Igehirdetés 2005. január 1.

Hajnali dicséret

 

Lekció: Zsolt 92,1-16

Textus: Jer Sir 3,23

„Minden reggel meg-megújul, nagy a te hűséged!”

Zsolt 108,3
„Serkenj fel, te lant és hárfa, hadd költsem fel a hajnalt!”

 

Imádkozzunk!

Istenünk, köszönjük, hogy első utunk az új esztendőben a templomba hozott minket. Köszönjük neked, hogy vigyáztál ránk az elmúlt esztendőben. Téged áldunk testi egészségünkért és az erőért, amit naponként adtál a munkánkhoz. Köszönjük, hogy védted és óvtad az anyaszentegyházat, hogy megújítottad életünket. Fáradtságunkban és elesettségünkben felemeltél, betegségeinkben gyógyítottál, bűneinkben kegyelmesen megbocsátottál. Volt szavad hozzánk, amikor lelki kenyérre volt szükségünk. Intettél, ha kellett és vigasztaltál, amikor arra volt szükségünk. Áldunk téged az új esztendőért, amelyben most elindulhatunk. Kérünk, fogd most meg a kezünket és vezess minket, amint az anya a gyermekét. Vedd el szívünk félelmét, tanácstalanságát, és adj nekünk látást, megújult reménységet, mert nélküled olyan kilátástalan minden. Adj nekünk most új hitet. Te mondtad: E világon nyomorúságtok lészen, de bízzatok, én legyőztem a világot. Így hagyjuk most terád magunkat, szólj hozzánk és közöld velünk hűséges szeretetedet és Szentlelkedet. Krisztus nevében hallgass meg minket! Ámen.

 

Igehirdetés

A felolvasott 92. Zsoltárról elmondhatjuk összefoglalóan, hogy reggeli dicséret. A régi zsidók szombat reggel énekelték ünnepnapjukon, az Úr napján, amikor felébredve azt érezték, hogy ez a nap más, mint a többi. Az égbolt másként ragyog, a hajnal szebb és ígéretesebb, mint a köznapokon, mert ez a nap az Úré. Újév első istentiszteletén jól tesszük mi is, ha éppen erre a zsoltárra figyelünk, mert január elseje egyrészt az egész újesztendő „reggele”, vagy még inkább hajnala… Még annyira friss, hogy nem is hisszük, hogy itt van, amint reggel ébredezve az ágyban néha azt kérdezzük magunktól, milyen nap is van ma egyáltalán? Illik ez a reggeli zsoltár az „év reggeléhez.” Másrészt azért is jó erre a zsoltárra figyelnünk, mert nem csak reggeli, de az Úr napjának reggeli imádsága ez, és nagyon jó lenne, ha ennek jegyében 2005 az „Úr ideje”, az ő éve lenne számunkra is, ahogyan e zsoltár is az ő napjának többletét, az Úrral töltött idő más voltát énekli meg.

Lessük hát el a zsoltárostól, szerezzük meg magunknak énekéből mindenek előtt a benne lévő friss hitet: azt, hogy jó hálát adni, jó zengeni az Úrnak – már a reggelben. Nem kell megvárni ezzel a napot vagy az estét: a legjobb neki adni mindjárt a reggelt. Milyen fontosak lehetnek a „reggelek”, vagyis a kezdetek – ezt mindenki tudja. A ház egész további sorsa összetartozik azzal, hogy az elején, az alapok készítésénél mi történt. Egy emberi kapcsolat kezdete is milyen fontos – ha jó és szeretetteli volt, lehet oda visszamenni akkor is, amikor nehezebb idők jönnek: valamikor milyen nagyon szerettük és becsültük is egymást…!

A kezdetek tehát fontosak. Most azt vegyük észre leginkább, hogy maga Isten jelen lehet a napok kezdetében! Ő hozza fel a hajnalt, az ő hűsége van ott minden reggelben. Az ő ajándéka ez az újév és ez a mostani istentisztelet is, amivel együtt kezdhetjük az évet, mintegy az egész esztendő hajnalán. „Minden reggel meg-megújul, nagy a te hűséged!” – olvastuk az előbb. Amikor eljönnek majd a hétköznapok – igaz, hogy ebben az évben az első ilyen mindjárt egy vasárnap, s csak aztán jönnek a valódi köznapok – nos, ha eljönnek is a köznapok, akkor se feledkezzünk el arról, honnan indultunk!

Onnan, hogy jó dolog dicsérni az Urat, hogy milyen jó hálát adni neki, zengeni az ő nevét, hirdetni – már reggel – az ő szeretetét. Adjuk át neki a kezdeteket! Ezt a mostani újév reggelt éppen úgy, mint majd az ismeretlen napok, vagy az éppenséggel nagyon is ismert, fárasztó napok kezdetét. Ne tulajdonítsuk magunknak az indításokat. Ne sajátítsuk ki az ötleteket sem, amik felmerülnek bennünk, hanem vigyük az ő színe elé: vajon megáll-e valami ott is? Valóban tőle van-e, vagy csupán magunktól való? Legyenek övé a kezdetek!

Az ilyen, tőle átragyogott hajnalok aztán mintegy maguktól örömtelivé lesznek. Ezeken születhetnek olyan pompás sorok a költő szívében, hogy „Serkenj fel te lant és hárfa, hadd költsem fel a hajnalt!” Mintha az ember keltené fel a hajnalt… Igazából a lanttal és hárfával mondott ima a mi tulajdon szívünkben kelti föl a hajnalt, s ha ez megtörtént, már nem látjuk oly sötétnek a téli reggeleket sem, nem látjuk kilátástalannak a ránk váró napi igyekezeteket sem. Még ha sok értetlen ember venne is körül, nem a bennük lévő sötétséget látjuk már, hanem a hajnal világosságát, ami Isten ajándékaként a mienkké lett, hisz – fölkelt a szívünkben! Ne legyenek hát ő nélküliek a kezdetek. Sem szó, sem elhatározás, sem döntés nem ér annyit, ha még oly ragyogónak tűnne is, mint amit valóban ő ad a szívünkbe! Még egyszer és megint újra: legyenek övé a kezdetek, legyenek tőle a hajnalok…!

Erre az képes, akinek még nem égett ki a szíve, s nem kezdte el bálványozni saját magát. Mert abban a pillanatban, hogy az ember elkezd fontoskodni, és azt hiszi el magáról, hogy ő az egyetlen cselekvő a világban, nélküle itt nincs semmi, majd ő mindent megold – elkezd a világ féloldalassá válni. Egyik oldalon ott az ember által létrehozott világ, teli a tudomány és a technika csodáival, a másikon pedig ott az ismeretlen mélység, amiből nem tudjuk mikor és miért, de jön egy földrengés és aztán cunami, s százezrek pusztulnak el néhány perc alatt. A rettenetes szerencsétlenségek elgondolkodtathatnának minden öntelt modern embert, akik lassan már azt hisszük, egyedül mi vagyunk a mindenségben, rajtunk kívül itt nincs senki és semmi, – majd mi megoldjuk a dolgokat, úgyis rajtunk áll minden. Hát nem – vannak itt rajtunk kívüli erők is, és ránk férne néha egy kicsit több alázat és csend – amikor nekünk karácsonyunk van, mások pedig odavesztették a gyermeküket, szüleiket, vagy éppen a kedvesüket…!

Milyen jó, hogy Istennek nem csupán ezekkel a mélységekből felszabaduló, hatalmas és félelmetes erőivel találkozhatunk, hanem azokkal is, amikor valakinek tízhúrú hárfát vagy lantot van kedve a kezébe venni, hogy azokkal próbálja elmondani tapasztalatait. „Megörvendeztettél tetteiddel Uram! – kezeid alkotásainak ujjongok. Mily nagyok alkotásaid, igen mélyek gondolataid. Az ostoba ember nem ismeri fel, az esztelen az, aki nem érti meg.”

Igen, Isten jelen van és cselekszik! „Minden reggel meg-megújul, nagy a te hűséged!” Akinek még nem égett ki egészen a szíve, akinek még van egy csepp hite az élő Istenben, az felfedezi az ő tetteit életében. Megfedd, amikor nem figyelünk rá és idegen utakra tévedünk. Jeleket ad, hogy biztasson, ha kicsinyhitűek vagyunk. Ünnepet készít, amikor meg vagyunk fáradva, hogy legyen pihenésünk és felüdülésünk…!

Még azt is megtapasztaljuk néhanap, hogy úgy nőnek a bűnösök, mint a fű, és kivirul minden gonosztevő – végül mégis eljön romlásuk. Mert ő nem tétlen és nem ment messzire – és nem alszik. Vegyük észre munkáit, legyen szemünk a látásra! A régi misztikusok abban voltak nagyok, hogy mindenben, de valóban mindenben megtalálták jelenlétét. Boldog ember az, akinek 2005 a felismerések és a ráébredések éve lesz, aki megtapasztalja, hogy az Örökkévaló él, sőt – uralkodik!

Végül, és nem utolsó sorban, mindennek nagyszerű gyümölcse lehet a szív benső nyugalma. Azt olvastuk a zsoltárban, hogy „…engem olyan erőssé tettél, mint amikor a bivaly öklel. Szemem nyugodtan nézi azokat, akik leselkednek rám, fülem nyugodtan hallja, hogy rám akarnak támadni a gonoszok!”

Pedig ezek nem akármilyen fenyegetések – amikor valaki tényleg támadásoknak van kitéve. Ilyenkor – Isten nélküli állapotunkban – félünk és általában ellen-támadunk, mert azt hisszük, hogy az a legjobb védekezés, amiből aztán borzasztó ellenségeskedések és nehezen gyógyuló sebek szoktak következni. A hívő ember, aki megtalálta a kezdetnél, a „reggelben” Istent, s akinek biztos tudása van arról, hogy ő nem ment el tőlünk messzire, hanem valóságos és cselekvő jelenlét, az nyugodt tud maradni még ellenséges közegben is. Ő erőssé tesz és nyugodttá. „Az igaz virul, mint a pálmafa, magasra nő, mint a libanoni cédrus. Az Úr házában vannak elültetve, ott virulnak Istenünk udvarain. Öregkorban is sarjat hajtanak, dús lombúak és zöldek maradnak, és hirdetik: Igaz az Úr, kősziklám ő, akiben nincs álnokság!”

Hasonlítsuk össze e nagyszerű állapotot azzal az ideges, ellenséges és félelemmel teli világgal, amit magunk teremtettünk magunknak – és rögtön megértjük, miért van szükségünk a hajnal világosságára. Az egyik ó-indiai iratban olvasható: „Mely sok hajnalpír vagyon, mely föl még nem ragyogott vala.” (Rigvéda) Azt hiszem, valahány reggelen megpillantjuk az égbolt nyiladozó világosságát, eszünkbe juthat a végtelenségnek ez a ragyogó megfogalmazása… Megint egy hajnalpír – a millió és millió közül…! S ha esős, ködös, párás volna is, nem fénytelen sosem: megkülönböztethető az éjszakától…!

Milyen legyen a most következő esztendő? Vágyak és remények sok képet rajzolnak elénk, de a fő mégis csak ez: lehessen övé a kezdet! Forduljon a szív minden reggelben, minden kezdetben, ebben a mostani újévben is őfelé, hisz honnét mástól volna egy új lehetőség? „Minden reggel meg-megújul, nagy a te hűséged!”

Nyíljanak fel a szemek meglátni, mit tesz ő, s legyünk alázatosabbak és csendesebbek azzal, amit magunk teszünk, vagy tenni vélünk. Az ember önmaga bálványozása helyett imádja Istent, s észreveszi majd, hogy minden átalakul életében! Lesz ott nyugalom, belső béke, és következésképpen lesz normális emberi kapcsolat, értelmes kommunikáció is. A megbékült szívűek virulnak, mint a pálmafa s úgy nőnek, mint a libánoni cédrusai – még öregkorban is gyümölcsöznek, dúsak és lombosak, s azt hirdetik: „Igaz az Úr, kősziklám ő, akiben nincsen álnokság.”   Így is legyen. Ámen.

 

Fohász

Mennyei Édesatyánk, nem tudjuk pontosan, mit készítettél számunkra a most következő évben – de azt tudjuk, hogy velünk leszel, nem hagysz magunkra, mert ezt magad megígérted. Szeretnénk mi is közel maradni hozzád, amikor az élet hullámai messzire sodornának. Kérünk, vigyázz ránk még akkor is, amikor nem figyelnénk rád. Adj világosságot minden új hajnalban, amelynek örvendezhetünk és amiben téged dicsérhetünk. Ments meg önmagunk és gondolataink bálványozásától – legyen tiéd az első hely mindenben és mindenkor! Adj szívünkben alázatot és gyermeki bizodalmat. Imádkozunk a katasztrófát szenvedett embertársainkért, a váratlan nagy bajban lévő sok-sok ember-testvérünkért. Vigasztald a sírókat, emeld fel az elesetteket és adj olyan új évet, amelyben dicsérhetjük hűségedet és igazságodat! Ámen.