Mi van a halál után?

Igehirdetés 2003. november 16.

Mi van a halál után?

 

Lekció: Luk 20,27-39
Textus: Zsolt 90,12

„Taníts minket úgy számlálni napjainkat, hogy bölcs szívhez jussunk!”

 

Imádkozzunk!

Mennyei Édesatyánk, köszönjük megtartó szeretetedet, amivel hordoztál egész héten át. Meghallgattad imádságainkat, erőt adtál munkánkban, vigasztaltál  szomorúságainkban. Köszönjük az érintéseket, amiket igédben és Szentlelkeddel  ébresztésünkre adtál. Bizony, erőtlenek voltunk a figyelésben és érzéketlenek a különböztetésben. Uralkodott rajtunk az önzés és kicsinyesség, s még más dolgok is, amiket szégyenkezve vallunk meg előtted. Rászorulunk bocsánatodra, és kérjük tőled, vedd kezedbe életünket, munkálkodj lelkünkben, mert önmagunkban nem tudjuk elvégezni a legfontosabb, ránk váró belső feladatainkat. Tedd áldottá összegyülekezésünket nevedben, és adj olyan tanítást, ami felemel és megszentel minden igyekezetet. Megváltó Jézusunkért hallgass meg minket! Ámen.

 

Igehirdetés

Fiatalokkal beszélgetve hitbeli kérdésekről azt a különös tapasztalatot lehet szerezni, hogy a tizenéves korosztály tagjai között gyakran felmerül a kérdés: mi van a halál után. Meglepőnek mondhatnánk a megfigyelést, amit magam is alátámaszthatok, hiszen a fiatalok befelé mennek az életbe, tehát elvileg nem aktuális számukra a kérdés – miért foglalkoznak akkor vele? Egészen addig nem értjük a dolgot, amíg rá nem jövünk, hogy őket valójában az élet érdekli. Nagyon is gondolnak arra, amire készülnek, ami előttük áll – azért keresik a választ a halál utáni felől is. Viszonylag romlatlan lelkük számára a létezés még nagy egységben van,  összetartozik az élet és az, ami utána van. Ösztönösen tudják, vagy inkább érzik, ami ennek az igehirdetésnek is mondanivalója, hogy az élet és ami utána következik, tehát a halál utáni, szorosan egybetartoznak.

Minél materialistább egy korszak, minél inkább lebecsüli a nem láthatók realitását, mi most pontosan ilyenben is élünk – annál jobban elválik az emberek gondolkodásában a testi és a nem látható. Odáig elmenően, hogy már csak a testit ismerik el, mindent arra akarnak visszavezetni, azt teszik meg „abszolútumnak” – semmibe véve a lelki és a szellemi valóságokat. Ez persze megromlottságunk jele, amin nagyon nehéz segíteni. Az ember testi születése csupán egy állomás: jövünk valahonnét, egészen pontosan az örökkévalóságból; testi halálunk is csak egy állomás – mert folytatjuk utunkat vissza, ahonnét érkeztünk: örökkévaló Istenünkhöz, aki adta lelkünket. (Préd 12,7)

Ennek jegyében földi életünk csupán része a nagy utazásnak, amit végigjárunk – ha számunkra legközvetlenebbül megtapasztalható része is. Istenünk igéje arra tanít, hogy itt dől el, mi lesz a folytatásban. Azt visszük magunkkal, ahová erkölcsi tekintetben itt eljutottunk – se többet, se kevesebbet. Földi utunkat arra kaptuk, hogy eljussunk egy magasabb szintre, mint ahol akkor álltunk, amikor születtünk. Minden ember életében ott a kérdés, mi lesz belőle az útszakasz alatt, amíg itt vendégeskedik. Az egyik erre használja életét, a másik arra, s végül „ki mint vet, úgy is arat” (Gal 6,7)  – azt visszük magunkkal a folytatásban, ahová engedtük, hogy a kegyelem emeljen bennünket.

Lehet a halál utániról becsmérlően szólni s gondolkodni, amint azt Jézus idejében is tették a sadduceusok – akik egyébként papi fejedelmek, vallási vezetők voltak, és hitetlenségükről voltak híresek. Megpróbálják nevetségessé tenni a feltámadás és az örök élet hitét azzal, hogy odaát kié lesz az asszony, akinek egymás után meghalt hét férje. A maguk szentségtelen gondolkodásmódjával közelednek az isteni védelme alatt álló halál utánihoz, s  így persze nevetségbe fulladna a kérdés – ám nem azért, mert a dolog maga az, hanem mert az ő gondolkodásmódjuk ilyen, a szent kérdéssel így foglalkoznak…  Megátalkodott emberek, rajtuk nem is lehet segíteni. Jézus azt mondja nekik, hogy „nem ismeritek sem az írásokat, sem az Istennek hatalmát – így hát igen tévelyegtek.” (Márk 12,24)

Nekünk valami jobbról beszél az ige. A Zsoltárok 90. fejezete „Mózes imádsága”, abból való a biztatás, ami nekünk is imádságunkká lehet: „Taníts minket úgy számlálni napjainkat, hogy bölcs szívhez jussunk!” Miért biztatás ez? Azért, mert azt üzeni: az embernek mindenkor lehet lelkileg növekedni. „Számlálhatja úgy napjait” az ember, hogy bölcs szívhez jusson – ami azért, mondjuk meg, nagyon nagy dolog. Micsoda evangélium! Senki nem születik úgy, hogy bölcs lenne a szíve – még felnőtt korban is mennyi vágy, félelem és mennyi félreértés lakik bennünk! Bölcsességre van szükségünk, hogy tisztában legyünk önmagunkkal s jól értsük a többi embert is – ilyesmit jelent a bölcsesség. Ebből kevés szokott jutni az embernek.

Ezért fontos az üzenet: igenis, van növekedés! Lehet „úgy számlálni napjainkat, hogy bölcs szívhez jussunk.” Az ember természetéhez tartozik, hogy elakad. Megy élete útján, és egyszer csak megtorpan, sokszor maga sem veszi észre, tulajdonképpen hol és min – aztán egy helyben rostokol. Nem is szokott sikerülni „csak úgy” továbblépni. Azért fogalmaz így a zsoltár, hogy „taníts minket”, mert pontosan arra van szükségünk, hogy Istentől tanítottak legyünk!

„Ha nem te szólsz Uram, a szó fülig ha érhet, / de szívig nem mehet, de szívig nem mehet” – mondja énekünk. És valóban: nem csak kenyérrel él az ember, hanem mindazzal az igével is, ami Isten szájából származik. Éppen erre utal az ígéretet, hogy „mindnyájan Istentől tanítottak lesznek.” (Jer 31,31-34  Ján 6,45), ebbe kapaszkodjunk most mindnyájan, és kérjük valóra váltását: Uram, te azt ígérted, hogy megvilágosítasz minket, mégpedig mindnyájunkat – kicsinyektől a nagyokig: taníts hát!

Ne felejtsük, hogy a tanulás belső dolog, magunkban történik, és akár lelki tunyaság, vagy hitbeli engedetlenség meg tudja akadályozni. Emlékezzünk diákéveinkre, néha milyen nehéz volt megbirkózni valami tanulni valóval, ami nem volt az ínyünkre. Így van ez a lelkiekkel is. Némely leckét annyiszor kell újra tanulnunk, hogy rekordot döntünk az ismétlésekkel. Ezért jó figyelnünk arra, hogy részünk van a tanulásban: mi „számláljuk a napokat”, vagyis éljük a magunk életét! Helyettünk senki belátásra nem juthat, elhatározást nem hozhat, a szívünket nem tudja tisztán tartani, békességre igyekezni: mi vagyunk azok, akik így vagy úgy – „számláljuk napjainkat!”

Ennek következménye, hogy milyenné válnak napjaink: és ha nem is lehetünk teljesen függetlenek a világban zajló történésektől, életünk igazán fontos, erkölcsileg is elbírálható tényeiért magunk felelünk. Nem azt fogják kérdezni hazaérkezésünk pillanatában, hogy milyenek voltak a rokonaink és mit kaptunk az emberektől, hanem azt, hogy mi magunk mit kezdtünk azzal, ami ért bennünket. Mivé tettük napjainkat – mivé tettük éveinket. Ha ezt szem előtt tartjuk, bölcs szívet fogunk elvinni magunkkal az örökkévalóságba.

Ha az emberi szabadságnak ezt az evangéliumát értjük és szeretjük már, nem is olyan nehéz továbblépni és folytatásul azon gondolkodni: Istennek mennyivel hatalmasabb lehet a szabadsága, ha nekünk, embereknek, ilyet tudott adni! Mennyei lehetőségeiről azt halljuk, hogy akik általa méltóknak ítéltetnek „az eljövendő világra”, azok nincsenek többé azzal a súllyal alávetve a mindennapok szükségleteinek, ami annyi ember életre szóló problematikája.

„Nem házasodnak és férjhez sem mennek” – ezt úgy érthetjük, hogy nekik nem ezek jelentik az élet végső nagy problémáit: nem ezeken áll vagy bukik üdvösségük. „Meg sem halhatnak” ezt hasonlóan érthetjük: a testi halál sem uralkodik rajtuk végső valóságként – ők a jövendő világ eljegyzettjei! Életük már akkor Istennél van, amikor még el sem mentek innen. A testi elmúlás számukra nem úgy esik latba, mint akiknek nincs reménységük. (1Thessz 4,13) Tudják, hogy az angyalokhoz lesznek hasonlók, ott is Isten fiai lesznek – ők már a „feltámadás fiai.”

Egy újszövetségi igehirdetés tanúi vagyunk, amikor a jézusi szavakat hallgatjuk, s megtudhatjuk általuk, miként magyarázta Megváltónk az ószövetségi igéket. Az égő csipkebokornál Mózesnek mondottakból a feltámadásról és örök életről szóló üzenetet hallotta ki: Isten Ábrahámnak, Izsáknak és Jákobnak Istene, azaz ő nem holtaknak, hanem élőknek Istene, hiszen „mindenek élnek őneki” – vagy, ahogyan az új fordítású Bibliánkban olvassuk „az ő számára mindenki él.”

Érdemes gondolkodnunk ezen. Nem csak a jók és az igazak, a felsorolt nagyok élnek őneki, az atyák és a hősök – hanem  „mindenek.” Számára azok is élnek, akik elbuktak: a gyengék és a bűnösek, a meghasonlottak és az elkeseredettek. Az ő szíve nagyobb, mint a vallásos igazaké, akik kiosztanák az odaát való helyeket a maguk szája íze szerint. „Nagyobb az Isten a mi szívünknél!” (1Ján 3,20) Egy jeles egyházi elöljáró mondta az üdvösségről: „Nagy csodálkozások lesznek majd odaát, ki van ott és – ki nincsen ott…” (Ravasz L.) Igen – mindenek élnek őneki!

Talán nem a közelében, hanem távol tőle. Jézus is beszél arról, hogy az ő jobb és bal keze felől való ülést nem ő, hanem az Atya fogja eldönteni. Igenis, van különbség: ki lehet „közel” Istenhez és kinek kell távol lenni őtőle odaát – de nem a mi ítéletünk szerint. Ez teljesen az Atyára tartozik, s jól ez van így. Hagyjunk fel minden spekulációval, hogy szerintünk ki üdvözülhet és ki nem, kinek hol van a helye odaát és kinek hol nincs – ez teljesen és kizárólag Istennek, az Atyának hatalmába tartozik. A mi dolgunk úgy élni itt, hogy vele legyünk és vele maradhassunk odaát is. Ezzel foglalkozzunk – a hazatérteket pedig hagyjuk nyugodni Istennél ebben a bizonyosságban: „Mindenek élnek őneki!”

Ebben a hitben másképp döntünk majd földi dolgainkról, mint nélküle. Megbecsüljük a pillanatot, mint ami számunkra nem jön vissza –  Isten számára viszont akkor is „van”, amikor nekünk már régen hozzáférhetetlen múlt. Szeretni fogjuk az életet és saját magunkat is, gyarlóságainkon pedig türelemmel fogunk javítgatni. Egymást tiszteletben részeltetjük, mint olyan embereket, akik nem csak nekünk, de Isten számára is vannak – akkor is, ha valaki közülük nem tud még róla, vagy nem él ehhez méltóan. Ebben a nagylelkű hitben erősítsen mindnyájunkat a Feltámadott Krisztus! Így legyen. Ámen.

 

Fohász

Istenünk, te szent és igaz vagy, mi pedig bűnös emberek – hogyan mehetnénk eléd, ha nem bűnbánattal és alázattal? Köszönjük a hirdetett evangéliumot, hogy szeretsz bennünket és üdvünket akarod – nem csak itt, hanem az öröklétben is. Roskasztó számunkra a gondolat, hogy rajtunk múlik, mit viszünk hozzád a földi életből – de tudjuk, nem hagysz magunkra küzdelmeinkben. Taníts minket úgy számlálni napjainkat, hogy bölcs szívhez jussunk. Add értenünk felséges dolgaidat, mi kegyes Urunk, ó irgalmas Isten…!  Ámen.