Vendégségben Istennél

Vendégségben Istennél

Igehirdetés 2004. február 29.

Vendégségben Istennél

 

Lekció: Luk 14,16-24
Textus: Luk 14,23-24

“Menj el az utakra és a kerítésekhez, és késztess bejönni mindenkit, hogy megteljék házam. Mondom nektek, hogy azok közül, akiket meghívtam, senki sem kóstolja meg a vacsorámat.”

 

Imádkozzunk!

Istenünk, hívunk és várunk ebben az órában, hogy ne hagyj minket magunkra fáradtságunkkal, erőtlenségünkkel, mind azzal, amit elhoztunk és ami elválaszt minket te tőled. Szeretnénk rácsodálkozni jóságodra, amit tudunk és ismerünk és amit annyiszor megtagadunk. Szeretnénk méltó módon hálát adni az elmúlt hét örömeiért, megtartatásunkért, és minden munkáért, amit elvégezhettünk. Légy áldott az erőért, amit adtál, testi egészségünkért, és minden igei indításért, amivel bensőnkben tápláltál minket. Köszönjük a próbatételeket is, és kérjük bocsánatodat, hogy annyiszor méltatlanná lettünk megváltó Jézusunk szent nevéhez, amikor türelmetlenek, erőszakosak és hamisak voltunk. Jöjj el most, Szentlélek Isten, és taníts minket az örök élet titkaira! Ámen.

 

Igehirdetés

Az emberi élet egyik nagy többlete az ünnep, amikor vendéget hívunk a házhoz. Ilyenkor megterítik az asztalt, és az étel is kifejezi, hogy ez a nap nem olyan, mint a többi. Meg szoktuk ünnepelni a sorsfordulókat, mindjárt azt, hogy egy újszülött, egy kis jövevény érkezik egy családba. Eljönnek a rokonok és ünnepi asztal várja őket a család otthonában. Ünnep az is, amikor valaki konfirmál, és lelki értelemben tagjává lesz a felnőtt gyülekezetnek. Lakomával, lakodalommal ünneplik az esküvőt mindenhol a világon, aztán a kerek házassági évfordulókról is családi összejövetellel emlékeznek meg, sőt, még a temetést is halotti tor szokta sokfelé követni.

Azért van ez így, mert az élet jelentős időit, mondjuk úgy, sűrűsödési pontjait legjobban a lakoma ábrázolja ki, testesíti meg. Még a költő is úgy mondja, hogy valaki sok évet megélt, hogy “kenyere javát megette.” Élni annyi, mint enni, sőt, valójában inkább annyi, mint egy nagy lakomán részt venni. Amikor Jézus nagy vacsorához hasonlítja Isten országát, akkor azt mondja ezzel, hogy Isten királyi uralma nem életidegen ügy, nem templomokba vagy kolostorokba zárt titokzatos cselekedetek dolga, hanem az igazi, ünnepi élet. Isten országa, Isten királyi uralma egy nagy lakomához hasonlatos – gondolkodjunk együtt ennek értelméről!

Ez a kép mindenek előtt azt üzeni, hogy örökkévaló Urunk sokkal gazdagabb asztalhoz vár bennünket, mint ahogy életünket élni szoktuk. Nem egy-két száraz kenyérdarabbal akar minket kifizetni, mint gazdag teszi a koldussal, hanem uralmát ünnepi asztalnak szánta. Rögtön eszünkbe juthat erről, hogy milyen szomorú, amikor az emberélet köznapivá silányul: olyanná, ahol minden szűken van kimérve. Időnk sincs, a türelmünk is mindig éppen valahogy fogytán van. A többi emberben sem az ünnepelni valót látjuk, hanem azt, aki jó esetben az ügyünket elintézi – egyébként pedig az utunkat állja, s ezért lehetőleg ne legyen ott. Mennyi panaszt hallani az emberektől! A minap a közért bejáratánál egy sokmilliós autóból kiszállt fiatalember, aki nem volt még harminc éves, választékos trágársággal, fennhangon szidta az időjárást, mert az télen tél mert lenni. Egy kis fagy és ólmos eső elég ahhoz, hogy kiderüljön, semmit nem érnek a milliók: az emberek belül sivárak, frusztráltak, Isten nélkül pedig mindent összevéve silányak és bestiálisak.

Milyen más a gazdagság, amiről a nagy vacsora példázata szól! Isten uralkodik, hiszen ezt jelenti az Istenországa – s ott a szívben ünnepi lakoma fénye és gazdagsága lakik, még akkor is, ha maga az élet esetleg nem kényeztet el valaki jóléttel és luxus körülményekkel. Pontosan úgy, ahogyan Goethe mondja:

” Ha merő fény bent a lélek,
Nap nélkül is megleszünk:
Amit megtagad az élet,
Szívünk nyújtja azt nekünk!”

                                              (Faust II. 3. Ford: Kálnoky L.)

Igen, ezt nyújtja nekünk – éspedig mindenekfölött Isten kegyelmének tudatát! Azt, hogy mi régen ítéletet érdemeltünk volna, egyenként is, együtt is, de Isten türelmesen vár, hogy megtérjünk. Milyen nagy az ő türelme! Mennyire rászolgáltunk haragjára és ítéletére – reggelente mégis felkelhetünk, indulhatunk utunkra kedvünk szerint… Új nap, újabb lehetőség: s minden hívő jól tudja szívében, hogy ez ajándék. Milyen méltatlan ehhez a rosszkedv, az elégedetlenség vagy éppenséggel a szitkozódás…!

Aztán Istenországa gazdagságához, a “nagy vacsora” többletéhez tartozik választottságunk tudata is. Megint egy gazdagság, amit bűn semmibe venni. Isten úgy döntött, hogy akar velünk valami többet, mint sok más emberrel. Adott hívő szülőket vagy nagyszülőket, aztán testvéreket az Úrban; adott az evangéliumra fogékony lelkületet, adott megszólítást és egy hívást, hogy végezzünk el e világban valami fontosat, amit ő éppen általunk akar megvalósítani az emberek között. Mind, akik hitben igent mondtunk Jézus elhívására választottak vagyunk, akiket értékhordozóknak jelölt ki az isteni szeretet! Lehet, hogy nem “sugárzó nap” vagy nem is ragyogó kettőscsillag a fény, amit egyenként hordozunk, de egy parányi gyertyafény bizonyosan. Ahol élő hit van valahol egy szívben, az egy embertársunknak egészen biztosan hasznára lehet. Mint tanítványok valójában “a világ világossága” lehetünk és legyünk is – így biztatott minket Jézusunk! Örüljünk a megbízatásnak, hogy mi választottak, Isten gyermekei lehetünk, akiket ő hívott el, s ő vezet a megszentelődés útján!

Folytathatnánk keresztyén életünk “nagy vacsora” voltának, gazdagságának jeleit – de ez lehet akár e februári, téli vasárnapnak a további lelki tennivalója is! Szedjük csak bátran össze odahaza, délután elgondolkodva, milyen gazdagságokban is részeltet még elhívó, kiválasztó Urunk – mik azok a többletek, amik miatt bátran hihetjük, hogy Isten gyermekeiként mind egy gyönyörűen terített, ünnepi asztal vendégei vagyunk!

 

 

Feltéve, ha tényleg azok vagyunk – s itt újra jó megállnunk s elgondolkodnunk. Keresztyén emberekkel megesik, hogy régen, egyszer már kaptak ugyan meghívást a “nagy vacsorára”, ám jelen életük – lelki tartalmát illetően – nem ünnepi fényekkel ékesített vendégséghez, hanem egy hajléktalan fázós, magános didergéséhez hasonlatos. A példázatban pontosan van fogalmazva, miért van ez így, ha így van. A házigazda meghívást, üzenetet küld, s a meghívottnak lenne dolga, hogy kizökkenjen abból, amiben van: komolyan véve a hívást máshoz fogjon, mint amiben épp oly nagyon elmerült.

De nem ez történik. Az egyik a munkára hivatkozik, “földet vettem.” A másik gazdasági ügyeire, amiket intéznie kell – “öt pár ökröt vettem”, mondja – az előbbre való Isten királyi uralmánál… A harmadik személyes családi ügyeire utal – “most nősültem.” Hányan vannak éppen elfoglalva emberi ügyeikkel! S ezek mind valóságos, tényleg megoldandó feladatok – csakhogy a mennyei hívást el lehet velük játszani, ha Isten királyi uralmánál fontosabbnak növik ki magukat. Vannak ezeken kívül is bőven ügyek, amikben el lehet merülni: mindenki ráismerhet a maga életéből, ő miben merült el oly nagyon, s mi az, aminek túlhatalmából a “nagy vacsora” gazdája éppen ki akarja zökkenteni – hogy valami jobbat közöljön vele!

Aki visszautasítja a meghívást, annak egyetlen büntetése lesz: kimarad a nagy vacsorából. Tessék megfigyelni, nem Isten nyúl utánunk, hogy külön “büntessen” – egyszerűen ránk hagyja, hogy távolmaradásunkkal magunkat ítéljük el. Kimaradni Isten királyi uralmából, a számunkra készített nagy vacsorából ugyanis annyi, mint magunkról elmarasztalóan ítélkezni. Nem kell külön tűz és “pokol” a halál után, pontosan elég a fogcsikorgató, gyűlölködő mindennapokban megmaradni – az maga a kárhozat. “Mondom nektek, hogy azok közül senki meg nem kóstolja vacsorámat, akiket meghívtam, de visszautasították különböző indokokkal.”

Aki úgy érzi, ő nem boldog és nem elégedett, mert nem azt az életet éli, amit élhetne, annak egyet ajánlhatunk: vizsgálja meg, hajlandó-e hallani a nagy vacsora gazdájának meghívását vagy sem! Mert minden ezen múlik. Persze, hogy kizökkent, persze, hogy újat kezd, persze, hogy lesz, amit ott kell érte hagyni, aminek jelentőségét át kell értékelni – de ő az asztalához invitál minket, nem máshová…!

Ez az asztal, a királyi vendégség számunkra az úrvacsorában ábrázolódik ki legteljesebben. A szent vacsorában, ahol az egyetlen falat kenyér és korty bor fenséges egyszerűségében Jézus Krisztusunk az ő értünk önmagát adó, végső szeretetére emlékeztet, sőt, nem csak emlékeztet, de abban részesít is. Amikor úrvacsorázunk, őt fogadjuk szívünkbe, de azzal együtt elfogadjuk testvérünknek egymást is.

Ilyen módon újul bensőnk, hisz ő tud bennünk újat teremteni, mi magunk bizonyosan nem. Ez a hit igenje, amikor elfogadjuk, ő jobban ért életünkhöz – minálunk… Enélkül nincs megtisztulás, nincs új kezdet. Foltozgatni tudjuk a régi ruhát, míg ő újat tud adni. Erre van szükségünk: vele megbékülni, vele békességre és szeretetre jutni! Ebből fakad aztán minden további jó.

Egymást befogadva azt ismerjük el, hogy senki nem jobb vagy rosszabb a többieknél: fölmentett bűnösök vagyunk mind, akiknek tízezer tálentum arany adósságot engedett el a gazdánk… Nem fojtogathatjuk hát egymást száz dénárért! Az úrvacsorában megújul összetartozásunk vele s egymással: megerősítjük a szövetséget, ahová a keresztségben már egyszer befogadott bennünket. Csodálatos magaslata az emberi életnek: teljesen idegen tőle minden erőszak. Sok bibliafordítás ma is a régi, téves fordítás szerint ezt mondja, “kényszerítsetek bejönni mindenkit” – pedig egyszerűen arról van szó, hogy “késztessetek”, terelgessetek bejönni lehetőleg mindenkit – nem pedig az, hogy erőltessetek, vagy erőszakkal vegyetek rá bárkit ilyesmire. A középkori szellemiséget tükröző fordítás idegen az újszövetségtől – ideje, hogy jól értsük: tegyetek azért, hogy bárki bejöhessen. Ez itt a valódi üzenet. E tekintetben biztosan van növekedni valónk, hisz annyira el vagyunk foglalva magunkkal, amennyire csak lehet. Legyen időnk és szeretetünk mások javára lenni abban, hogy eltaláljanak a terített “nagy vacsora” asztalához, Isten királyi uralmához!

Erősödjünk meg abban, hogy nem csak köznapisággal, de ünnepi örömben is lehet keresztyénnek lenni – ez az eredeti, Isten gondolata szerint való állapotunk! Ehhez még az “elvileg” keresztyéneknek is mindig újra meg kell hallani a hívást, ki kell zökkenni abból, amiben túlságosan elmerültek – különben nem csak a világ fiai, akik nyíltan elutasítják a hívást, de ők is kimaradnak a nagy vacsora többletéből. Az is nagyon is kívánatos, ha megújul hitünk az úrvacsora központi jelentősége felől: Istenünk az egész embervilágot az ő szent vendégségébe várja! Ami ma előkép, az ő szeretetében már a jövendő valósága – e hitben érjünk rá egymásért imádkozni, másokat hívogatni, betegeinket és az erőtleneket látogatni, s mindenkiben a jót erősíteni! Így is legyen. Ámen.

 

Fohász

Urunk Jézus, nem vagyunk méltók, hogy hajlékunkba jöjj, de egész szívünkkel vágyunk hozzád, akinek szeretete beragyogja a mindenséget, s aki a latornak is megbocsátottál a kereszten. Töltsd meg szívünket tőled való élettel: adj gondolatokat, amiket magunktól nem tudunk gondolni, s hitet, ami ha mustármagnyi is, de igazi s ezért hegyeket mozgathat. Segíts türelmes, jó emberekké lennünk, akik nem lelik örömüket mások botlásaiban és gyarlóságaiban. Vezess a most következő hét napjain hivatásunkat betölteni, neked hűséges követőivé, egymásnak pedig jobb testvéreivé lenni! Ámen.