Igehirdetés 2003. január 12.
A jószívű törvényadó
Lekció: 5Móz 5,1-10
Textus: 5Móz 5,6
“Én, az Úr, vagyok a te Istened, aki kihoztalak téged Egyiptom földjéről, a rabszolgaság házából. Ne legyen más istened rajtam kívül.”
Imádkozzunk!
Mennyei Édesatyánk, köszönjük minden ajándékodat, azokat is, amiket könnyű elsorolnunk és azokat is, amikről csak hosszabb gondolkodás után vesszük észre, hogy tőled származtak. Köszönjük, hogy ezen a téli vasárnapon is itt lehetünk a templomban, együtt hitben testvéreinkkel, és téged dicsérhetünk énekszóban és imádságban. Köszönjük az orgona hangját, ami szárnyalóvá teszi énekünket, az embereket, akik valamikor megépítették és azokat is, akiknek szeretetéből és áldozatából itt lehet a mi templomunkban és alkalomról alkalomra megszólalhat. Köszönjük testi egészségünket és az erőt, amit napról napra adsz nekünk. Köszönjük a megszólító igét, amely ma is megállít, hogy elgondolkodjunk. Segíts észrevenni romlásainkat, belső hamisságainkat – minden bűnünket, hogy ne rohanjunk a vesztünkbe, hanem megtérhessünk és éljünk. Adj most indítást igéddel, és közöld velünk a Krisztus Lelkét! Ámen.
Igehirdetés
Mai igénk a Tízparancsolat Mózes 5. könyvében található változata, annak is első igéje. Mielőtt elmélyednénk a jelentésében, érdemes felhívni a figyelmet arra, hogy a Tízparancsolat meg a Miatyánk is, és több fontos dolog a Bibliában kétszer, vagy akár többször is megtalálható. Evangéliumból például négy van, s ezek a “változatok” nem szó szerint, hanem lényeg szerint azonosak.
Másképpen indokolja a minden héten megtartandó nyugodalom-napot a Mózes 2. könyvében található változat, mint amelyik az 5. könyvben van. Mintha Isten Szentlelke, aki a szentírókat ihlette törekedett volna arra, hogy a legszentebb igékben se a betűt imádjuk, hanem az azt ihlető Istent. Még a Szentírás betűje se legyen bálványunkká, vagy főleg önigazságunkká, hanem maradjunk meg alázatban, gyermeki és tanítványi egyszerűségben. Ezzel a lelkülettel és szent áhítattal fogjunk a Tízparancsolat tanulmányozásához.
Amikor az ember azt a szót hallja “törvény”, akaratlanul az jut eszébe, hogy valamit nem szabad. Van egy hatalom, mely ilyen vagy olyan alapon megtilt az embernek bizonyos dolgokat: elvesz tőlünk valamit, korlátozza életünket. Rendszerint így gondolkodunk a világi törvényekről, amiket gyakran és szívesen kritizálunk is – és így gondolkodunk az isteni törvényekről, közelebbről a Tízparancsolatról is. Pedig a Tíz Ige adója nem ellenséges hatalom, hanem az élő Isten, aki mindenestől atyai Szeretet: az ő célja nem az, hogy elvegyen, hanem éppenséggel adjon olyasmit, ami nélküle nincs meg nekünk! Nem azért ad parancsolatot, hogy kevesebb életünk legyen, hanem azért, hogy ne ártsunk magunknak, és ne ártsunk egymásnak. Minket véd, ránk vigyáz, mert – szeret!
A Törvény forrása nem a hatalmi alapon kiosztott tilalom, hanem a nekünk nagyon is szükséges, javunkat akaró isteni jóság. Szeretném, hogy valamennyiszer, amikor a Tízparancsolat igéivel foglalkozunk éreznénk, hogy milyen jószívű az a törvényadó, aki e törvényeket a lelkünkre köti! A szövetség igéi ezek: az összetartozásé – ha tehát mi Isten gyermekeiként szeretnénk élni, akkor komolyan kell vennünk őket. Vele való szövetségünk “alkotmánya”, és mint ilyen, a legfontosabb tudás foglalata!
A Tízparancsolat lényege két összetartozó fél közötti megegyezés, ahol az egyik okosabb, hatalmasabb, jól tud valamit, amit a másik egyáltalán nem tud, és azt szívesen rendelkezésére bocsátja – aki e nélkül csak eltévedni tud az élet rengetegében. Mennyi útja vesztett embert látni nap, mint nap! Nem kell hozzá soká szó, hamar kiderül, hogy azért a nagy tanácstalanság és az elveszettség érzete, mert kell az élet, az igen, minden lehetőségével – ám nem kell az élet forrása, alapja, az élő Isten. Ebben az állapotban, amikor semmi sem szent, viszont mindent szabad, ami élvezettel teli – ilyenkor tényleg alaposan össze szokta keverni az ember az életét, de annyira, hogy ki se nagyon talál a rémisztő rengetegből. Ahogy a költő mondja magáról:
“Az emberélet útjának felén
egy nagy sötétlő erdőbe jutottam,
mivel az igaz utat nem lelém…”
/Dante: Isteni színjáték, ford. Babits M./
Kevesen vallják be ennyire becsületesen, amikor “sötétlő erdők” ijesztenek erről is, arról is, hogy azért van ez így, mert az igaz utat nem leljük… Nincs meg az igazság útja, elveszett – és aligha akad, akinek ne lenne tapasztalata erről. Ebben az állapotunkban, éppen ebben az állapotunkban nyújtja nekünk Isten a kezét, mintegy bemutatkozásul: “Én, az Úr vagyok a te Istened…!”
Micsoda evangélium rejlik a mondatban! “Én vagyok” – ezt ő maga mondja! Közel jön, megszólítható és meghallható közelbe kerülünk vele, és ő kész, hogy én-te kapcsolatra lépjen velünk! Ilyenkor valami fontos dolog történik az életünkben. Nevezetesen az, hogy halkabban halljuk a saját énünk hangját. Azt, ami mindig a sóvárgás hangja, mert az ember élete egyetlen nagy szomjúság és sóvárgás; mindig a szégyenkezés hangja is, mert sosem vagyunk azok, akik lehetnénk. Mindig a magánosság hangja, mert az ember elvadítja magától a többieket, és mindig a túlterheltség hangja is, mert az élet, mai napság különösen, rohanás és sietség.
Ilyen az emberi én hangja. Adjon valaki innom, hiszen szomjas vagyok és sóvárgok az életre! Ne legyen szó az én vétkeimről, adósságaimról és egyoldalúságaimról, takarja el valaki a lényem hiányosságait a többiek elől, mert van miért szégyenkeznem. Jöjjön valaki bensőségesen és tapintatosan, mert én vagyok a legmagánosabb ember az életben, vegye le rólam a terheket valaki, mert én mindenkinél nagyobb terheket cipelek. Nem ismerősek a hangok?
S akkor ő azt mondja: “Én, az Úr, vagyok a te Istened.” Ez a mennyei hang nem harsogja túl énünk hangjait, egyszerűen megszólal vele átellenben. “Akinek van füle a hallásra, hallja, mit mond a Lélek.” (Jel 2,7 Jel 2,11) Nem söpri le az asztalról, amit mondanánk, nem hallgattat el, de megszólaltatja a maga hangját. “Én vagyok.” Én, az Úr is vagyok – nem csak te vagy!
És ha ez így igaz, akkor van valaki, aki minden emberi sóvárgás tárgyánál csodálatosabb és gyönyörűségesebb, aki Krisztusban az “élet kenyerének” és az “élet vizének” bizonyult. Aki azt mondja, hogy aki eszik a kenyérből, amit én adok néki, soha meg nem hal, és aki iszik abból, amit én adok neki innia, az örök életre buzgó víznek kútfeje lesz őbenne. (Ján 4,14) Ha igaz ez az isteni “Én vagyok”, akkor van valaki, aki még az én foltjaimat is le tudja mosni. És ha hallom már ezt az “én vagyok” megnyilatkozását, akkor nem leszek magányos egyedüllétemben, sőt nem leszek magános halálomban sem. Erőt ad terheim alatt is, sőt az is kiderül, hogy az ő igája gyönyörűséges és az ő terhe könnyű. (Mát 11,29-30) Igen, ő jön hozzánk, ő nyújtja kezét: fogadjuk el ezt!
Annál is inkább, mert azt mondja: “Én vagyok a te Istened.” Nem akárki jön hozzánk, hanem a mi Istenünk. Valaki, aki a miénk, aki hozzánk tartozik. Akit megpróbáltak már a régi zsidók is megtagadni, elfelejteni, amikor vissza akartak menni a húsosfazekakhoz, amikor nem hittek abban, hogy segít nekik a honfoglalásban, amikor elégedetlenek voltak az égi mannával is, amivel Isten táplálta őket… De ő nem távozott el tőlük így sem. Amikor szükségük volt rá, egy botütésre víz támadt a sziklából. Erről mondja az Újszövetség, hogy az a szikla “követte őket a pusztában”, és “az a kőszikla a Krisztus volt.” (1Kor 10,4)
Az a szikla az “Én vagyok” volt, aki most nekünk is újra, talán életünkben nagyon is sokadszorra, megint bemutatkozik. Elfeledtél, letagadtál? Találtál más isteneket? Én itt vagyok újra, nem hagytalak el. Jövök utánad. Ha a tengeren túlra akarnál szaladni, mint Jónás, ott is ott vagyok. Ha kidobnak a hajóból, akkor sem hagylak el. Ha el akarnál szaladni előlem, majd lesz egy-egy víz nélküli pusztaság az életedben – a kősziklában, amiből víz fakad számodra, megint rám ismerhetsz…
De jó, hogy ő mondja nekünk: “Én, az Úr vagyok a te Istened!” Azt jelenti, hogy az ő jogos tulajdona az én szívem, egész életem. Nem a magamé vagyok, hanem az én hűséges megváltómnak, a Jézus Krisztusnak tulajdona vagyok, ahogy ősi hitvallásunk, a Heidelbergi Káté első kérdése fogalmazza. Nem idegen szól, hanem aki a legközelebb tartozik hozzánk. Ő a mi Istenünk, és mi az ő népe vagyunk. Milyen boldogok, akik már megtalálták!
Akik egyszer megtalálták, de eltávolodtak tőle, megint megtalálhatják – mert amikor nekünk nincs erőnk hozzá jönni, ő jön mihozzánk. Nem voltak azok a zsidók ott valami fényes szentek a Sinai hegy lába alatt, amit Hóreb hegynek is neveztek. Nagyon is hitehagyottak voltak, mint a legtöbb híres “huszonegyedik századi ember”, akik mi vagyunk. Csupa félhitű, beteg lelkű, kihűlt szívű ember vagyunk, mit tagadjuk. Ő nem hagyta el azokat ott a hegy lábánál, eljött hozzájuk, újra bemutatkozott és megbiztatta őket…. Ilyen ő, aki ezt mondja: “Én, az Úr vagyok a te Istened.”
Pedig még mindig van valami, éspedig nagyon is fontos, ami csak ezután hangzik el: “… aki kihoztalak Egyiptom földjéről, a rabszolgaság házából.” Ez azt jelenti, hogy életem legnagyobb értékét, szabadságomat neki köszönhetem. Hogy nem vagyok egy szenvedély rabja, tudok parancsolni vágyaimnak, nem merültem el a homályban – ez mind az ő műve! Ő szabadító Isten.
Egy kedves irodalmi mű úgy meséli el valaki életét, mint amiben a főszereplő visszatekint, és Istennel beszélgetve észreveszi, hogy élete sok-sok útján ott jött vele valaki. Lábnyomai mellett az Úréi is ott vannak: egymás mellett mentek úgy, hogy ő észre sem vette – Isten vele volt! Aztán lát időket, amikor az egyik lábnyom eltűnik, és felkiált: Lám Uram, ott elhagytál, nem jöttél mellettem, egyedül kellett küzdenem…! De az Úr azt feleli: nem így volt. Olyankor felvettelek, s a bajok közt az ölemben vittelek – ezért nem látsz két lábnyomot, csupán egyet!
Vajon így vagyunk, hogy elfogadjuk, hadd vigyen az ölében – s észre sem vesszük, hogy mindent neki köszönhetünk…? A meleg szobát – hány embernek nincs meg a világon, és nekünk megvan! A jó egészséget, a szerető családot, az értelmes elmét, a mindennapi kenyeret, a munkát, amit végezhetünk – mennyi ajándék! “Egyiptomból való szabadulásunkat” – az új életet, hogy a bűnnek, Krisztusban élve, már nincs teljes hatalma rajtunk: nem vagyunk rabszolgái. Teljen meg a szívünk hálával – hisz valóban mindent neki köszönhetünk!
Ő jön ma hozzánk, hogy énünk hangjai mellé odategye az övét: Én is vagyok! Az az Úr vagyok, aki a te Istened – lényed legbelső magva. Aki nélkül üres a szív, üres az élet – mert ő a mi Istenünk, és mi az ő népe vagyunk. Aki szabadít, mert ez a természete: szeretete üdvöt kíván adni minden embernek.
Ne legyen más Istened rajta kívül. Sem emberek, sem tárgyak, sem gondolatok, sem a saját, hiú és sértődékeny éned. “Halld Izrael: Az Úr a te Istened egyedül Úr!” Így is legyen. Ámen.
Fohász
Istenünk légy áldott, hogy nem hagysz minket el. Magányos az élet nélküled, és súlyos a bűn terhe, ha ránk szakad – sivár a vágyak világa és olyan csalóka. Saját szívünk hangjai mindig hangosabbak a te igédnél. Adj új tapasztalást, belső megújulást, friss találkozást veled. Imádkozunk hozzád a magánosokért, és azokért is, akik letennék lelki terhüket, de nem tudják. Légy hozzánk irgalmas, Istenünk, és foglalj minket egybe, szereteted közösségébe, ahol megújul életünk ereje és reménysége. Add, hogy a megpróbáltatásokban is megmaradhassunk gyermekeidnek, és egyre jobban szerethessünk téged! Ámen.
