Igehirdetés 2005. január 9.
Alább kell szállanom
Lekció: Ján 1,25-34
Textus: Ján 3,30
“Annak növekednie kell, nékem pedig alább szállanom.”
Imádkozzunk!
Mennyei Édesatyánk, köszönjük, hogy ide hívtál ma bennünket szent igéd hallására. Áldunk téged, aki jóságoddal napjainkhoz napokat toldasz, és úgy tanítasz minket azokat számlálni, hogy bölcs szívhez jussunk. Elhoztuk hálánkat és köszönetünket minden ajándékodért, de itt van velünk a kérdés is, vajon méltók vagyunk-e hozzád. Ismerjük magunkat és tudjuk, milyen sok bennünk az önzés, a hamisság és a szeretetlenség. Bocsásd meg sok gyarlóságunkat, a szavakat, amiket nem jól mondtunk, csak magunkra figyelve, és a tetteket, amikért csak szégyenkezhetünk. Tudjuk, hogy te nem az igazakat jöttél hívni, hanem a bűnösöket megtérésre. Nem vagyunk méltók, hogy hajlékunkba jöjj, csak egy szót szólj, és meggyógyul a te szolgád. Hívjuk és várjuk kegyelmed jelét, a Szentlelket, akit megadsz azoknak, aki őszinte szívvel és igaz hittel kérik tőled. Azt ígérted, hogy aki benned marad, abban te is megmaradsz, s az terem sok gyümölcsöt. Tedd ezt a csodát most mindnyájunkkal! Ámen.
Igehirdetés
Év elején, január első néhány vasárnapjain úgy szokás, hogy Jézus ügyének kezdeteivel foglalkozunk. Talán azért van ez így, mert a mindennapi életünkben is indul egy új szakasz, egy új naptári év mindig új kezdet, új lehetőség. Ilyenkor azonban szembesülünk mindjárt azzal a kérdéssel is, hogy valóban új lesz-e az új év, vagy pedig igazából minden marad a régiben. A szívünk vágyik a megújulásra és felcsillan, hogy lehet másként, jobban, igazabban, tisztábban is élni – de ott vannak mindjárt a lehúzó erők is, amik viszont csendben, vagy nem is csendben azt mondják, úgy sincs erő ehhez, megy minden a régiben – és talán még azt is, hogy úgyis mindegy.
Azt hiszem, amikor valaki az emberéletnek ezekkel a döntő kérdéseivel foglalkozik, nem hagyja magát meggyőzni még oly ellenerők által sem, amik lehúznának s azt mondanák, hogy nincs megújulás. Mindnyájan remélünk valami jobbat, kívül és belül egyaránt, a világban és magunkban is – már csak ilyenek vagyunk, mi emberek. És föl ne adjuk ezt a reménységünket és ezt a hitünket akkor sem, ha ritkán valósul meg e szép álomból valami a világban, akár saját magunkban – az embert a reménye és hite élteti!
Ha reálisak akarunk lenni, akkor jól tesszük, ha megbarátkozunk egy történeti modellel. Legtöbbször úgy fest a valóság alakulása, hogy van egy eredeti állapot, ami a kiindulást szolgáltatja, és ez idilli. Talán azért, mert abba születtünk bele, talán azért, mert valami más miatt kedvessé lett, de az is lehet, hogy egyszerűen a megszokást, a biztonságot jelentette. Aztán következik a második lépcső, a zűrzavar. Amikor elvész az eredeti rend, az egyensúly, a biztonság, a megszokott körülmények, és igen, az idill is. Lesz a helyén valami idegen, szokatlan, bizonytalan és zavaró, sokszor a szó szoros értelmében a zűrzavar. “Zavaros harcba sodródik az ember” – mondja a költő – “most magával, majd a környezettel…” Ezt szoktuk úgy hívni, hogy felnőtt élet. Küzdelem, váltakozó esélyekkel; győzelmekkel és vereségekkel, amiknek gyakran még az értelmét sem látjuk igazán. És végül, ideális esetben, következik mindezekre valamikor a harmadik lépcső, a helyreállítás is – amikor mégis kijön valami jó az egészből.
Ezt a modellt követi a Biblia, amikor a paradicsomkert idilljéből látja indulni az embert, amire jön második szakaszként az onnan való kiesés, a bűn és a halál, a lelki zűrzavar állapota – végül pedig, hogy Isten nem hagyja ennyiben a dolgot, hanem elhozza mindenkinek a megváltást: az emberlét gyógyulásának, helyreállításának lehetőségét.
Ha ebben a hármas tagoltságban gondolkodunk most mi is, hogy eredeti állapot, annak az elvesztése és végül a gyógyulás, helyreállítás – akkor bizony nem vagyunk messzi az igazságtól, ha azt mondjuk: az eredeti, ártatlan és tiszta állapot bizony mindenki számára elveszett. Néha mondogatjuk ugyan magunknak, hogy lehet, hogy mindenki másnál így van, de én azért más vagyok – valójában senki nincs közülünk az istenadta, eredeti állapotban. Nincsenek maradéktalanul tiszta és igaz emberek – “Nincsen csak egy igaz is..!” – kiált fel a Biblia több helyen, úgy az Ószövetség, mint az Újszövetség lapjain…
Az Édenkert tisztaságát, egyszerű örömét elvesztettük. Van a helyén fáradtsággal művelt föld, hiábavaló igyekezet, fájdalommal szült magzat és családi gond, végül pedig a testi elmúlás és annak félelme – s mindebből az “életnek” nevezett zűrzavarból hiányzik a középpont. Hiányzik, ami köré kristályosodhatna minden. Csak az élet zajlik, ahogy szokott a maga törvényei szerint, de nincs szép formája – nagysága és jelentősége, mert a középpontja, a lényege hiányzik. Ami értelmet adna az egésznek! Ezért fontos, hogy a középpont nélküli zűrzavarra elkövetkezzen a helyreállítás, a gyógyulás.
Lássuk, a Jézus ügyének kezdetéről hogyan beszél a Biblia: ott is a három szakaszos modellt látjuk. Az első evangéliumok, Máté, Márk és Lukács a külső eseményeket ismertetik, de a Jánosé a lelki, belső történésekre teszi a hangsúlyt. Nála szinte semmit nem hallunk a gyermek Jézusról, sem nyolcadnapos korában, sem tizenkét évesen – mindjárt a hitbeli kérdésekkel szembesülünk.
Az alapállapot a közismerten megcsontosodott korabeli vallásosság. Működnek az intézmények Izraelben, érvényesek a tanítások, folyik az áldozat a jeruzsálemi templomban – de aki lelki megújulást keres, annak ki kell mennie Keresztelő Jánoshoz a Jordánon túlra. Ismert ez a helyzet, amikor a hivatalos mellett ott van az ellenkultúra, a szabadcsapat világa, és mindenki megtalálja a magáét, ha éppen keresi, vagy itt, vagy ott, valamilyen formában. Nem idilli ez az alapállapot, ám annál ismertebb. A munka és a hobbi, a család és a kedves, vagy a jog és a kiskapuk világa – mind erről a kettősségről szól. Ha nem lehet így, akkor majd úgy…
Már megszokottá válik s teljesen elfogadott is az életnek ez a kettőssége – ám Keresztelő János megtérést követel. Ne maradjon így az élet, teremjetek a megtéréshez méltó gyümölcsöket! Meg is szeppen mindenki: ez a János szent ember – s kezdik Messiásnak tekinteni, ám ő elutasítja magától. Akkor zűrzavar támad. Hát akkor ki vagy te? Miért keresztelsz? Lesz-e üdvünk a Jordánban megmerülve, vagy nem lesz? Olyan az ország, mint egy felbolydult méhkas – senki nem érti, miről van szó. Néznek egymásra, tanácstalanok. Megkeresztelkedtünk – de minek? Ha egyszer nem te vagy a Messiás, akit vártunk. Ki vagy te egyáltalán?
Érdekes módon ebben a zűrzavaros helyzetben is el van rejtve üzenet. Azt látjuk, hogy a vallásos felbuzdulás is lehet hiábavaló, hisz itt zarándoklatokat vezettek Jánoshoz a pusztába, egy élő emberhez – ezrek és ezrek mozdultak meg! Valami mégis hiányzott. Önmagukkal és a bűneikkel már találkoztak, érezték a megtérés szükségességét, meg is tértek a maguk módján – de a lényeg, az emberélet igazi középpontja még hiányzott. Az nem Keresztelő János volt, a híres és igazmondó próféta, nem is a jeruzsálemi főpap, a nép elöljárója, akit mindenki halálosan és rettegve tisztelt – hanem akit Isten küldött hozzájuk, Jézus.
Ő az, akiben Isten Lelke jött közénk. Azt mondja felőle János, hogy látta rá leszállni az égből a Szentlelket, amint a galamb leszáll. (Ján 1,32) Vele, Jézussal van nekünk is dolgunk! Nem elég kimenni a Jordánhoz, vallásos felbuzdulásokra felindulni, s nem elég leülnünk még egy Keresztelő János lábához sem, sőt vallást tenni a bűneinkről sem – mert hozzánk Jézust küldte az Atya, nekünk ővele van dolgunk. Ő az, aki az elveszett eredeti állapot, majd a kikerülhetetlenül elkövetkező felbomlás és zűrzavar után újrarendezi az életet, s elhozza nekünk Isten gyógyító és helyreállító szeretetét. Róla szól János, hogy nem méltó a sarujának szíját megoldani, annyival több őnála: Isten Báránya, aki elveszi a világ bűneit! (Ján 1,29 Ján 1,36)
Jól tesszük hát, ha ma visszatalálunk hozzá mi is. Előbb a zűrzavart emlegettük, mint az elveszett eredeti állapotra következő szakaszt, s vajon nem erről van-e szó, amikor hitves és hitvestárs egymást vádolják a legköznapibb helyzetben, magukban vagy hangosan, hogy nem vagy tökéletes, nem vagy igazán az, akinek látni szeretnélek! Miről is van szó? Csak arról, hogy hiányzik a középpont két ember kapcsolatában! Néha mindketten azok akarnának lenni, máskor pedig egyik sem alkalmas rá – keringenek reménytelenül egymás körül; vagy már éppen ott tartanak, hogy mind a ketten csak maguk körül képesek keringeni… Pedig ha megtalálnák közös életük centrumát őbenne, egyszeriben szép és új rend alakulna ki köztük. Attól a pillanattól, hogy két ember ugyanaz előtt az Úr előtt hajt fejet, már lehetetlen, hogy ne találnának egymáshoz megint! Csak immár másként, megújulva, megtelve közös középpontjuk erejével, szeretetével, ahogy az evangélium mondja: Szentlelkével.
Az eredeti állapot, az idill elveszett – azt restaurálni többé nem lehet. Csak az érzelgős dalok énekelnek arról, hogy ha mindent visszaforgatnánk, akkor minden rendben lenne – a valóság nem ilyen. Ami elmúlt, vissza nem jön. De a rosszból jó jöhet ki! A bűnből lehet megtérés, az elrontott élet születhet újonnan, az Isten nélkül élő ember megfordulhat és elindulhat keresni, kérni és zörgetni, mert az ígéret szerint talál, kap, és ajtó nyílik számára!
Az elveszett idill s az arra következő zűrzavar után a harmadik állapot a helyreállítás. Ez valóban a közel jött Isten, a Szentlélek munkája bennünk. Aki vigaszra szorul, az megvigasztaltatik, aki beteg volt, meggyógyul, aki halott volt, feltámad! Istennek van hatalma minderre. Nagyszerű, megújult életek beszélnek erről. Emberek kijönnek a bűnből, maguk mögött hagyják a kínzó szorongásaikat, legyőzik a kísértéseiket – mert Isten Báránya elveszi a világ bűneit. “Akik benne hisznek, azokat felhatalmazta arra, hogy Isten fiai legyenek.” (Ján 1,12) Mi kell ennél több? Vagy mi lehet ennél több? Ez maga a helyreállítás, a gyógyulás, a feltámadás – mert mi éppen ezt vesztettük el a Paradicsommal.
Mérjük meg most magunkat, hol állunk ebben a tekintetben – mennyire vagyunk valóban helyreállított, meggyógyított életű emberek! Legyen mércénk ebben a Keresztelő János szava: “Annak növekednie kell, nekem pedig alább szállanom.” Ő ott ezt azért mondta, mert az első gyülekezetben lehettek, akik bizonytalanok voltak, ki legyen a vezércsillaguk: Keresztelő János, vagy Jézus. Ennek az útmutatásnak meglehetett ott a maga aktualitása. János azonban olyan fontosat mondott a mondattal, ami ma is érvényes: Annak növekednie kell, nekünk pedig alább szállanunk!
Tudjuk-e ezt örömmel, belülről fakadóan mondani? Ismerjük-e a lelkületet, hogy szeretetből valakihez úgy viszonyulunk: neki növekednie kell, nekünk pedig alábbszállanunk? Ez elsőrenden Jézusra vonatkozik, de nem áll meg nála. Kezdődik Jézusnál, s aztán onnét kilép – és más valakire is érvényes lesz. Működik-e ez már benned? Zajlik-e benned az “alábbszállani”? Tudod-e, hogy milyen iszonyatosan nagy dolog ez? Tegnap még “nagy” voltál, ma már kisebb vagy, s holnap önként még lejjebb szállsz!? Alázatosan a bűneidet megvallod, a nyomorúságodat, a tudatlanságodat és a maszkjaidat leteszed. Alászállni! Tudod, mi ez? Ehhez Szentlélek kell! Annak Lelke, aki maga is alászállott, pedig “Isten formájában volt.” (Fil 2,5-11) Egészen alá, az égből az emberségnek is a legaljáig, sőt annál tovább, a kárhozatig. Ezt jelenti alászállni! Ezt jelenti a szeretet – ha valakinek még kételyei lennének, mi is az.
Mert mindenki emelkedni akar. “Ki a nagyobb közöttünk…?” (Luk 9,46) Nem csak mi kérdezzük ezt, a tanítványok is kérdezték, amíg Jézus azt nem mondta nekik: “Ne így legyen közöttetek!” (Mát 20,25-27) Igen, neki növekednie kell, nekem pedig alábbszállanom! Aki belülről, kedvesen, boldogan csinálja ezt, hogy “alábbszállani”, hogy jó dolog ismeretlennek maradni, névtelenül jót cselekedni, félreértések alatt lenni, nem magyarázkodni, nem igazolni magamat, nem visszaüzenni – az már valóban vett Szentlelket. Aki mindig csak emelkedni akar, mások fölébe kerekedni, legalább szavakban, legalább érvekkel, legalább néhány ember előtt – az más lelket vett…
Keresztelő Jánost az asszonytól születettek közt a legnagyobb prófétának mondta Jézus (Luk 7,28) – s ez a János hagyta nekünk az egyszerű mondatot. Aki megérti, mindig szeretni fogja – s bajban, örömben, élete elején vagy hazafelé tartva megleli majd benne békességét. Mert ahol az “én” alábbszáll – ott Jézus növekedhet. Ez pedig az emberélet egyetlen igazi és helyes célja. Így legyen! Ámen.
Imádkozzunk!
Édesatyánk, köszönjük drága ajándékodat, a Szentlelket. Köszönjük, hogy már tudjuk, több az élet, hogysem a test, és több az élet, mint a mi lelkünk és szellemünk, összes gazdagságunk. Több az élet minden emberinél. Köszönjük, hogy az emberit az isteninek, a te Szellemednek edényévé tudod szentelni. Köszönjük Édesatyánk, hogy az a te akaratod, hogy teljesedjünk be Lelkeddel. Az a te gondolatod, hogy átformálódjék életünk, s az állati, önző, szorongó, reszkető, halálfélelemtől gyötört élet a te Szentlelked templomává legyen. Köszönjük Atyánk, hogy te ezt akarod, s véghez is viszed. Áldj meg minket, hogy elég legyen nekünk a te kegyelmed, semmi többre szükségünk ne legyen. Elég legyen a keskeny út, amit Jézus olyan tisztán és világosan adott elénk, s amin ő maga is jár előttünk szakadatlanul. Segíts, hogy megmaradjunk őbenne s ő is mibennünk. Vigasztald gyászoló testvéreinket, akik az elmúlt héten váltak meg szerettüktől. Gyógyítsad a betegeket, emeld fel a szomorúakat, adj új hitet és élő reménységet mindnyájunknak. Fogd kezünket, hogy el ne tévelyedjünk, s add meg a dicsőítésben rejlő erőt – hiszen minden reggel meg-megújul, nagy a te hűséged! Ámen.
