Igehirdetés 2004. február 15.

Milyen szemmel nézünk?

 

Lekció: Luk 11,29-36
Textus: Luk 11,34-35

„A test lámpása a szem. Ha a szemed tiszta, az egész tested világos lesz, de ha a szemed gonosz, a tested is sötét lesz. Vigyázz tehát, hogy a benned lévő világosság sötétséggé ne legyen!”

 

Imádkozzunk!

Istenünk, megköszönjük hívó szavadat, amit szívünkbe írtál és ma reggel is megszólaltattál mibennünk. Megköszönjük a gyülekezet közösségét, amelynek szeretete magába fogad mindnyájunkat. A te ajándékod ez az óra, és kérünk, tedd örömtelivé és áldott idővé ezt minden téged valóban kereső számára. Megköszönjük az elmúlt hét napjait, megtartó szeretetedet és azt, hogy tart a kegyelmi idő, nem jött el számunkra a végső számadás még. Megvalljuk, nem mindig figyeltünk arra, amit mondtál nekünk és nem vettük komolyan Szentlelked vezetését, csöndes, belső tanúskodását kegyelmedről. Hadd legyünk most újjá belső emberünkben, az istengyermekség bizonyosságában, hadd teljünk meg ajándékaiddal, és hadd erősödjünk meg abban, hogy senki és semmi el nem választhat minket tetőled, sem halál, sem élet, sem jelenvalók, sem következendők, sem semmi más teremtmény. Megváltó Jézusunkért kérünk, hajolj le hozzánk és cselekedj velünk irgalmasan igéd és Lelked által! Ámen.

 

Igehirdetés

Az élettan és az emberi idegrendszer működésével foglalkozó tudományok azt a meglepő felfedezést tették, hogy a szemünk, amivel nézünk, nem csupán egy semleges nyílás a világra, nem csak egy ablak, amin át kitekintünk, hanem az agyvelőnk hatalmas elemző és feldolgozó apparátusának előretolt bástyája és kihelyezett lerakata. Amikor nézünk és látunk, sokkal több történik, mintsem hogy egy nyíláson bejön hozzánk az előttünk lévő látvány, mert már maga a szem és a hozzá kapcsolódó érzékelő apparátus a látványt munkába veszi, mintegy dolgozik rajta, elemzi és értékeli a benne rejlő hasznos vagy haszontalan információkat, és ezeket a részben már feldolgozott információkat továbbítva működik együtt a tízmilliárd idegsejtet foglalkoztató agyvelőnkkel, amivel a legszorosabb és legközvetlenebb összeköttetésben van az idegpályák révén.

Teljesen összhangban van e modern tudományos megfigyelés a bibliai igazsággal, hogy „a test lámpása a szem.”  Jézus éppen erre figyelmezteti hallgatóit: a szem nem egyszerűen érzékszerv, a látás nem egyszerűen egy funkció, hanem része egész emberségünknek. A test lámpása a szem, ezért „…ha a te szemed tiszta, az egész valód világos lesz, ha pedig gonosz, akkor sötét lesz odabent.” Ami nem mást jelent, mint hogy a szemünk, még pontosabban az, ahogyan nézünk a szemünkkel, fontos szerepet játszik a lelki életünk alakulásában. Azt is mondhatnánk, hogy erkölcsiségünk része a szemléletünk, tehát az, ami a szemünket, az érzékelésünket, az információszerzést működteti. Jól tudjuk, hogy ugyanazt a dolgot lehet ilyen vagy olyan szemmel nézni – s az a dolog ennek megfelelően más és más színben tűnik fel előttünk. Egyáltalán nem mindegy, hogy valamit milyen szemmel nézünk, mi van a „szemünkben”, mert ennek megfelelően esetleg egészen mást látunk meg valamiben, mint egy másik ember. Szokták is mondani, hogy „több szem többet lát”, ami valóban így is van – ám a történelem arra tanít, hogy olykor még tömegek és emberek egész sokasága is egészen rosszul láthat valamit, ha félálomban vagy félreinformáltan, esetleg indulataitól vagy álmaitól elvakultan szemléli a világ dolgait egy demagógia hatására. Éppen elég példát lehetne hozni erre akár a múltból, akár a jelenből – a tömegtájékoztatás igenis a negyedik hatalmi ág, sőt, újabban talán éppen a legelső…! Egyáltalán nem mindegy tehát, „milyen szemmel nézünk”, vagyis mennyire tiszta a pillantásunk. Érdemes a dologgal komolyabban foglalkoznunk: maga Jézus  biztat minket erre.

Jó mindenekelőtt észrevennünk azt a kölcsönös kapcsolatot, ahogyan a lélek és a szem egymásra hatnak. Ha elvakult a szem és indulatok fűtik, akkor a lélek is ilyenné válik, s ami a lélekből származik, az meghatározza szemet, sőt, nyugodtan hozzá tehetjük, a már említett szemléletet. Mondhatná valaki, hogy akkor hát be van zárva a kör és nincs segítség – ám ez nem így van. Az embernek adott Isten valami többet, mint érzelmeket és indulatokat: elhelyezte bennünk az erkölcsi ítélőképesség ajándékát is, és egész földi utunk annak a nyomait mutatja föl, hogy mikor hogyan éltünk ezzel az ő ajándékával.

Visszatekintve bejárt emberi utunkra bizonyára találunk majd pillanatokat, amikor a szemünk kapzsi és mohó volt, s ilyen lett a lelkünk, sőt, ilyen lett az életünk is. Aztán találhatunk olyan időket is, amikor mindenben hibát kereső, vizslató tekintettel jártunk a világban, ítélve eleveneket és holtakat. Ez is biztosan meghagyta a maga nyomait életutunkon. Lehet, hogy volt olyan idő, amikor megvető szemekkel jártunk, és az is lehet, hogy volt olyan, amikor a szemünk kétféleképpen működött: kegyetlen pontossággal észrevette mások fogyatkozásait, és szelíden becsukódott, mikor a saját vétkeit kellett volna meglátnia… Hallunk a Bibliában parázna szemekről, és haragtól fűtött szemekről is – és még sok változat van, jól tudjuk.

Azt azonban nem szabad elfelednünk: rajtunk is múlik, miként működnek szemeink! Lehet őket nevelni. A gyakori cselekvés szokássá lesz, a szokás, ha rögzül, jellemvonássá, karakterré – amin pedig már igen nehéz változtatni. Az egyes konkrét cselekvés tehát az a terület, ahol van még befolyásunk a saját életünkre. Ott van az a terület, ahol lehet még „szoktatnia” az embernek magát valamire: a kész karaktert már nagyon nehéz mássá tenni, mint amilyen.

Goethe közeli munkatársa, Eckermann írja, hogy e hatalmas szellemű költő és egyetemes gondolkodó még nyolcvan éves korában is tartózkodott attól, hogy a dolgozó-szobájába egyetlen igazán kényelmes bútor is legyen, mert azt mondta, az ilyesminek puszta látványa is olyan megelégedéssel és passzivitással tölti el, ami kiapasztja benne az önmagával szembeni keménységet – s akkor oda a kreativitás, nem fogja befejezni a Faustot, amin egyébként még nyolcvankét évesen is dolgozott. Gyermekkorom emléke egy idős bárónő, akitől mindent elvettek, amije volt, nyelvtanításból élt meg nyomorúságosan, ami nem volt elég a téli tüzelőjére… Azt mondta, úgy segít magán, hogy reggel, felkelés után hideg vízben derékig megmosdik, s az majdnem délig elég – csak tizenegy óra tájban kell befűtenie, így jön ki pénzéből. Ő is elmúlt nyolcvan éves, amikor e mondatokat hallottam tőle. Tehát az ember igenis szoktathatja magát erre vagy arra, s minden egyes cselekvés további hasonló cselekvések alapjául szolgál..!

Ez a törvény pedig még oly érzékeny és mások által nem is érzékelhető területre is érvényes, mint a tekintetünk! A test lámpása a szem, és ha a te szemed tiszta, vagyis nem kapzsi, amivel azt lesed, melyik pillanatban csaphatsz le valahol a magad hasznára; nem ítélő, kemény másokkal és megértő saját magaddal, hanem őszinte és igazságos – akkor a tested is tiszta lesz, azaz a lényed is mástól lesz áthatva, mint ezek a dolgok! Milyen jó annak, akiben belül jó és szép dolgok gyarapodnak! Hát legyen hozzá ilyen a szemünk, mondja Jézus, mert akkor ilyenné válik majd a lényünk is – de addig nem.

Nehogy azt higgye azonban valaki, hogy ez semmi több, mint aszkézisre felszólítás. A „világosság”, ami bejöhet hozzánk a szemünkön át, az nem más, mint az ő evangéliuma! Kértek tőle jeleket, hallottuk, s ő azt mondta: ez a nemzedék gonosz nemzedék, de mégis adatik neki egyetlen jel, a Jónás próféta jele. Egy másik evangélium még azt is hozzá teszi, hogy amint három napig volt Jónás a hal gyomrában, az Emberfia is három napig lesz a föld gyomrában. Vagyis a „jel”, amit észre lehet venni, meg lehet látni és komolyan lehet venni a leggonoszabb nemzedék közepette is, az a Jézus feltámadása: az ő élő valósága közöttünk!

Mindenki, aki valóban vágyik a sajátját „tiszta szemmé” változtatni, jól teszi, ha ennek a fényét és világosságát engedi be a szemén át a lelkébe: ebben gyakorolja, ebben szoktatja még a nézését is! A feltámadott és jelen lévő Jézuson át nézni a világot – milyen más ez, mint a híradók és újságok közvetítette mocskot látni csak mindenben!

Az, aki fényével bejöhet a lelkünkbe, világosságával kitisztogathatja a mi szemeinket is, az nagyobb Salamonnál, pedig Délnek királyné asszonya messze földről eljött csodálnia nagy királyt gazdagságáért és bölcsességéért – de íme, „nagyobb van itt Salamonnál.” (Mát 12,42) A niniveiek feltámadnak majd az ítéletkor, s elítélik ezt a nemzedéket, mert ők megtértek a Jónás prédikálására – de íme, nagyobb van itt Jónásnál…!

Salamon bölcsességét és gazdagságát, Jónás megtérést munkáló igazságát messze meghaladja az evangélium világossága, ami Jézusban jön mihozzánk. Látjuk-e már ezt a fényt, bejöhet-e a mi szívünkbe is, vagy csupán a fülünk hallja a szavakat? Szomorú lenne, ha így lenne! Mire volna inkább szükségünk, mint arra az evangéliumra, hogy Jézus legyőzte a halált? Hiszen bármelyik percben eljöhet hozzánk a testi elmúlás! Berzsenyi mondja ezeket a szép sorokat Fohászkodás c. versében:

 

„Buzgón leomlom színed előtt, Dicső!
Majdan, ha lelkem záraiból kikél,
S hozzád közelebb járulhat,
Ami után eped, ott eléri.

Addig letörlöm könnyeimet, s megyek
Rendeltetésem pályafutásain,
A jobb s nemesb lelkeknek útján.
Merre erőm s inaim vihetnek.

Bizton tekintem mély sírom éjjelét!
Zordon, de oh nem, nem lehet az gonosz,
Mert a te munkád: ott is elszórt
Csontjaimat kezeid takarják.”

 

Ilyen szép vallomást csak az őrizhet a szívében, aki beengedte oda az evangéliumot, Jézus feltámadásának fényét és örömhírét, s már ennek világosságában látja a testi mulandósága valóban „zordon éjjelét” is. Akinek ilyesmi van a szívében, az észreveszi a mezők liliomait, amik ma vannak és holnap a kemencébe dobják azokat – Isten mégis gyönyörűségesen öltözteti őket! Észreveszik az ég madarait, amikről gondoskodik az Örökkévaló, pedig a piacon két fillért, ha érnek… Mennyivel drágábbak vagyunk mi az ő számára! Igen, ez az a fény, amit érdemes beengedni a szemünkön, s e világosság majd eltölt minket belülről egészen!

Már csak arra figyeljünk, mit kell azon érteni, hogy a „bennünk lévő világosság valahogy sötétség ne legyen.”  Ez azt jelenti, hogy nem szabad hagyni megromolni az evangélium tiszta igazságát a szívünkben. Tisztán kell tartani, ápolgatni, gondozni kell, táplálni magunkban az evangélium által megteremtett jót. Ahogy a testi egészségünkre figyelni kell, úgy a lelki javak is megőrzésre és gondozásra szorulnak mindenkiben!

Olvassunk értékes, jó könyveket, elmélkedjünk mélyebb igazságokon, találjunk módot arra, hogy másokkal is közöljük, amit Isten Krisztusban közölt velünk – s ha ilyen módon gondozzuk belső életünket, mindig segítségül hívva a Szentlélek erejét – akkor nem lesz a bennünk lévő világosság sötétséggé. Eligazít majd bennünket az a világosság, amikor jön a betegség, a kétely és jön a megfosztottság – mert ez a fény nem tőlünk, hanem Istentől van.

Ezek jegyében fogjunk az új hétnek, ami előttünk áll. Lehet a szemünk ítélő, lehet sóvár és lehet kapzsi, lehet önsajnálkozó és lehet még sok módon sötétet teremtő szem – ám lehet az evangélium fénye által tiszta és világosságot hozó is! Csak lássuk is meg azt, aki nagyobb Salamonnál és nagyobb Jónásnál is, mert – feltámadott a halálból, és él! Őt szemléljük, az ő fényére figyeljünk, az ő általa teremtett világosságot őrizzük és gondozzuk magunkban és egymásban is – és akkor elmondhatjuk biztos hittel, hogy ez meghallgatásra is talál:

 

„Szelíd szemed, Úr Jézus, jól látja minden vétkemet;
Személyemet ne vesse meg, szelíd szemed, Úr Jézus!”

                                                                                 (465. dics. 1.v.)

 

Jézus szeme így tekint ránk – elmondhatatlan szelídséggel. Örvendezzünk az ő jóságának belső, csöndes, de komoly örömmel. Merítsünk belőle erőt jó döntésekhez, új szokások kialakításához – és csodálkozva tapasztaljuk majd: tudunk türelmesek és jók is lenni, nem csupán a világhoz és az emberekhez – még magunkhoz is. Így is legyen. Ámen.

 

Fohász

Urunk, ha magunkra tekintünk, nem túl sok jót látunk. De ha megnyílunk előtted, megadod nekünk mindazt, amire szükségünk van a helyes élethez. Köszönjük az evangélium jó hírét, hogy feltámadtál és ma is élsz s uralkodol, és meg tudod tölteni ürességünket égi tartalommal. Ne hagyj minket magunkra, mert a mi erőnkből nem telik önmagunk üdvözítésére. Hadd tapasztaljuk kegyelmed biztatását, amivel segítségére vagy erőtlenségünknek. Add világosságodat a szomorúaknak, a kesergőknek, add fényedet a sötétségben járóknak, hogy lássuk életünk következő lépését, amint azt elkészítetted. Erősíts meg a feladatokhoz, amik előttünk állnak, és amikhez kevés az erőnk és a bölcsességünk. Adj alázatot, hogy meghalljuk, amit mondasz és engedelmességet, hogy meg is tegyük, amire elvezetsz! Ámen.