Igehirdetés 2004. december 19.
Akit ő szeret, azt megfeddi
Lekció: Mát 25,1-13
Textus: Jel 3,19
“Akit én szeretek, azt megfeddem és megfenyítem, igyekezz tehát, és térj meg!”
Imádkozzunk!
Istenünk, te nem hagytad magára az embervilágot, ha néha ezt gondoljuk is rólad. Köszönjük a csöndes jeleket, amelyekben hírt adsz magadról és arról a szeretetedről, amely változatlan a világ teremtése óta. Nem vagyunk méltók hozzád, hiszen természetünk önző és magunkat szeretjük a legjobban. Te pedig türelmesen várod, hogy felnőjünk és megtanuljuk tőled a jóságot, amivel mindnyájunk életét hordozod. Szeretnénk az adventben reményt találni, hogy nem elveszett az ember, van jövő és minden igyekezet támogatásodra talál, ahol valaki igazán keres és szavadat tényleg meg akarja hallani. Boldog a nép, amely megérti a kürt szavát – te mondtad a zsoltáros szava által. Segíts minket, hogy megértsük azt, amivel ébresztgetsz bennünket. Várunk, eljövendő Úr – mint az őrök a reggelt, mint az őrök a reggelt…! Áldd meg a várakozást azzal, hogy betöltesz az életnek igéjével, Krisztussal. Őérte kérünk, hallgass meg imánkban, és adj Szentlelket mindnyájunknak! Ámen.
Igehirdetés
Advent idején fények gyulladnak, így van ez ősidők óta és így van ez mindnyájunk gyermekkora óta. Gyertyák, lámpások, mécsesek – amiknek jó elnézni a lángját. Jönnek velünk emlékek, amikor először rácsodálkoztunk a gyertya fényére – ettől olyan különös az advent, és ettől olyan szép a közeledő karácsony is. Persze, a világban is fények gyulladnak, de azok nem önmagukban állnak. Akarnak tőlünk valamit: ott áll mögöttük az üzleti szándék, itt vegyél, nálam a legolcsóbb, a legújabb, amit csak találni lehet: ide gyere, mert itt a legkomfortosabb a hely és legnagyobb a választék. Ezektől a fényektől meg is csömörlik a lélek, s visszamenekül belső világába, ahol azt kérdezi magától kutatva és tanakodva: bennem kigyulladt-e már a lelki világosság? Van értelmes elmém, tudok különböztetni hasznos és haszontalan közt – ám ez-e az igazi világosság?
Az evangélium is azt mondja, “legyen derekatok felövezve és lámpásotok meggyújtva!” (Luk 12,35) Vajon a lámpás, amiről az evangélium szól, ég-e bennünk? Készen állunk-e, mint a példázatbeli szolgák, hogy ha a gazda hazatér éjfélkor akár, vagy hajnalban is, azonnal ajtót nyissunk neki? Van-e éberség, készenlét, hogy ne találjon váratlanul az életben semmi és senki?
Ilyen adventi kérdések szólalnak meg a tíz szűz példázatában. Kétség támad bennünk, amikor hallgatjuk a történetet – vajon az okos szüzekhez vagy a balgákhoz tartozunk? Ki mondja meg? És mi lesz a sorsunk, ha ide, vagy oda tartozunk? Át lehet-e jutni egyik táborból a másikba? Kérdések, amint csak elkezdünk gondolkodni, hiszen az advent a jövő eljöttének ünnepe – azt pedig senki nem ismeri.
Ezért fontos maga az advent evangéliuma, ami nem egyetlen példázatból, hanem a Szentírás valamennyi lapjáról érkezik hozzánk: nem vagyunk egyedül, eljön – hozzánk jön el az Úr! A “sötétség idején” – s mi másról tanítanak a novemberi-decemberi napok is – Isten tud és akar is világosságot gyújtani. Ezért küldte a prófétákat, majd a testté lett igét, akiről a próféták szólottak, Krisztust. Ő a világ Világossága, s “aki benne hisz, az nem lakik sötétségben, hanem övé lesz az életnek világossága.” (Ján 8,12) Mi az a világosság, amit Isten így adott a világnak – éppen benne, Krisztusban?
Értsük meg ebben az adventben úgy a világosságot, hogy “helyére került élet”. A fellobbanó világosság a pince sötétségében is ad az embernek támpontot, hol is van ő tulajdonképpen, mi veszi körül, mire számíthat. Akármilyen kicsi is a fény, amit a sötétben gyújtanak, egy gyufaláng az egész, de már nem vagyunk tanácstalanok és elveszettek, ha legalább ennyi fényünk van. A Krisztusban istenfiúságra jutó ember azonban nem “kicsi” fényt kap. Hogy pontosan mekkorát, azt a fény ajándékozója határozza meg, de a tapasztalat szerint abban a pillanatban, hogy valaki visszatér Istenhez, akit elhagyott, azonnal világossá lesz egy sereg dolog: miért és mennyiben járt eddig rossz úton, most hol is van valójában, mitől menekül meg, ha nem Isten nélkül folytatja tovább az útját, és mire számíthat, ha komolyan veszi a neki adott világosságot…!
A Krisztusra találó élet a helyére zökken, és ennek legfontosabb jele, hogy megtelik nyugalommal és békével. A sodródó mindig aggódik, mert vele mindig esik valami váratlan és elfogadhatatlan. De abból, akiben fellobban a Krisztus világossága, egyszer csak a “helyén lévő” ember lesz! Őt is érinti, továbbra is élete minden eseménye, de valami nagy különbséggel: az alapok már biztosak, azok nem rendülnek meg többé! A nehezen elfogadható dolgokról is sikerül kimondania előbb vagy utóbb: Igen, Uram, így volt jó – “…ez volt kedves te előtted!” (Mát 11,26) Amikor mások gyarlóságai útját nehezítik, az jósággá változik benne. Belső élete megtelik fénnyel, valóban övé lesz “az életnek világossága” (Ján 8,12) – amit így mondhatunk mai nyelvünkön: világos lesz az élete. A düh és a sötét kétségbeesés helyén megterem benne a derű – összesen attól, hogy visszatért Istenhez!
Szeretném most hittel hirdetni minden testvéremnek, hogy ez valóság. Lehet belső békével és bizonyossággal élni – s ennek egyetlen titka, hogy ne a magam világosságával, hanem az ő fényével haladjak tovább. Ez nyitva áll minden ember előtt, adventben különösen! Minden erről szól ilyenkor: a készülő nagy ünnep, az ajándékkészítő igyekezet, s a szívbéli várakozás szép csendje…
A példázat szerint ezt öten megtalálták, öten nem. Mit tegyen, aki kívül rekedt a menyegzői fények világából, talán éppen saját hibájából? Mit tegyen, aki rádöbben, ő azok közé sorolható, akinek nem ég a mécsese, s nincs olaja? Mit tegyen, akinek nincs ünnep és fény az életében, hanem van visszautasítás és bezáródó ajtó, “nem ismerünk téged”, s van sötét hideg és magányosság…? “Légy buzgóságos és térj meg” – mondja neki az Úr – “akit szeretek, megfeddem és megfenyítem azt.” Szögezzük le, hogy itt nem a magános életet élőkről van szó. Jézus kifejezetten megemlíti, hogy vannak, akik “így születtek” (Mát 19,12) – s hozzátehetjük: élhetnek teljes életet ennek dacára. Itt a lelki “kint rekedésről”, Isten országa meg nem találásáról van szó!
Isten feddéséről “csapásokban” szokás gondolkodni, éspedig felháborodottan és számonkérőn, hogy miért adta ő ezt vagy azt miránk. Azt is szokás mondani, “hol volt ő” ekkor, meg akkor… Pedig feddésének van más összefüggése is: “Akit én szeretek, azt feddem meg.” Adjunk hálát két kézzel, amíg ő visszaterelget még az útra! Ha abbahagyja, nem kapunk tőle ilyesmit, akkor már hagy menni a magunk feje után – szaladjunk vesztünkbe, ahogy akarunk. Ennél szomorúbb állapot pedig nincs!
Senkinek nem kívánok feddésszámba menő eseményeket. De azt szívemből kívánom, hogy amikor ilyenek eljönnek, ne őrá haragudjunk, hanem kérdezzük meg magunktól, nem lenne-e itt az ideje a megfordulásnak. Ha erre képesek vagyunk, azonnal megérezzük, hogy a rosszból jó jöhet ki, a feddés mögött világossá válik Isten szeretete és megújító szándéka! “Fiam, az Úrnak fenyítékét meg ne utáld…!” (Péld 3,11) – olvassuk az Ószövetségben, s ugyanezt mondja a Jelenések is: “Akit én szeretek, azt megfeddem és megfenyítem: igyekezz tehát, és térj meg!” Így válik a feddésből ajándék, Isten szeretetének manifesztálódása – megtérés terem belőle.
Milyen a megtért ember? Van nem csak mécsese, hanem olaja is. Mennyi “szép mécsesű” embert látni, aki megkapta a szép képességeket, anyagi lehetőségeket, társat, gyermeket, hivatást, gyülekezetet, otthont – valami mégis hiányzik, és ez – az olaj. A Bibliában a Szentlélek jelképe! Isten közelségéé, a vele bensőséges odatartozásé, a jó és igazán beszélgetős imádságoké. Nélküle minden kiüresedik egy idő után, elveszti az örömét, a fényét – mert az csak belülről jöhet, nem a “dolgokból.” Ha ő bennünk lakik, akkor van fénye a munkának, ragyogása a házasságnak, tudunk türelmesek lenni, nem csak nyűg a gyermeknevelés – és megértjük, milyen jó és új tulajdonságot akar kihozni belőlünk az élet egy-egy megpróbáltatása!
“Legyen hát derekatok felövezve, lámpásotok meggyújtva, ti pedig hasonlók ahhoz az emberhez, aki várja, mikor tér vissza ura a menyegzőről, hogy azonnal ajtót nyisson neki.” Ez a készenlét az a lelki éberség, amivel kapcsolatban a minap olvashattuk Kalauz szerinti igénkben, hogy annyira komoly dolog, mintha egy zsákmányra éhes oroszlán ólálkodna körülöttünk, keresve, hogyan tud elnyelni…! Veszélyek közt élünk, s ha ezek legtöbbször láthatatlanok is, az “oroszlán” belül tud legsúlyosabban pusztítani, hiszen hozzáfér énünk döntéseihez!
Legyetek hát éberek – adventben még inkább, mint máskor. Szükség lehet arra az olajra akkor is, ha éppen mellékszereplők volnátok az élet sok jelenetében. A példázatbeli lányok egyike sem volt menyasszony – ők csak nyoszolyólányok voltak. Ám táncuk és énekük, a kezükben tartott mécsessel, hozzátartozott az akkori menyegző pompájához: ez adta az ünnep áhítatát. Bár mellékszereplők voltak egy családi eseményen, ahol a vőlegény és menyasszony voltak királyként és királynőként öltözve életük nagy napján, mégis fontos volt, van-e olaj a mécsesükben, vagy nincsen…
Mert azzal, hogy híjával voltak az olajnak, végül kimaradtak az ünnepi örömből s a külső sötétségen lett a helyük. Hát ezt kell elkerülnünk, testvérek! Egy útja van: ha megbecsüljük és komolyan vesszük az élet mellékszerepeit is. Amikor nem mi vagyunk talán a középpontban, mégis nagyon fontos, miként járunk el. Amikor kevesen látnak, vagy talán éppen senki. Mellékszerep, mondhatnánk ilyenkor. Mégis fontos! Az sem mindegy, mondja egy gondolkodó, hogy reggel miként fűzzük be a cipőnket. Nem mindegy, hogy egymással miként beszélünk, sőt, a Biblia szerint “…egymásról még szívetekben se gondoljatok gonoszt!” (Zak 7,10) Ott bent dől el igazán minden, nem pedig az egymás közti harcban, amit olyan sokra szoktunk venni…
Adventi fények, vajon kigyulladtatok-e már szívünkben? Világít-e már a helyére zökkent élet? S ha nem, megbecsüli-e már az a szív a Mindenható feddését? Tudja-e, hogy csak annak adja, akit ő szeret – akitől megvonja, attól elfordult egészen…? “Légy buzgóságos, és térj meg” – milyen egyszerű adventi evangélium… Lehet, ma is lehet megfordulni, ő hív most erre minket! Ha meghalljuk, kérjünk “szent olajat” ehhez, hogy világíthasson bennünk, törékeny, földi mécsesekben Isten Lelke – amíg csak itt vagyunk. Így is legyen! Ámen.
Fohász
Istenünk, várakozást plántáltál a szívünkbe, amit nem olthat a világ öröme, egyedül a te közelséged. Légy áldott az adventi csöndért, amely megtelhet szereteteddel és a reménységgel, hogy eljössz hozzánk. A karácsony fényei intenek felénk, és mi tudjuk, hogy megjelent üdvözítő kegyelmed minden embernek. Adj békességes készülődést az ünnepre. Jöjj el a téged várókhoz: akár fiatalak, akár idősebbek, egészségesek vagy betegek. Adj éberséget, hogy ha jössz, érkezésed készen találjon! Ámen.
