Igehirdetés 2004. május 30.

A meg nem szomorodott Lélek

Lekció: Csel 2,1-13
Textus: Ef 4,30

„És meg ne szomorítsátok Isten Szentlelkét, aki által el vagytok pecsételve a megváltás napjára!”

Igehirdetés

A pünkösd a bibliai időkben aratási ünnep: azon az éghajlaton ötven nappal húsvét után már aratni lehetett. Az ünnep pedig igazi hálaadó alkalom volt, hiszen a jövő évi kenyeret jelentette – nem vetettek hiába, volt mit aratni. Erre az örömünnepre sokan jöttek haza Jeruzsálembe a világ minden táján élő zsidók. Őket hallottuk így: pártusok és médek, elámiak és Mezopotámiából valók, rómaiak, krétaiak, arabok és mind a többiek – akik származásuk szerint zsidók voltak ugyan, de már annak a helynek nyelvét beszélték, ahol családjukkal éltek.

A pünkösd ünnepére érkezett sokszínű zarándoksereg között jelent meg egy ragyogó arcú, boldog kis jeruzsálemi csapat, az első keresztyének, akik olyan csodálatosan beszéltek Isten nagy tetteiről, hogy azt mindenki megértette, és sokan még azt is felfogták, hogy pontosan ez a felülről való lelkesültség teheti újra egységessé a szétszóródott Izraelt. A lelkesültség titka ugyanis az volt, hogy Jézus beváltotta ígéretét és elküldte tanítványainak Szentlelkét. Nem féltek már a rémült tanítványok, a kereszten kivégzett Jézus tanítványai, hanem az utcákon és tereken hirdették azokat a dolgokat, amiket Isten Jézus által tett, s tudjuk, megkeresztelkedett azon a pünkösdön háromezer ember Jeruzsálemben!

Induljunk ki most abból a rövid híradásból, hogy megragadjuk a pünkösd és a Szentlélek csodáját, a megmagyarázhatatlan titkot, hogy a tanítványok „egy akarattal voltak együtt” a Szentlélek eljöttére várakozva. Azt mondhatjuk, ez jó kezdet volt – olyasmi, amit Isten megáldhatott. Önzésen, bosszún, szeretetlenségen és hűtlenségen nem nyugszik meg áldása, viszont a legkisebb jót is megáldja, a nagyon egyszerű igyekezeteken is ott az ő megsokszorozó többlete.

Az, hogy a tanítványok „egy akarattal voltak együtt”, csak úgy lett lehetséges, hogy mindenki félretette a maga önző, egyéni vágyait. Biztosan voltak különböző ötletek, ahogy ez már lenni szokott. Némelyek szerint talán nem ott kellett volna lenniük, abban a házban, másoknak esetleg az időpont nem volt megfelelő, megint mások szerint a téma lehetett volna más, amiről beszélgettek vagy az énekek, amit énekeltek – de azt halljuk, ők „egy akarattal” voltak együtt. Mennyi széthúzó erő van ma is, s milyen ritka, hogy akár tizenegy ember is egybe tud gyűlni egy akarattal – s most itt ezt halljuk. Ahhoz, hogy Isten elküldhesse Szentlelkét, kellett ez az „egy akarat”, ami mindig és mindenhol az egyéni akaratok alázatos félretevéséből fakad: abból, hogy emberek készek ugyanazon Úr előtt fejet hajtani, s nem csak a maguk akaratát keresztülvinni.

Ahol emberek ilyen lélekkel vannak együtt, ott eljöhet Isten Szentlelke. Így volt az első keresztyén gyülekezet pünkösdje idején, s így van ma is. Nem biztos, hogy a Szentlélek mindenhova eljön, ahol alázatos, az Úr előtt fejet hajtani tudó emberek vannak – de az biztos, hogy ha emberek nem így vannak együtt, akkor nem jön el. Ez érvényes a házasságra, érvényes a gyülekezetre és érvényes minden emberi közösségre. Mert Isten csak megáldható dolgokat áld meg, s az ilyen alapállás jó kezdet, amit aztán az áldás még jobbat hozó folytatása kísér. Ezt látjuk a jeruzsálemi gyülekezetnél, s ezt látjuk ma is sok példán. Isten megáldotta a tanítványokat, akik egy akarattal voltak együtt az ő nevében.

Eljön tehát a Szentlélek, és kezdődik valami új Isten népe életében. Ez az új pedig az, hogy megértés támad, ahol eddig „más nyelvet beszéltek” – aztán emberek tisztulnak meg, betegek gyógyulnak és sok más jel is mutatja, hogy ezek az emberek tényleg nincsenek magukban. Velük munkálkodik a Szentlélek, vagyis jelen van köztük Isten. Igazán nagyszerű korszaka ez az egyháznak: az ige ismertté válik immár a pogányok között is, és egyre többen és többen lesznek Jézus követőivé.

Sokféleségük nem hogy akadály, hanem az egyház gazdagságává lesz: aki erős volt a körülmetéltségben, vagyis a zsidók között Péter igehirdetései által, ugyanaz az Úr erős lesz a körülmetéletlenek, a népek között Pálban. Sorra alakulnak a gyülekezetek Antiókiában, Cipruson, Kisázsiában és Görögországban. Emberek megszabadulnak bűneiktől, megtérnek: a Szentlélek munkálkodik életükben! Boldogan és szeretetben élnek egymás közt, s ha kell, akár mártíromságra is készek a Krisztus nevéért.

Ezeknek mondja az apostol, mikor levelet ír az Efézusi gyülekezetnek, hogy „ne szomorítsátok meg az Isten Szentlelkét, aki által el vagytok pecsételve a megváltás napjára”. Azt hinnénk, hogy a „megszomorítás” szó jellegzetesen újszövetségi kifejezés, de nem így van. Már az ószövetségi próféta is azzal indokolja népe szenvedéseit, hogy megszomorították Isten szentséges Lelkét, aki ezért elhagyta őket, sőt ellenségükké lett, sőt harcolni is kezdett ellenük! Döbbenetes kép, amit nem szabad semmibe venni. Arról van szó, hogy Isten Lelke ott az övéi körül. Segíti őket munkájukban, erőt ad, amikor elfáradnak, megvigasztalja őket magányukban és szomorúságukban, ahogy a „védangyalról” is gondoljuk – ám cselekedeteinkkel, lelkületünkkel mi meg tudjuk őt szomorítani! Igazságtalanság, hamisság, kíméletlen önzés és a többi ezt teszi, s megeshet, hogy ellenünk is fordítja őt. Ézsaiás említett igéi arról szólnak: „…engedetlenek voltak, és megszomorították az ő szent Lelkét, ezért ellenségükké vált és harcolt ellenük.” (Ézs 63,10)

Amikor valaki odajut, hogy Isten maga harcol ellene, annak az élete tönkremegy. Az ilyen ember azt az erőt fordította maga ellen, mely szívesen és szeretettel nemesítette és emelte volna őt – de ez neki nem kellett. Eljött aztán, aminél rosszabb nincs: Isten harcolni kezd ellenünk… Ettől óvja Pál az efézusiakat: meg ne szomorítsátok az Isten Szentlelkét! Ne éljen az ember bűnben, olyan cselekedetekben, amik messze űzik tőle a Lelket. Térjen meg ezekből, ha ilyenekben élne – s veszi a Szentlélek áldását, ahogy Péter jeruzsálemi igehirdetésében halljuk. Akár cégéres vétek, akár csöndes, belső engedetlenség, mindegy. Ha elválaszt Istentől, megszomorítjuk vele az őt – akkor meg kell térni belőle. Ez pünkösdkor éppen úgy aktuális, sőt még aktuálisabb, mint az év más napjain. Az első keresztyén gyülekezet csupa olyan emberből állt, akik ezt meg tudták és meg is akarták tenni – el is jött hozzájuk a Szentlélek!

Erről az állapotról szép hasonlatot hallunk: a Szentlélek, aki eljön és ily módon immár bennünk lakik, az pecsét, vele vagyunk „elpecsételve az üdvösség napjára”. Ez azt jelenti, hogy a bennünk munkálkodó Szentlélek a bizonyítéka – mint előleg az üdvösségből – hogy Isten valóban elfogadott bennünket, tényleg az övéi vagyunk. Úgy olvassuk ezt, hogy „akiket Isten Lelke vezérel, azok Istennek fiai.” (Róm 8,14) Az „elpecsételés” azt jelenti, hogy amikor kész a jogi szerződés, leírták – érvényessé akkor válik, ha a szerződők ráteszik pecsétjüket – attól fogva része a valóságnak.

Az üdvösség minden ember számára jövő és ígéret, mert egy része előttünk van. De amint rajta a pecsét a szerződésen, ahogy régen mondták, a „testamentumon”, vagyis a kölcsönös ígéreteket és kötelezvényeket tartalmazó megállapodáson – onnét kezdve az érvényes. Mi is így vagyunk: ha a Szentlélek ott van a maga örömével, erejével és útmutatásával a szívünkben, akkor ő a pecsét, s bizonysága annak, hogy mi tényleg az üdv útján járunk, annak eljegyzettjei vagyunk. A Szentlélek az üdvösség előlege bennünk, akit arra kaptunk, hogy megismerjük, milyen is tulajdonképpen az üdvösség. Amennyit a Szentlélekről tudunk, annyit tudunk az üdvösségről – mert ez a kettő egy! Ahol nincs Szentlélek, ott üdvösség sincs. Lehetnek vallásos emberek, lehetnek egyházi elöljárók, de az üdvösséget nekik is a Szentlélek, a jelen lévő Isten hozza – s ha ő nincs jelen, akkor az üdv is távol van.

Ezért e pünkösdön is csak egy imádságunk lehet: őszinte könyörgés azért, hogy Isten küldje el hozzánk is Lelkét, aki által a világot is teremtette, aki által vezette övéit a pusztai vándorlásban, aki által „nemzette” vagyis lelki módon megformálta Jézust Fiának, s aki által kihozta őt a halálból a feltámadásra. Ez a Lélek Isten jelenléte, aki az embert üdvösségre vezeti.

Ő nem csak e földön tud boldogítani, bár nélküle biztosan nincs erő, szeretet és józanság már földi harcainkban sem – magunk vagyunk önzésünkkel, vágyainkkal és hitetlenségünkkel. Még imádkozni sem tudunk nélküle: „mert azt, amit kérnünk kellene, amint kellene, nem tudjuk. De maga a Lélek is segítségére van a mi erőtlenségünknek, aki által ezt kiálthatjuk Istennek: Abbá, Atya!” (Róm 8,26) Az igazi imádságban ő adja szívünkbe az imát, ezért lehetünk bizonyosak az olyan imáink felől, amiket az ő nevében, vagyis az ő Szentlelke erőterében mondunk. Azok tényleg eljutnak hozzá. Amikor így imádkozunk, semmi többre nincs már szükségünk az életben.

De ő még ennél is többet ad. Olyan hitet és bizonyosságot, ami túlmutat a földi életen. Folyton változó és nehezen „meghatározható” életünk és „odaát” való sorsunk a lehető legszorosabban összetartozik: azt visszük magunkkal, ahová itt jutottunk. Az lesz végleges formánk, amivé itt, ez életben lettünk: az marad velünk az időtlenségben, amit itt összegyúrtunk magunkból.

Ezért a Szentlélekhez nem csak e földi életünkre nézve imádkozunk, hanem arra a teljesebbre és véglegesre nézve is, mely most még rejtett előlünk, de tudunk róla, s oda készülünk minden pillanatunkban – bizony, olykor félálomban. De imádságunk lehet, és legyen is:

” Ó, mi édes Vigasztalónk, légy kegyes megoltalmazónk,
Hogy maradjunk utaidban, ne csüggedjünk háborúnkban!
Erőddel elménket készítsd, Gyenge hitünket erősítsd,
Hogy halál és élet által hozzád siessünk hamarsággal,
Halleluja, halleluja!” (370. dics. 3. v.)  Ámen, ámen!