Sodoma igazainak száma felől megható példája, hogy Istennel igenis, lehet beszélni….!
Van azonban olyan is, hogy Isten hallgat. Sok oka lehet ennek, elsősorban nyilván az, hogy nem vagyunk különösebben alkalmas állapotban őt meghallani. Harag, düh, ellenségeskedés tölt el, vagy öncsalásban, hazugságban él valaki, esetleg elragadták a vágyai, az illúziói. De az is lehet, hogy korábban már mondott nekünk Isten valami fontosat, amit elengedtünk a fülünk mellett, s most nem szól addig, míg amit már megmondott, nem halljuk meg és nem vesszük komolyan. Az is lehet, azért hallgat, mert annak az ideje van, hogy hallgasson – mi pedig tanuljunk megállni a lábunkon. Van olyan idő, amikor nem őt kell kérdezgetnünk, hanem tennünk kell a kötelességünket hűségesen, teljesítve megbízatásunkat, amit tőle kaptunk. Az is lehet, hogy egyedül ő tudja, miért hallgat – egyszerűen nem tartozik ránk minden magyarázat – majd egyszer később megértjük.
Ne felejtsük el, hogy a Jézus keresztre feszítésekor egyetlen isteni szó nem hangzik el – teljes Isten csendje. Vannak pillanatok, amikor magunkra maradunk a szenvedéssel. Ha kiáltunk is hozzá, nem válaszol. Amint a Zsoltárban olvassuk: “Én kiáltok tehozzád egész napon, de mégsem felelsz meg, nincs, ki megtartson.” (22. Zsoltár 1. v.) Aki Isten csendjét jól érti, az bizonyosan sokat érlelődik lelkében. Ez életünk egyik legfontosabb leckéje. Még emberek közt is sok-sok jelentése lehet a csendnek, amikor hallgatnak – mennyivel fontosabb megértenünk Istennek irántunk való csendjeit!
Milyen jó azonban, hogy Istennek nem csak csendjét tanulgathatjuk megérteni, hanem szavát is. Ábrahám azt a következtetést vonta le első sikeres alku-javaslatából, amikor ötvenről negyvenötre sikerült leszállítania a szükséges igazak számát Sodomában, hogy próbálkozhat további öttel. Aztán még tízzel, és megint tízzel és megint tízzel! De ott megállt – mert megtanulta az ő nyelvét beszélni. Ötvenről tízig le lehetett alkudni az igazak számát – de nullára már nem. Isten erkölcsi valósága nem csúfolható meg. Türelme nagy, kegyelme az égig ér, hűsége pedig a felhőkig – ám igazak nélkül, a “szent százalék” híjával elpusztul a közösség.
Ami ugyancsak megtanulható Ábrahámtól: nem saját magáért beszél Istennel, hanem a városért – amit szeretne megmenteni. Mert igenis lehet ővele mások ügyében is beszélgetni. Megkeményedett valaki szíve irántunk? Biztosan adtunk rá okot. Imádkozzunk-e már az illetőért, vagy megállapítjuk róla, hogy nem lehet rajta segíteni? Áldjátok, akik titeket átkoznak, és imádkozzatok azokért, akik titeket üldöznek!” – ezt Jézus mondja. Tesszük-e már, vagy tanulnunk kell még Istennel való beszélgetésünknek ezt a dimenzióját? Jézus akkor imádkozott értünk a kereszten, amikor mi még mind az ellenségei voltunk…!(Róm 5,10)
Ábrahám a történet szerint már biztonságban van, megmenekült, de nem ez foglalkoztatja: szeretné megmenteni a várost. Felvett egy ügyet, és ahhoz ragaszkodik. Elmegy a határig, ameddig csak elmehet – tíznél kevesebb igaz esetén ugyanis Sodoma menthetetlenül elpusztul. És van olyan, hogy nincs tíz igaz: beázik a templom, elkorhad a gyönyörű festett kazettás mennyezet – a gyerekek az utcai káromkodásban hallják csupán Isten szent nevét, a fiatalok pedig a képernyőről tanulják, hogy ha nincs cigaretta a kezükben, ital, netán fegyver, akkor nem is igazi emberek…. Mindez “beszélgetés Istennel” – s meg is van a következménye tönkrement májban, elhasznált tüdőben, eszköznek tekintett emberi kapcsolatokban – leginkább pedig imádkozni nem tudó, magában küzdő lelkek kilátástalan válságaiban.
Ám Istennel beszélgetésünk lehet valódi párbeszéd is. Olyan, amiben kenyér az ő szava. Jézus mondja a mózesi igét idézve: “Nem csak kenyérrel él az ember, hanem minden igével, ami Isten szájából származik.” Isten szava táplálék, amiből erő származik. Ma sokat foglalkoznak azzal, milyen a helyes táplálkozás, és valóban rá is fér “a sírját késsel-villával megásó” magyar emberre, hogy elgondolkodjon felette, milyen az egészségesebb táplálkozás. Ám az igazi, még előbbre való kérdés a szellemi táplálék: egy életpélda az ismerősök között, egy valahol olvasott félmondat, egy képernyőn felvillanó kép – ami belehull az ember lelkébe és magként megfogan, szárba szökik, majd termést is hoz a maga idejében. Ezen több múlik még annál is, hogy mit eszik ételként valaki. Nem csak kenyérrel él az ember, hanem minden igével, ami Isten szájából származik – ahol ezt fölfedezik, ott a Biblia újra napi olvasmány lesz, aminek üzeneteit élmény már betűzni. Elkezd nem csak érdekes olvasmánnyá, de lelki gyönyörűséggé is lenni, ami nélkül üres este a szívünk pihenésre térve – nem szólt az Úr…. És eljön az is, amikor ismerjük már annyira, hogy rátalálunk benne, amire a leginkább szomjas a szívünk – és boldogan állapítjuk meg: milyen jó is Isten gyermekének lenni. Így is legyen ebben a most következő új esztendőben is – haladjunk előre mindnyájan a beszélgető Isten megismerésébe! Ámen.
Fohász
Istenünk, köszönjük megszólításaidat, amikor nevünkön nevezel, és köszönjük éltető igédet, amivel táplálod lelkünket. Rászorulunk feddésedre, tanításodra – de szükségünk van erősítő és biztató szavaidra is. Köszönjük az írott igét, amit olvashatunk a Szentírásban, a hirdetett igét, ami hangzik templomainkban, a sákramentumokban a látható igét – és leginkább a testté lett igét Krisztusban! Köszönjük, hogy tanulgathatjuk az ő csendjeidet is érteni, hiszen azok is értünk vannak. Adj lelki kenyeret egyéni csendességeinkben, amikor behajtott ajtajú belső szobánkban igédet olvassuk, és keressük a veled beszélgetést. Óvjad gyülekezetünket, építsd anyaszentegyházunkat, s adjál jó előmenetelt hazánknak, melynek gyermekei vagyunk. Maradj velünk az egész esztendőben, jó napokban és nehéz időkben – hogy mi is veled maradhassunk! Ámen.
