Az ismeretlen Isten

Az ismeretlen Isten

Igehirdetés 2003. szeptember 21.

Az ismeretlen Isten

 

Lekció: Csel 17,16-28
Textus: Csel 17,29-34

“…de most azt hirdeti az embereknek, hogy mindenki mindenütt térjen meg.”

 

Imádkozzunk!

Istenünk, Jó visszatalálni hozzád, aki életünk alapja, forrása és megszentelője vagy. Sokfelé vezetnek az emberi utak, és némelyiken nagyon is messze jutunk tőled. Bocsásd meg sok hitetlenségünket, önmagunk állítását, azokat az útjainkat, melyeken csak magunkra figyeltünk és nem volt fontos, amit te mondasz az embereknek. Köszönjük a közösséget, az együttes áhítat óráját, amin megfrissülhet a lelkünk és visszakapcsolódhat értelmünk tehozzád. Segíts most minket, hogy legyen nyitva a szívünk igazságod számára, ha olyan lenne is a te igéd, mint a sziklazúzó pöröly vagy a kétélű éles kard. Add meghallanunk üzenetedet akkor is, ha az halk és szelíd szó közöttünk, a Szentlélek csendes, belső tanúskodása. Vezess minket el az igazságra, ahogy megígérted. Áldd meg együttlétünket felismerésekkel, belátásokkal, és mindenek fölött Krisztusban való áldott, új élettel! Ámen.

 

Igehirdetés

Pál athéni igehirdetésének – a bibliai beszámoló szerint – vegyes volt az eredménye. Néhányan csatlakoztak hozzá, ám voltak olyanok is, akik gúnyolódtak, mások pedig azt mondták, majd meghallgatják még. Amíg csupán általánosságokban szólt nekik Istenről, addig sokan hallgatták, érdeklődéssel és kíváncsian. Társaságokban is meg lehet figyelni, hogy hirtelen felélénkül a beszélgetés, amikor hitbeli kérdésekre kerül szó – ez mindig érdekes beszédtéma. Athén főterén a sztoikus és epikureus filozófusok érdeklődését is felkeltette, amikor Pál az “Ismeretlen Istenről” beszélt nekik, akinek ők oltárt szenteltek a városban. A ráérő polgárok közül is sokan hallgatták az igehirdetését: Athén valódi szellemi központ volt a római birodalom idején is, a filozofikus témák ott voltak a levegőben – ám amikor a megtérésről és a feltámadásról kezdett beszélni előttük, már megoszlottak a vélemények.

Úgy áll ugyanis a dolog, hogy elviekben sokan foglalkoznak szívesen e témákkal, de amikor már arról van szó, hogyan élünk, kik vagyunk, mi marad belőlünk a halálon át – akkor sokan eltolják maguktól a beszélgetést. Talán ironizálnak, gúnyolódni kezdenek, mások hirtelen azt mondják, most sietünk, el kell mennünk, pedig odáig nagyon is ráértek, majd valamikor foglalkozunk azért a dologgal – néhányan pedig valóban elindulnak a Krisztusban való új élet útján, ahogyan ezt az areopágita Dionüzoszról és egy Damarisz nevű asszonyról halljuk.

Azt érthetjük meg a nagyon is ismerős “szétválogatódásból”, hogy a hit útján is egyedül a maga idejében meghozott döntések révén haladhat előre az ember. Milyen sok baj fakad abból, még emberi kapcsolatok is tönkremennek bele, hogy sokan nem hozzák meg az életben a rájuk váró, szükséges döntéseiket. Hitegetik egymást, lebegtetik, mit is akarnak, egyszerre kétféle üzenetet is küldenek, egy igent s egy nemet is, mert legszívesebben élethossziglan elodáznák legfontosabb döntéseiket. Ebből, az egyszerre kétféleképpen való életből, az egyszerre kétféle sors éléséből nagyon sok kár származik az emberek között, ezt mindnyájan látjuk.

Ugyanígy, a maga idejében meg nem hozott, elodázott hitbeli döntések is árthatnak az embernek, mert éppen örökkévaló sorsában áshatják alá. Olyasmihez ez, mint a nyelvtanulás, aminek meg van a maga optimális időszaka az ember életében. Hozzá lehet fogni nyelvet tanulni hatvan, hetvenévesen is, csak akkor már sokkal nehezebb és talán majdnem lehetetlen. A hitbeli növekedésnek, az ezzel kapcsolatos, meghozandó személyes döntéseknek is meg van a maga ideje, s ha ezeket elodázzuk, később sokkal nehezebb feladatok elé kell majd állnunk.

Mindig a mai nap a biztos lehetőség, ezt kell megragadni! A “carpe diem” értelmezhető ebben a nemes értelemben is – “Ma, ha az ő szavát halljátok, meg ne keményítsétek a szíveteket!” (Zsid 3,15) Akinek nem kell a “most”, az ironizál, jó mondásokkal megkerülhetőnek gondolja a lényegi kérdéseket. Aki nem ér rá, mindig “majd máskor” akar érdemben foglalkozni a dologgal, az kimarad a felkínált lehetőségből, elszalasztja az “alkalmatos időt.” Elodázta a szembesülést, s talán eljön majd élete útján az is, hogy egyáltalán nem marad többé ráérő idő. Jön az élet sűrűje, a millió megoldandó feladat, jönnek a bajok, amik egészen lefoglalják az erőket – egyszóval sok minden jöhet, ami az elodázott döntéseket még tovább halasztja – egészen addig, amíg már nincs újabb lehetőség. Így gondolkozzunk hát Pál athéni beszédéről!

Ez a beszéd messze tovább elmegy a hallgatóság kedvéért, mint félútig. Az Athénben látott, és az “Ismeretlen Istennek” szentelt oltár említése kapcsolópont keresése, de ma már tudjuk, hogy a görög filozófia és az evangéliumi igazság külön világok. Pálnak az az igyekezete, hogy összeillessze őket valami módon, nem is művel csodát. Mégis fontos gondolat, amit nem jó mellőznünk – mert Istenről valóban nem tudunk mindent: ő magát kijelentő, de elrejtőzködő Isten is, egyszerre. Ezért valóban van olyan, a sok örömhírt jelentő evangéliumi tudásunk mellett is, hogy “ismeretlen Isten”! Nem csak az athénieknek lehet ő ismeretlen: a keresztyének is jól teszik, ha nem áltatják magukat azzal, hogy ők mindent tudnak róla!

Isten nem lakik kézzel csinált templomokban (Csel 7,48) – vagyis az ember nem zárhatja őt a kultuszba – mivel nagyobb a mi vallásosságunknál! Hála, hogy így van! Ő azonban a szívünknél is nagyobb (1Ján 3,20), s ha vádol minket a szív, emlékezzünk: bizodalmunk lehet hozzá, vagyis megtarthatjuk parancsolatait s cselekedhetjük, ami kedves őelőtte. Az ismeretlen Isten nem megközelíthetetlen Isten! Lehet előrehaladni ismeretében, sőt éppen ez a földi élet legcsodálatosabb kalandja – az ő megismerése! Néha megdöbbenek azon, hogy tizenévesek kijelentik, hogy nem hisznek Isten létében. Ők azok, akik hazafelé tartva, életük alkonyán szomorúan kell majd revideálják (ha tudják) éretlen korú vélekedéseiket, sok szenvedést okozó, hiábavaló vargabetűk megtétele után… Istent még azok sem ismerik maradéktalanul, akik átadták neki a szívüket, azok pedig még kevésbé, akik szándékosan elszigetelték tőle lelküket. Ezzel az alázattal gondolkodva őfelőle több közünk lehet hozzá, mint akár a hívő, akár a hitetlen gőg alapján. Keressük az alázat állapotát, s meg fogjuk őt találni. Újra, ha már egyszer megtaláltuk volna valamikor, s előszörre, ha még soha nem is kerestük őt valódi alázatban.

Istenről azt is megtudjuk, hogy az egész emberiséget “egy vérből teremtette.” Ez a tétel Pál beszédében azt a fajta gőgöt hivatott kiigazítani, amely ott volt egyfelől a zsidókban, akik a maguk választottságát hajlottak úgy felfogni, hogy ők jobbak és fontosabbak, mint a pogány népek, másfelől azonban ott volt a görögökben is, hiszen a görög polisz valóban olyan magas szellemi teljesítményt lehetővé tévő magaslat volt az ókorban, ami máig páratlan. Pál arra figyelmezteti őket, ne a saját választottságukat vagy szellemi teljesítményüket, filozófiai magaslataikat ünnepeljék, egyszóval ne magukat istenítsék (amire az ember mindig is hajlik), hanem emlékezzenek arra, aki az egész emberiséget egy vérből teremtette. Összetartozásra szánta őket, s együtt, közösségben akarja őket üdvözíteni is!

Manapság sok szó esik az emberiség egységéről, amit globalizáció néven gazdasági határnélküliséggel akarnak megteremteni. Természetesen attól, hogy a pénz szabadon mozoghat a világban, semmi lényeges emberi probléma még meg nem oldódik, csak a szegények kizsebelése válik még egyszerűbbé. Az emberiség egysége nem üzleti alapon, hanem szeretet alapján jöhet létre, a szeretet forrása pedig az, aki az egész emberi nemzetséget egy vérből teremtette! Az üdv nem lehet addig üdv, amíg bárki is ki van zárva, vagy kimarad belőle, például addig, amíg a szegények még szegényebbek, a gazdagok pedig még gazdagabbak lesznek. A Teremtő az egész emberi nemzetet összetartozásra alkotta, s ennek egyetlen akadálya az ember önző és erőszakos, meg nem tért természete. Semmi aktuálisabb üzenet nincs ma sem, mint amit Pál így mondott az athénieknek: “Mindenki mindenütt térjen meg.” Akinek két ruhája van, az egyiket adja annak, akinek egy sincs, és akinek van kenyere, hasonlóképpen cselekedjen, mondja Jézus útkészítője, Keresztelő János. (Luk 3,11)

Ennek természetesen nem csak világméretű és nem csak gazdasági összefüggései vannak, hanem egyszerű, személyes üzenete is. Gazdagítsuk egymást azzal, amink van. Jó szóval, figyelemmel, segítséggel, vagy egyszerűen figyelmes, időt odaszentelő végighallgatással. Ne engedjük, hogy a falak, akár érzelmi falak is, oda nőjenek közénk, hogy elkezdjük egymást ellenségnek vagy akár csak idegennek érezni is. Teremtőnk mindnyájunkat egy vérből teremtett, azaz közösségre, összetartozásra szánt – ezért az üdv egyik neve biztosan a boldog, harmonikus, egymást megbecsülő összetartozás, a közösség. Családban először, gyülekezetben szükségképpen, városban, jó ügyekért pedig elengedhetetlenül.

Annál is inkább, mert az üdv forrása, Isten nincs messze tőlünk. “Benne élünk, mozgunk és vagyunk” – mondja róla Pál, s egy görög költőt idézve hozzáteszi: “…az ő nemzetsége is vagyunk.” Itt valóban találkozik a görög szellem a bibliai üzenettel: Isten fiai lehetünk, éspedig valamennyien! Ez a Szentírás központi üzenete is: az ember fiusága, istenembersége. Minden erről szól a Bibliában, még az is, hogy egy választott férfiú, Jézus által fog ítélni Isten az utolsó napon. Mert ő a mérce, s nincs más kánon. Mérjük csak meg döntéseinket őrajta, azt, hogy most hol is állunk, kik vagyunk – s akkor nem az utolsó napon kell majd szembesülnünk ővele először…

Nincs messze tőlünk: benne élünk, mozgunk, és vagyunk. Milyen szép gondolat! Az ember olykor kétségbeesetten próbálja elhelyezni Istent valahol a világban; keresi neki a helyet, pedig nem Isten van a világban, hanem mi vagyunk mindenestől őbenne! Őbenne élünk, mozgunk és vagyunk. Éljünk ezzel a közelséggel! Kapcsolódjon bele szívünk az ő igazságába, ízlelgessük a tőle jövő ajándékok jó ízét, fedezzük fel szándékait, értsük meg az összefüggéseket, mi miért is volt az életünkben – és mindenekelőtt beszélgessünk vele sokat! Megszólít minket az igében, és mi válaszolunk neki az imádságban!

Annál is inkább, mert Jézustól ezt halljuk: Én a te nevedet megismertettem velük, hogy az a szeretet legyen bennük, amellyel te szerettél engem, és én is őbennük legyek…! (Ján 17,26) Aki engem látott, látta az Atyát, mondja más helyen: mert Isten olyan, amilyennek Krisztusban láthatjuk! Őt ismerve már nem állunk tanácstalanul, kicsoda is az Úr – látjuk szelíd szemét, s fürdünk arcának fényében…

Ha rövid szavakban akarnánk összefoglalni, amit ma hallottunk, ezt mondhatjuk: Ismeretlen Isten – azaz maradjunk meg alázatban. Egy vérből teremtett emberiség – azaz törekedjünk szeretetre. Nincs messze tőlünk – ezért találjunk rá az áhítatra. Jézusban kezét nyújtja számunkra: érted jöttem! Alázat, szeretet és áhítat: nem is hiszem, hogy ennél több kellene az üdvhöz bárki emberfiának! Ámen.

 

Fohász

Urunk, Minden jó adomány és tökéletes ajándék tőled, a világosságok Urától száll alá, és tőled való az is, amit bennünk igéd által elvégeztél mind eddig. Kérünk, add meg nekünk, hogy amit most szívünkre kötöttél, az is hadd legyen cselekvő igévé, életformáló erővé mindnyájunkban. Szükségünk van arra, hogy velünk jöjj, fogd a kezünket, és tedd újra és újra tapasztalásunkká, hogy közel vagy hozzánk, benned élünk, mozgunk és vagyunk. Köszönjük, hogy még rejtőzködésed is javunkat szolgálja. Add értenünk felséges dolgaidat. Segíts minket alázatra, és adj erőt az igazán jó szándékú embereknek, hogy tudjanak tenni a méltányos életért szerte a világon. Törd le az elbizakodottakat, adj belátást az elvakultaknak és vezérelj mindnyájunkat a békesség útjain! Ámen.