A békesség visszaszáll rátok

Igehirdetés 2004. február 08.

A békesség visszaszáll rátok

 

Lekció: Ján 14,18-27
Textus: Luk 10,5-6

“Ha egy házba beléptek, legelőször ezt mondjátok: Békesség ennek a háznak! Ha ott a békesség fia lakozik, megnyugszik rajta a békességetek, ha pedig nem, reátok száll vissza.”

 

 

Imádkozzunk!

Mennyei Édesatyánk, köszönjük, hogy egybegyűjtöttél bennünket. Örömmel és hálaadással jöttünk, hogy megköszönjük ajándékaidat, és téged dicsérjünk, aki egyedül vagy erre méltó égen és földön. Megvalljuk méltatlanságunkat, a sok engedetlenséget és szívünk állhatatlanságát, hogy ígéreteinket, amiket neked tettünk, nem tartottuk meg. Elsodortak vágyaink, az élet eseményei és lehetőségei, és most szégyenkezve valljuk, hogy messzire jutottunk tőled. Szeretnénk visszatérni hozzád, részeltess minket újra közelséged örömében! Prédikáltasd szent igédet, felséges Isten, ne hagyd szomjúhozni a mi lelkünket! Adj megvilágító üzenetet, Szentlelked erejét, és formálj minket a magad akarata szerint. Adj nekünk Krisztusban új életet, hogy tiszta szívvel szolgálhassunk téged. Legyen áldásod az ige hirdetésén és hallgatásán, hogy elmondhassuk, amit te magad ígértél: én tibennetek, és ti énbennem! Ámen.

 

Igehirdetés

Érdekes gondolat villan fel, amikor Jézus úgy beszél az ő békességéről, mintha az egy tárgy lenne, mondjuk egy kabát – amit a tanítvány oda akar adni egy embertársának, hogy használja, éljen vele. Két eshetőség van, mondja Jézus: az illető vagy elfogadja, vagy nem. Ha elfogadja, akkor felveszi, mintegy viseli – vagyis használja, él vele és örömét leli benne. De az is lehet, s ez a másik lehetőség, hogy nem kell neki: visszautasítja, nem él a tanítványtól átvehető jézusi békességgel. Az viszont ilyenkor is megmarad, nem romlik el, nem válik semmivé, hanem – visszaszáll a tanítványra.

Ennek magyarázata, hogy valójában nem a tanítvány lelki békéjéről van szó, mert az nagyon is össze tud törni, ha megtépázzák a mindennapok. A Jézus békességéről, ami időtálló, örök és rendíthetetlen. Ez, mint isteni csoda őbenne öltött testet: bejött a világba megváltásunkra. Ha nem kell valakinek, nem él vele, ami meg is látszik aztán az életén – ám ezt a dolgot, mivel Isten adta a világnak, megsemmisíteni nem lehet. Az ember lelkivilágát is csak akkor tudják tönkretenni az élet eseményei, amennyiben nélküle élnek – gondolkodjunk hát most erről az elpusztíthatatlan békességről: nagyon is fontos, a keresztyén életre nézve központi jelentőségű dologról van szó.

Nem nehéz észrevenni, hogy emberek a mindennapokban milyen nagy mértékben hatnak egymásra. Szokták mondani, hogy “amilyen az adjon Isten, olyan a fogadj Isten” – vagyis még a köszönésünk hangsúlya is visszatükröződik másoktól. Ez persze  arra is vonatkozik, miként közeledik egyik ember a másikhoz: nyitott szívvel, jó szándékkal vagy gyanakvással és ellenszenvvel. A kisgyermekeknél is megfigyelhető, hogy érzékeny műszerként reagálnak a felnőttek gesztusaira: néha elég egy hangsúly, egy tekintet – s a gyermek már el is sírta magát. Azt is halljuk viszont, amikor megkérdezik a kis elsősöket, miért szeretik a tanító nénit: azért, mert kedves és mindig mosolyog… A negatívum negatívumot ébreszt – a pozitívumból pedig pozitívum születik!

Amikor Jézus így bocsátja el a tanítványokat, hogy egy házba lépve az legyen első szavatok: “Békesség e háznak” – akkor pontosan erre emlékezteti őket. Vigyetek mindenhova jó dolgot magatokkal! Ne keserűség, gondterheltség, aggodalom és vád sugározzon rólatok, mert ezek körülbelül ilyesmit fognak kelteni másokban is. Vigyétek a békességet: az legyen az első és legfontosabb, akárhová léptek be. Persze tudjuk, hogy a köszönés, shalom akkoriban olyasmi volt, mint ma a “jó napot” – de a zsidó ember azért akkor is, ma is pontosan tudja, hogy a békesség, ha igazi, akkor Istennel való pozitív, jó kapcsolatból fakad.

Ezért jó megkülönböztetni, ahogy maga Jézus is teszi – a “világ adta” békességet s az “ő békességét”! (Ján 14,27) Az előbbi származhat jólétből, elteltségből, vagy egyszerűen abból a félálomból, hogy valaki nem is veszi észre, miben van ő valójában. A Jézus békéje azonban magából Istenből fakad. Az előbbi lehet hamis, amire van is elég példa az Ószövetségben: “Azt mondjátok: Békesség, békesség, és nincs békesség…!” olvassuk a prófétánál. (Ézs 48,22 Jer 6,14) A Jézusé nem a szavakban, még kevésbé a jelszavakban rejlik, hanem mennyei eredetű – valójában Isten jelenléte az ember szívében. Nem véletlen, hogy az Eljövendő egyik méltóságjelzője a prófétánál éppen ez: “…s hívják nevét Tanácsosnak, erős Istennek, örökkévalóság Atyjának – békesség Fejedelmének…” (Ézs 9,6)

Hát ő küldi a tanítványokat az emberekhez, s adja ajkukra a szót: “Békesség néktek!” Ne a magatok ilyen-olyan lelki békéjét vigyétek – az nem lesz elég semmire! Az első ellenséges emberi viszonyulás visszarettent, a visszautasítás pedig elkeserít, ha csak a saját békétekre építetek! Többre van szükség, és sokkal több is áll rendelkezésetekre, ha és amennyiben kapcsolatban álltok az élő Istennel – vagyis ha ti magatok tényleg a békesség fiai vagytok! (Luk 10,5-6)

Ez egyszersmind azt is jelenti, hogy higgyetek a jó szóban. Emlékezzetek, nektek is milyen fontos volt, mikor betegek voltatok, valaki meglátogatott és szeretettel beszélt hozzátok. Milyen sokat ért, ha elkeseredésetekben valaki mellétek állt s talán nem tudott sokat segíteni, de kifejezte a szeretetét. Higgyetek a jó szóban, mert ti magatok is kaptatok ilyen szót Isten igéjéből: az szült újjá benneteket élő reménységre! (1Pét 1,3) Ne gondoljátok, hogy a szavak semmiségek. “Mint arany alma ezüst tányéron, olyan a helyén mondott ige!” – olvassuk. (Péld 25,11) Életet menthet, embereket egészen új úton elindít, összetört szívűeket megvigasztal, amit a tanítvány mond – amennyiben ő maga valóban a békesség fia…!

De hát mi teszi a tanítványt azzá? Oly sokan elvileg szépnek tartják a jézusi tanításokat és – mégsem aszerint élnek, mikor igazán fontos dolgokról van szó. Mitől lesz a tanítvány valóban tanítvánnyá…? Attól, hogy komolyan veszi, mit örökölt Mesterétől. Halljuk, Jézus valósággal, szó szerint végrendelkezik halála előtt. Lelkét az Atyának ajánlotta, testéről arimátiai József gondoskodott, köpenyére sorsot vetettek a katonák, édesanyját és Jánost egymás szeretetébe ajánlotta – de mit hagyott szegény tanítványaira? Aranya és ezüstje nem volt, háza és lakása sem, holott “az égi madaraknak is van fészkük, és a rókáknak is barlangjuk.” (Mát 8,20) Tanítványaira a békességét hagyta! “Békességemet hagyom nektek, az én békességemet…!” (Ján 14,27)

Ez a ti örökségetek – mikor elmentek mint bárányok, a farkasok közé. Ha körülöttetek mindenki fuldoklik a dühtől, ellenségeskedéstől, haragtól, ti akkor is komolyan vehetitek, amit rátok hagytam. Éljetek vele – a ti tulajdonotok!

Mennyivel fontosabb ez minden lehetséges hagyatéknál, amit ember örökölhet!  Táplálkozzon belőle a tanítvány, s ne úgy tegyen, mintha a saját erőire kellene hagyatkoznia, ha bajban van. Svájcban az a mondás járja, hogy a takarékbetét olyasmi, amibe csak betenni szabad – aki kivesz belőle, az már nem rendes ember. Mosolygunk ezen, pedig hányszor vagyunk így magunk is a mennyei békességgel, amit Jézusban megkaptunk: élhetnénk vele – de mégsem élünk. Pedig ezt nagyon is arra kaptuk, hogy használjuk!

Ne tegyük fölöslegessé a Jézus keresztjét, amivel ezt nekünk elhozta: fogyasszuk – méghozzá minél nagyobb tételben, arra való. “Aki szomjúhozik, jöjjön hozzám, és igyék!” (Ján 7,37) – ilyen egyszerű ez. Maga Jézus biztat arra, hogy éljünk belőle bőségesen: “Az én testem bizony étel, és az én vérem bizony ital. Aki ebből a kenyérből eszik, él örökké!” (Ján 6,48-58) Egy másik helyen pedig: “Akié a Fiú, azé az élet…” (1Ján 5,12) Micsoda tartalékaink vannak őbenne!

Milyen jó, hogy nem a saját erőnk, szeretetünk és türelmünk, amire életünket építenünk kell. Hányan próbálkoznak ezzel – és sok szomorú példa mutatja, szétesett családok és meghasonlott emberi életek, hogy nagyon kevés. Jézus megharcolta, megszenvedte, vérével megpecsételte: a tőle való békesség a legdrágább hagyaték, amit nagyon meg kell becsülnünk! El ne menjünk mellette, azt gondolva, vannak fontosabb dolgok is – mert majd fordulhatunk vissza érte, nagy és fölösleges vargabetűk után…!

Legkülönösebb tulajdonsága ennek, hogy visszaszáll arra, aki adni akarta, s mások nem fogadták el. Az embereket az szokta legjobban bántani, ha szeretettel fordulnak valakihez, s azt visszautasítják. Minél nagyobb a szeretet, annál jobban fáj a visszautasítás. Jézus azonban azt mondja, ez csak az emberi szeretettel van így, ami mögött sokszor érdek és számítás van, esetleg hiúság, hogy “vegyék észre és méltányolják a mi nagy szeretetünket” – de az ő békessége nem ilyen. Az nem függ attól, miként reagálnak rá! Nem az erősíti meg e békességet valakiben, hogy ünneplést kap érte. Nem tehetik semmivé emberek, sőt történelmi események sem, hisz forrása sem e világban, hanem Istenben van.

Az ilyen békesség nem törik össze, ha visszautasítják, esetleg kigúnyolják vagy fenyegetik, aki ennek jegyében jár. Ne legyetek csalódottak, ne menjen tönkre a lelketek: sokkal nagyobb kincsetek van annál, mintsem emberek tönkre tudnák tenni – egyszerűen visszaszáll rátok, ha nincs ott olyan, aki elfogadná.

E békesség nem csak harcmentes állapot, hanem maga az üdv – Isten jelenléte! Megjelenik mindenütt, ahol valaki magát igazán és szíve szerint az ő királyi uralma alá rendelte. Lehet, hogy nem válik számára egyetlen szempillantás alatt minden az életben megoldottá és problémamentessé – de van biztos alapzata az életének, amire építhet. Aki ismeri az Úr közelségének jó ízét, az pontosan tudja, hová kell visszatérnie, mikor minden összezavarodik s nem úgy alakul, ahogy szeretné!

Mi emberek nagyon is hatunk egymásra, akarjuk vagy sem – higgyünk hát a jó szóban, a mennynek békességét hirdető jézusi igében, annak gyógyító erejében! Lehet, és legyen is e szó több, mint saját lelkiállapotunk dokumentuma: az ő békességéről van szó, nem a miénkről. Arról, amit ő kimondhatatlan szenvedésével szerzett, s vérével pecsételt. Becsüljük meg e kincset, éljünk is vele, merítsünk belőle szakadatlan – és részeltessünk benne másokat is! Ha pedig nem fogadnák el, hihetjük és tapasztaljuk is meg, hogy visszaszáll ránk, s valóra válik, hogy “Akik Istent szeretik, azoknak minden javukra van – mint akik végzése szerint elhívottak!” (Róm 8,28) Így is legyen. Ámen.

 

Fohász

Istenünk, olyan gazdagon megáldottál minket lelki ajándékokkal, hogy mindenre elégséges lehetne – ebből mégis oly kevés látszik mindennapjainkon. Légy áldott, hogy újabb és újabb lehetőségeket adsz, napjainkhoz pedig napokat toldasz.  Kérünk tőled csöndes, áldott perceket, amikor veled beszélgethetünk – és élő igét, amivel tápláld lelkünket a jóra. Adj erőt feladatainkhoz, óvjál az ártó hatalmasságoktól, és segíts megszentelt, békességes életre! Ámen.