Igehirdetés 2004. május 16.
A negatív indulatokról
Lekció: Csel 21,27-40
Textus: Róm 6,12-13
“Ne uralkodjék tehát a bűn a ti halandó testetekben, hogy engedelmeskedjetek kívánságainak. Tagjaitokat se adjátok oda a bűn szolgálatára, hogy a gonoszság fegyvereivé legyenek. Hanem adjátok oda magatokat Istennek, mint akik a halálból életre keltetek. Tagjaitokat is adjátok oda az igazság fegyvereiként Istennek.”
Imádkozzunk!
Mennyei Édesatyánk, köszönjük megtartó szereteted. Köszönjük az otthont, ahol fedél van a fejünk felett és ahol emberi szeretetben élhetünk. Köszönjük az egészséget, testi erőnket és minden jó ajándékodat, ami csak örömmel töltött el bennünket az elmúlt héten. Minden jó ajándék és tökéletes adomány tőled, a világosságok Atyjától száll alá. Megvalljuk előtted sok gyarlóságunkat, legfőképpen önzésünket és szeretetlenségünket, amivel csak a magunk javát kerestük és nem hordoztunk másokat türelmesen és jósággal. Megvalljuk, hogy nem kerestünk úgy, ahogy az hozzád méltó, egész szívünkkel, teljes lelkünkkel és minden erőnkkel. Vedd el fásultságunkat és közönyünket, és add meg, hadd legyünk most egy darab agyag a kezedben, amit úgy formálsz, amint a fazekas, amiből hasznos és szép edény válhat. Küldd el Szentlelkedet, a Krisztus Lelkét, és töltsd el szívünket az ő ajándékaival! Ámen.
Igehirdetés
A Biblia azért is az Élet Könyve, mert folyton lehetőségeket mutat fel: lehet így is élni és amúgy is. Számtalan élethelyzettel találjuk szembe magunkat e könyvben, amik azt mutatják fel, milyen az ember Isten nélkül és milyen ővele. Nem általában beszél tehát a Biblia az élet sokszínűségéről és gazdagságáról, ezt a világirodalom és a költészet is megteszi, hanem ebben az összefüggésben: milyen az ember Istennel szövetségben és milyenné válik nélküle.
Mai történetünk egy feldühödött tömeget mutat meg, akik az igazhitűséget védelmezve Pál halálát követelik. Ismerős a kép, hiszen nincs olyan nap, amikor ne láthatnánk a képernyőn tömegeket, akik az égre rázzák öklüket és sok más módon is kifejezik, hogy nekik és csak nekik “igazuk van.” E hangulat nem csak a politikusok kedvelt játékszere, akik szívesen ülnek fel emberi indulatok hullámhegyeire, hanem a legsötétebb, embergyilkos, démoni indulatoknak is útkészítője. Ha nekem igazam van, akkor lerombolhatom a másik ember házát, sőt, ha igazam van, levághatom a fejét is.
Történelmi tény, hogy a széteső, belső egységét nem találó közösségeknek van leginkább szükségük ellenségre, kit először gondosan ördögnek mutathatnak be, aztán ellenük vezényelhetik a naiv és tudatlan embereket akár meghalni is, persze hangzatos és egyébként igaznak tűnő jelszavak hangoztatása mellett. Ez nem csak nagy méretekben, a tömegekre nézve van így, hanem az egyes emberre is igaz: a meghasonlott, belülről bizonytalan, önellentmondásban élő ember kap azon leghamarabb, hogy valakit gyűlölhessen. Aki komolyan végzi a munkáját, felelősséget vállal mint családapa vagy családanya másokért, odaszántan helytáll egy jó ügyért, ami betölti őt mindennapi feladatokkal – annak nincs szüksége arra, hogy kifelé negatív indulatokat mozgósítson, megvessen és gyűlöljön, s e borzalmas pótszerben találja meg önmagát. Nézzünk az ige tükrébe, s gondolkozzunk most azon, milyen üzenet rejlik a felheccelt, Pált meglincselni akaró tömeg bibliai képében!
Úgy hiszem, valamennyi vakbuzgóság közül éppen a vallási fanatizmus a legalantasabb, hisz az emberek szembefordítása és egymás ellen vezénylése esik legtávolabb minden igaz hittől és emberi reménységtől. Az “Úr testvére Jakab”, aki a vénekkel együtt vezette a jeruzsálemi ősgyülekezetet, felhívja a harmadik missziói útjáról hazatérő Pál figyelmét: sok ezren vannak éppen Jeruzsálemben, kik valóban hívők és rajonganak a Törvényért. Hátborzongatóan szép, amikor nagy tömeget látunk, akik ugyanabban a hitben járnak s egy akarattal ugyanazt teszik, énekelnek vagy leborulva imádkoznak – mintha egyetlen ember lennének!
Ám az eredeti ünnepi öröm s az egyiptomi szabadulásért érzett kimondhatatlan hála helyén, mely szabadulás megteremtette Izrael nemzeti közösségét, ezer esztendő alatt már csak a Törvény marad a legtöbb zsidó ember számára az Istennel való kapcsolatból. Ez lett a kultusz tárgya. Ahol más népek bálványaikat tartották, ott a zsidók számára egy szekrényben a Tóra volt, amire ezüstből koronát tettek, mintha ember, egy valóságos uralkodó lett volna. Ünnepi külsőségek között nyitották ki a szekrény ajtaját, ez a mozzanat volt az istentisztelet középpontjában. Ahelyett azonban, hogy megvetnénk emiatt a korabeli zsidókat, gondolkozzunk el azon, számunkra mi van az élő Isten helyett a főhelyen!
Lesz, aki ott egy másik embert talál, akit bálványoz, ilyen vagy olyan okból. Lesz, aki egy házat vagy egy autót, és lesz olyan is, aki egy szenvedélyt, amitől nem tud szabadulni vagy akár egy sérelmet – de az is meglehet, hogy egyszerűen a maga feltétel nélküli önzését, saját énjét. Teljesen mindegy, mi foglalja el Isten helyét, mert ő az egyetlen, aki meg tud minket tartani az emberségünkben, minden más előbb-utóbb kivetkőztet magunkból. Ezt nagyon sok példa bizonyítja.
A derék és nagyon is törvényimádó emberek például ott Jeruzsálemben habzó szájjal kiabálják Pálról az ezredesnek, hogy “végeztesd ki!” A templomra, tudjuk, szinte ráépült az Antónia-erőd Jeruzsálemben, hogy onnan a hatalom, ez esetben a rómaiak – fizikailag szemmel követhessék a templomudvaron és környékén zajló eseményeket, s elejét vehessék a zavargásoknak. Pontosan ez történik éppen: egy cohors, vagyis egy nagyobb szakasznyi katonát vezényel a templom udvarára az ezredes, mikor az őrszemek jelentik: zavargás, tömegjelenet van odalent.
Különös, hogy a Törvény, amint az élő Isten helyébe lép, nem hogy akadályozná az ellenséges indulatok feltörését, hanem így fölhasználva – gerjeszti azokat. Mert az ő helyébe még az ő törvénye sem léphet: az embernek és Istennek nem elveken és igazságokon át, hanem személyesen és valóságos beszélgetésben kell találkoznia! Ahol ez nincs, ott maradnak az elvek, igazságok, meg a magunk gyártotta szabályok: hogy csak egyet mondjak példának: “Ha valaki átlépi a területem határát, amit magaménak tudok, akkor harapok” – s emiatt hal meg annyi ember minden nap a híres-nevezetes modern világunkban is! Az állatvilág mélységéből hozott “territórium-védelem” vezérel minket, mint a gyíkokat és erdei élőlényeket, ennek szabálya a legfőbb törvény számunkra – minek jegyében aztán igazolható minden ellenségeskedés és negatív indulat, de még a kínzások és kegyetlenkedések is. Isten helyébe azonban nem léphet semmi és senki. Ha mégis ez történik, megvannak a következményei: az ember boldogan gyűlöl, s azt hiszi, hogy isteni tiszteletet cselekszik, mikor ellenségeskedik és pusztítja ellenfeleit…
Pálra azért haragudtak sokan, mert a pogányok közé ment Krisztus nevét hirdetni, és akkoriban Jeruzsálemben minden ellenszenves volt, ami idegen vagy nem zsidó ügy volt. Ilyen volt a közhangulat! Rómában ekkor Néró uralkodott, az ő kegyetlenségei is táplálták az ellenszenvet a zsidókban minden pogány nép iránt, és a rómaiaktól való megvetettségük is szította nacionalizmusukat – tehát Pál azt a tanácsot kapja a keresztyén elöljáróktól, hogy bizonyítsa be, ő jó zsidó. Bizonyítsa be nyilvánosan, hogy félreértésről van szó, ő nem mondja a zsidóknak, hogy ne metéljék körül gyermekeiket, csupán a pogányokból lett Krisztus-követőknek biztosítja e szabadságot az első jeruzsálemi zsinat. (Csel 15,1-29) Megkérik, hogy vállaljon részt a négy názír fogadalmat tett embernek költségeiből, akik a maguk fogadalmának lejárta után éppen most készülnek hajukat levágatni a templomban és költséges áldozatot bemutatni. Ilyen átvállalás a kegyesség különleges jele volt, azonkívül Pál azt is vállalja, hogy hét napon át maga is tisztulási szertartáson vesz részt a templomban, mivel külföldön járt és a törvény szerint ez azt jelenti, tisztátalanná lett. Mindez látványos bizonyítása, hogy Pál nem akarja megváltoztatni a mózesi Törvény szokásait.
Ám az efézusi zsidók meglátják őt a városban, oldalán Trofimosszal, aki görögből lett keresztyén, s azt hiszik, őt is bevitte magával a szent helyre, megszentségtelenítve a templomot – és így csap föl a gyűlölet hulláma, amely embervért akar látni. Mily pontos diagnózis ez rólunk! Ha Isten nélkül járunk, ha nem kell a vele való beszélgetés bensőséges csendje, megbékéltető lelkülete, akkor rémeket látunk, adatokat kreálunk, és előbb-utóbb biztos értesülésként mondjuk ki a gyanúinkat – amit semmivel nem ellenőriztünk, csak úgy gondoljuk, mert pontosan beleillik a képbe, amit ellenségünkről magunkban táplálunk…
Ez pedig az igazság eltorzítása, ám a szívében Isten nélkül élő embert egy idő után már nem érdekli az igazság, csak a maga igaza, pedig ez a két dolog ég és föld. Így meg tudunk romolni, s ezt a tényt a nagyon is törvénytisztelő, sőt, a mózesi Törvényt imádó, mégis vért látni akaró tömeg képe által üzeni nekünk ma az ige Ura.
Mit szögez ugyanis mindezzel szembe a Biblia? Mert hogy ez nincsen jól így, az egészen bizonyos. Azt mondja, rajtunk múlik, kinek szolgálunk: az élő Istennek vagy a saját bálványainknak. Ne szánjátok oda tagjaitokat a bűn szolgálatára. Lehet, hogy édes, lehet, hogy kényelmes, lehet, hogy nagy kielégülés a lelkünknek, hogy tiltott gyümölccsel élünk, s az is lehet, hogy nincs erkölcsi erőnk az igazság megvalósításához. A dolgunk mégis egyszerű és világos: adjátok oda magatokat Istennek, mint akik halálból életre keltetek. Az ember szívében a halálból életre kelt dicsőítő hálájának van helye, nem pedig a saját vágyteli énje szolgálatának. Mindnyájunknak van egy ilyen énje is, és amikor ez különválik, elszakad az ember teljesebb, isteni énjétől, amikor az ember a maga bensejében megkettőződik, akkor mindegy, hogy ezt bűnnek vagy betegségnek nevezzük, a lényege ugyanaz: a megromlottság.
Mert mi emberek létegységre vagyunk teremtve. Ha mások gyalázni akarnak, mindig azt mondják, s joggal, nézd csak, neked van egy ilyen éned, meg egy olyan is, nincs sehol az egység – te önmagaddal meghasonlott, kettéosztott énű ember vagy. S ennél jobb vád valóban kevés akad. Mert mind arra hívattunk, hogy egyetlen ember legyünk. Egyszer élünk és egyszer fogunk meghalni – életünket is egy darabban fogjuk visszaadni Annak, akitől kaptuk. Milyen kár lesz akkor a lehasított, eltagadott, észre nem vett vagy akarattal el nem ismert részekért, amik darabokra szedték személyünket!
“Adjátok oda magatokat Istennek” – ez az útja annak, hogy valóban egyetlen emberré legyünk: üdvösséges lelkű emberré. Jézusban ezt látjuk, ezért valljuk őt Megváltónknak. Benne kapjuk, hogy ez egyáltalán lehetséges, éspedig minden asszonytól született embernek. Nekünk is, ma is lehetséges mindaddig, amíg dönthetünk még életünk dolgai felől. “Adjátok oda magatokat Istennek, mint akik Krisztusban a halálból életre keltetek!”
A negatív indulatainkról szólt ma az ige. Minél szétesettebbek, meghasonlottabbak vagyunk, annál inkább szükségünk van a hallottakra. S minél inkább odaadjuk szívünket méltó tulajdonosának, az élő Úrnak, annál több öröm, hála és dicsőítés lesz bennünk. Úgy, mint azok lényében, akik a halálból életre keltek. Így is legyen. Ámen.
Fohász
Mennyei Édesatyánk, örök teremtő szeretet vagy, jóságodból van minden, ami csak létezik és te küldted ennek a világnak Krisztust, a testté lett igét. Téged kérünk, töltsd el a mi szívünket is éltető erőkkel, szeretettel és jósággal, mert a világ csak ellenségeskedést és gyűlöletet sugall és mi magunk is könnyen elsodródunk ezekbe bűneink és erőtlenségünk miatt. Ne hagyj magunkra bennünket, váltsd valóra ígéretedet, amit a régieknek adtál: Nem hagylak el, sem el nem távozom tőled. Szeretnénk a most következő hét napjain inkább egymás javára lenni és jobban részt venni országod építésében, mint ahogy eddig sikerült. Vágyunk a tiszta és igaz életre, erősíts is meg igéd igazságával és Szentlelked ajándékával. Imádkozunk betegeinkért, egy asszonytestvérünkért és egy férfi testvérünkért, akik nagy mélységből kiáltanak hozzád. Légy erejük és vigasztalásuk. Fogjad kezünket, hogy el ne tévelyedjünk, hanem téged dicsőíthessünk örömmel és hálaadással a Krisztusban adott új életért, mint akik a halálból már életre keltünk! Ámen.
