Valaki kopog

Igehirdetés 2004. december 5.

Valaki kopog

 

Lekció: Lukács 1,1-20
Textus: Jel 3,19-20

“Akit én szeretek, megfeddem és megfenyítem: igyekezz tehát és térj meg! Íme, az ajtó előtt állok és zörgetek,, ha valaki meghallja az én szómat és megnyitja az ajtót, bemegyek ahhoz és vele vacsorálok és ő énvelem!”

 

Imádkozzunk!

Mennyei Édesatyánk, Köszönjük a várakozás és a készülődés időszakát. Szeretnénk ezt az ádventi időt csendesen és befelé hallgatva tölteni, amikor elhallgathat a világ zaja és világosabban hallhatjuk azt, amit te mondasz nekünk. Légy áldott megtartatásunkért, hogy vigyáztál ránk és szeretteinkre. Légy áldott a vezető, tanácsoló kegyelemért, hogy hozzád mindig fordulhatunk, amikor nem tudjuk az utat. Köszönjük neked a templom áhítatát, a közösség szeretetét és az istentisztelet belső örömét, hogy mindig adsz nekünk valami fontosat ezen a helyen, amikor csak színed elé állunk. Legyen velünk most is a te jóságod. Adj nekünk megcsöndesedést a szívünkben, vegyél el tőlünk haragot, ellenséges érzéseket és minden önzést és szeretetlenséget, ami csak elválaszt bennünket tőled. Formáljad gondolatainkat, neveljed érzéseinket és töltsd be üres szívünket a minket kereső Jézussal. Őérte hallgass meg minket imánkban, s add nekünk igédet és Szentlelkedet! Ámen.

Igehirdetés

Ádvent második vasárnapján nagyon egyszerű és tiszta evangélium szólít meg minket. A zörgető Jézus, aki kopogtat az ajtónkon és bebocsátásra vár azt üzeni most mindnyájunknak, hogy nem azt várja tőlünk, hogy mi menjünk őhozzá és keressük fel valahogyan őt, hanem ő jön el hozzánk. Megszégyenítően nagy ez a szeretet, hiszen mi emberek is olyan nehezen keressük fel egymást, még akkor is, ha minden rendben van közöttünk – őt, az Urat pedig csak hatalmasan felkészült expedíciók távoli, egzotikus utazásaihoz hasonlatos utakkal hisszük egyáltalán valahogy megtalálhatónak. Ezért aztán sokszor le is teszünk arról, hogy vele tényleg lehet találkozni.

És most azt halljuk, hogy ő az ajtónk előtt áll és zörget. Kopogtat, hogy bejöhessen. Itt van, a mi utcánkban, a mi házszámunk előtt! Ott áll, és vár. Nem azt jelenti-e ez, hogy fontosak vagyunk számára? Eljön a menny magasából és a létezés mélységéből – mert számot tart ránk! Lehet, hogy a kilencvenkilenc juh megvan, s íme, a jó pásztor a századikat sem akarja veszni hagyni. Kilenc drachma rendben, de a tizedik elgurult.

Hányszor éreztük magunkat szakadék-mélységben, mint a példázatbeli juh, hogyan fogok innen kivergődni – és hányszor éreztük magunkat a sötétben a földön, mint az elgurult pénzérme, mely egyedül várja, felfedezi-e a tulajdonosa… Milyen sok elveszettnek, magát földre hullottnak érző ember akad a világon! Rosszkedvű, csalódott lelkek, akiknek nem sikerült, ami másoknak igen. Azok többre vitték, ők módosabbak, egészségesebbek – boldogabbak. És ettől úgy érezzük magunkat, mint pénzdarab az asztal alatt, a sötét zugban. Engem ki keres fel, vajon kinek vagyok én fontos? Kit érdekel az, mi van velem, mi tanyázik a szívemben…

Jézust érdekli! Odajön a házszámhoz, ahol lakom, megkeres az asztal alatt, a sötétben – neki  mindegy, hol vagyok, számára abban az állapotban vagyok fontos, amiben éppen vagyok! Lehet, hogy kételyek közt talál, mert nem tudom, hogyan tovább. Talán szégyenkezem, mert önmagam mércéjéhez képest alantas megoldást választottam egy probléma megoldására. Lehet, hogy beláttam, le kell mondanom valamiről vagy valakiről s ez fáj, mert még nem gyógyult meg az üresség. Lehet, hogy kezdek megbarátkozni az öregkorral s nem megy egyszerűen. Mennyi élethelyzet és milyen más gondok mindenütt – de a zörgető ugyanaz. Ő Jézus, aki szeret minket! Ezért jön hozzánk az ádventben megint:
szeretné, ha örülnénk a jöttének – és ott akar fölkeresni, ahol és amiben vagyunk.

Sokan távolinak gondolják őt, mint egy ismeretlen, messzi lakó idegent. A múltkor valaki egyenesen azt magyarázta, hogy szerinte Isten alszik. Egy másik meg nem is mer rá sem gondolni, mert úgy véli, előtte úgysem tudna megállni, annyira félelmetes. Az ádvent evangéliuma azonban azt mondja: nem, ő sem távoli, mint a rokon, akit évtizedekig nem láttunk, sem nem alszik, mint egy jól lakott napközis, sem rettenetesen ítéletes bíró, akit jobb nem látni, hanem olyan, mint a legjobb barát, aki az ajtó előtt áll és bezörget. Szeretne bejönni! Minket keres. Kíváncsi, ugyan mi van velünk. Neki éppen ez fontos., ezért kopog!

Készen vagyunk-e az ajtónyitásra? Mert akit beengedünk otthonunkba, az meglátja, miben is vagyunk. Ha eszünk éppen, akkor azt, ha veszekedik a család, akkor azt, ha nehéz kérdések gyötörnek valakit és most semmi mással nem tud foglalkozni, akkor azt is észreveszi. Az “ajtónyitás” Jézus számára azt jelenti, hogy elé tárom mindazt, amiben csak vagyok. Tessék, így élek – engem most ez és ez foglalkoztat…!

Csakhogy az ajtónyitás nem is olyan egyszerű dolog. Az ember néha szívesebben zárna ki egy látogatót, ha az rosszkor jön. Minek lássa, hogy milyen ennek a családnak a légköre… Minek lássa, hogy már régóta nem is beszélnek egymással, mindenesetre őszintén és bensőségesen nem. Hogy ott van köztük a szégyent takargató fügefalevél, a titok, amiről nem lehet beszélni; talán a fenntartások, a fel nem dolgozott sérelmek és a meg nem bocsátott vétkek.

Ha Jézus bejön, mert valaki ajtót nyit neki, az felér azzal, mint amikor valaki valóban megtér. Ez az esemény azt jelenti, hogy minden megváltozik. Amikor valaki ugyanis kinyitja az ajtót, az azt jelenti, hogy Uram, szükség van rád idebenn. Itt a helyed ebben az emberi kapcsolatban, amit mi elrontottunk, és ha te bejössz, elfoglalod a helyedet a középen, a fő helyen, mert ez illet téged – akkor elkezd majd gyógyulni a sok seb, amit okoztunk egymásnak.

Itt a helyed, nélküled üres ez a ház. Miket megtesznek emberek, egyszerűen ürességükben! Elkezdenek betegségeket gyűjteni és még operáltatják magukat, jó sokszor, mert egyébként semmi nem történik. Aztán nagy ürességükben szoktak kezdeni inni a legtöbben, meg a másét kívánni, aztán a meglévőt félteni, mi lesz, ha elveszik.  Nagy ürességében kezd beleszólni a legtöbb megtévedt mások ügyeibe, amikhez semmi köze – s még akad pár dolog, ami ürességünkben történhet velünk.

Ezért fontos hát, hogy ő bejöjjön a szívünkbe s ne maradjon üresen a ház, aminek ajtaján ő ádventben kopogtat. “Te készítsd el, tenéked lesz otthonod e szív…” – énekeljük adventi énekünkben. S valóban, nélküle csak a saját énünk uralkodik, a tulajdonságaink kavarnak bennünk, pedig a fő hely őt illeti. Ha ő nem lehet ott, akkor hiába vannak az élmények, hiába az eredmények is – a lényeg hiányzik.

Az ajtónyitás azonban a mi dolgunk. Helyettünk senki sem engedheti be őt mihozzánk. Vajon meddig kell várnia a bebocsátásra? Az ádvent időszakát pontosan arra kapjuk, hogy ezen elgondolkodjunk!

Végül az ajtónyitás értelme: “…bemegyek ahhoz és vele vacsorálok, és ő énvelem.” Szebbet nem is mondhat az örök szeretet. Bejön hozzánk és vele vacsorálunk, s ő mivelünk! Ahogy az ember barátját vendégül látja asztalánál. Hihető ez? Nem bíró, nem ügyész, nem rendőr és nem ítélet végrehajtó, ahogyan róla gondolkodni szokás, hanem – a barátunk! Ennyire közel jön. S az asztalnál, ahol együtt vacsoráltunk, hosszan elbeszélgetünk mindenről, ahogyan a barátok szoktak..!

Szóba jöhet ott minden félelem, ő majd eloszlatja szeretetével. Elmondhatjuk neki, hogy mitől van lelkiismeret furdalásunk – ő majd megmondja, hogyan tisztulhat meg a szív. Tanácstalanok vagyunk? Az ő neve éppen az, hogy “Aki tud tanácsot adni.” Annál az asztalnál semmit nem kell elhallgatni, ott életünk Urával beszélgetünk. Ő egyszersmind a mi jobbik énünk – nélkül féloldalas az ember, hiányos, mert az értelmet adó szeretetet ő hozza nekünk, embereknek!

Vele vacsorálni azt jelenti, hogy ő beszélgető kapcsoltba fogad minket. Már nem a Sinai hegy magasságából mennydörög ránk villámokat szórva, hanem asztaltársaságban mellettünk ül és hallgat, amint beszélünk – aztán meg ő beszél és mi hallgatjuk. Együtt vacsorálunk derűsen, őszintén és barátian. Ezt a közelséget semmi nem pótolja. Az ilyen beszélgetések emléke még halálos ágyunkon is erőt ad és megvigasztal, amikor már minden mögöttünk van, ami a földi életben történhet. Az ádvent öröme éppen ez a baráti közelség, e bensőséges szeretet, az otthon megosztásának öröme. Milyen kár, amikor ebből kimarad valaki. S milyen erőt adó, vigasztaló, ha ezt megtaláljuk, vagy amikor ehhez visszatalálunk. Mert a gyermekek még tiszta szívvel tudnak imádkozni – csak később romlik el az élet, amikor jön a sok okosság meg a haszon, a siker és a lehetőség, amit nem szabad kihagyni; meg a versengés és az önközpontúság, hogy az én életembe pedig ne szóljon bele senki. Akkor ritka vendég lesz az asztalunknál Jézus.

Hát ezért jó, hogy megint ádvent van, és mi ismét szólhatunk a zörgető Úrról. Jön, mert szeret minket, és fontosak vagyunk számára. Jön, igen – de az ajtót nem töri rá senkire: ahogy énekünk is mondja “kulcsfordulásra vár.” És jön, hogy asztalunkhoz leüljön és mi ővele, s bensőséges közelségben végre egy jót beszélgessünk egymással! Ilyen ádventet adjon nekünk Isten. Ámen.

Fohász

Urunk köszönjük, hogy fontosak vagyunk számodra, és szeretsz bennünket, amint jó szülő a gyermekeit. Köszönjük az advent ígéretét, hogy eljössz, nem hagysz minket magunkra. Köszönjük a közelséget, az összetartozást, amit megerősítettél most bennünk. Imádkozunk az ajtónyitás öröméért s azért, hogy valóban tied lehessen asztalunknál a főhely. Kérünk betegeink gyógyulásáért, az erőtlenek erejéért – te add meg a kéréseket, amik hozzád szállnak ezen az ádventen a vágyakozó szívekből. Imádkozunk ezen a napon hazánkért, nemzetünkért, minden jóakaratú ember közös ügyéért, előmenetelünkért és összetartozásunkért. Adj szeretetet, jóságot és egyetértést, vedd el szívünkből az önzést és minden ellenségeskedést. Jézus Krisztusért kérünk, hallgass meg minket! Ámen.