Igehirdetés 2005. február 27.
A felüdülés idői

 

Lekció: Zsolt 85,1-14
Textus: Csel 3,18-19

“Tartsatok tehát bűnbánatot és térjetek meg, hogy eltöröltessenek bűneitek, hogy eljöjjenek az Úr színétől a felüdülés idői és elküldje Jézust, akit Messiásul adott nektek.”

 

Imádkozzunk!

Istenünk, köszönjük az új vasárnapot, melyen megpihenhet lelkünk. Te adtál erőt a munkához, te vigasztaltál a keserűség idején, és hozzád fordulhattunk kételyeinkkel. Köszönjük, hogy mindig újra tapasztalhatjuk, aki tehozzád jön, semmiképpen ki nem veted. Meghajtjuk fejünket végtelen türelmed előtt, amivel hordozod életünket és azt kérjük, most se hagyj magunkra. Ne hagyd szomjúhozni a mi lelkünket. Vágyunk az igére, a mennyből való kenyérre, amit Krisztusban adsz a világnak. Szeretnénk megtisztulni, hogy igazán azok lehessünk, akiknek te gondoltál el minket. Kérünk, nyisd meg a szívünket és küldd el hozzánk Szentlelkedet, hogy mennyei értelmünk és világosságunk legyen általa. Foglalj minket egy testté, és te légy a mi fejünk, mi pedig hadd legyünk neked tagjaid. Krisztusért kérünk, hallgass meg minket imánkban! Ámen.

 

Igehirdetés

A hetedik napot arra kaptuk, hogy megpihenjünk és lélekben felfrissüljünk, de néha megesik, hogy hétfőn nehezebb valakinek hozzákezdenie az új héthez, mint ahogy az előzőt abbahagyta. Hol a hiba? Isten ajándékozó szeretetében biztosan nincs. Ő az ember fizikai szívét is úgy teremtette, hogy annak minden másodpercben nagyjából egy heted másodpercre nyugalma van, és csakis így, ezzel az egyheted másodpercnyi pihenővel tud tovább dolgozni évtizedeken át. Magáról az Örökkévalóról is azt halljuk, hogy megpihent a hetedik napon, megáldotta a nyugodalom idejét és megszentelte azt. Vagyis az idő egyheted részének ünneppé változtatása az ő ajándékozó szeretetéből arra való, hogy legyen egy áldott napunk, egy Isten-közeli napunk – miért nincs ez így?

Induljunk ki abból, amit Péter igehirdetésében hallottunk az előbb: “Bánjátok meg és térjetek meg, hogy így eljöjjenek a felüdülés idői az Úr színétől.” (Csel 3,18-19) A bűnbánatra való felhívás azért szükséges, mert itt egy olyan állapot megteremtéséről van szó, ami nem magától értetődő, amibe nem születünk bele, és ami egyáltalán nem is illeszthető könnyedén egybe a tévékultúrás korszellemünkkel. Itt valamiből ki kell jönni, valami mást kell megteremteni, mint ami vasárnap történni szokott a legtöbb családban. Ha ez a kizökkenés nem jön létre, akkor nem csodálkozhat az ember, hogy megy minden a szokásos kerékvágásban. “Bánjátok meg és térjetek meg” – ma ez azt jelenti, hogy a lelki antennáinkat Isten felé kell fordítani.

A csillagászok ma már tíz milliárd fényévre is el tudnak pillantani, hogy megvizsgáljanak egy-egy hatalmas távolságra lévő sugárzó csillagot vagy galaxist, de ahhoz, hogy érdemben méréseket tudjanak végezni, napokig sőt hetekig egyetlen pontra kell irányítani a távcsövüket. Ha csak kicsit is elmozdul, már mást vesz fel, mást fényképez le, és oda az észlelés. A megfigyelések egyik állandóan megoldandó problémája, hogy tartsák az irányt arra, ahonnan meg akarnak tudni valamit az égboltról. Nekünk is munkát jelent, hogy tényleg Istenre figyeljünk, ha egyszer elkezdtünk beszélgetni vele! A mi figyelmünket is elvonja a világ sok eseménye, a család gondja, öröme, aztán a közélet és még sok minden – komoly erőfeszítés, csak a hetedik napon is legalább, egy kicsit is huzamosabb ideig próbálni beszélgetni az Örökkévalóval! Pedig erre kaptuk ezt a napot, nem másra.

Oly szépen fogalmazza Péter: ha megbántuk, amit meg kellett és elhagytuk, amit érdemes  – így eljöhetnek a felüdülés idői – az Úr színétől. A Biblia ezen a helyen szó szerint azt mondja, hogy az Úr arcától. Azért fontos ez, mert akivel személyes kapcsolatunk van, annak látjuk az arcát újra és újra, akinek meg nem látjuk, attól lassanként eltávolodunk, még ha szeretjük és megbecsüljük is az illetőt. A hetedik nap megszentelésének lényege, tartalma pedig éppen ez: látni az Úr arcát!

Mindjárt eszünkbe juthatnak bibliai mondatok, amik ezzel kapcsolatosak. Jézus egy helyen ezt mondja tanítványainak: “Vigyázzatok, hogy egyet se vessetek meg e kicsi gyermekek közül, mert mondom nektek, hogy angyalaik mindenkor látják a mennyben az én mennyei Atyám arcát.” (Mát 18,10)   Baráti körben beszélgettünk erről a minap, és arra jutottunk, hogy ez a gyönyörű jézusi mondat a kisgyermekek Isten-közeliségét fejezi ki. Nem véletlen, hogy azt is mondja Jézus, hogy ha olyanok nem leszünk, mint a kisgyermekek, nem látjuk meg a mennyek országát. Meg tudjuk-e teremteni magunkban a gyermeki lelkületet legalább a vasárnap valamelyik részében? Mert erre való a nyugodalom napja.

De az is eszünkbe juthat, hogy “Boldogok, akiknek szívük tiszta, mert ők az Istent meglátják.” (Mát 5,8) Ezt néha még a gyermeki állapotnál is nehezebb megteremteni az embernek magában, mert annyira hozzánő énünkhöz a sok hiúság, sérelem, becsvágy, hogy “tiszta szívről” legfeljebb, ha álmodozni tudunk. Pedig akiknek szívük tiszta, azok látják meg őt!

Néha az is megesik, hogy nem is kívánkozunk színe elé igazából. Elvagyunk “Isten háta mögött”, ilyen vagy olyan lelkületünkkel, és azt mondjuk, jó ez nekünk így is, ahogy van. Mint a városszéli trehányság világában sokan, akik azt mondják, ez itt úgysem a központ – elmegy minden. Nyugodtan lehet sufnit sufnihoz ragasztani, ízlés és gondosság nélkül, nyugodtan lehet hagyni az utcákat utcatábla nélkül, a házakat házszám és persze csöngő nélkül, hadd ordítsanak a kutyák – itt minden elmegy. Ilyen szempontból még Szentendre is sok részben a városszéli trehányság világa. Lelkiekben is sokszor uralkodik a “minden elmegy” mentalitás – amikor az ember már nem is vágyik látni az Úr arcát, nem is akarja ünneplőbe öltöztetni a lelkét, minden jó, ahogy van…

Némelyek arra hivatkoznak, hogy Isten alszik, ha van egyáltalán. Pedig ők alszanak, az ilyen emberek – azért beszélnek ilyen badarságokat. Isten egyáltalán nem alszik, hanem finom üzeneteket és érintéseket küld nekünk szakadatlanul a legmagasabb régiókból! De ezeket nem erőlteti ránk, mert az nem volna méltó hozzá. Olyan az egész, mint a szél fuvallata: ha nem kell valakinek, nem értékeli – elszáll a feje felett. Ha nincs bekapcsolva antennája, nem hallja meg üzenetét. Mint a Titanic szomszédságában, néhány tíz kilométerre ott volt egy hajó, amely megmenthette volna az 1700 embert – ha be lett volna kapcsolva a rádiója antennája. De nem volt…

Sok múlik azon, testvérek, hogy a nyugodalom napján miféle adásokat veszünk a lelkünkkel. Ne maradjunk az “Isten háta mögött”, ne higgyük el, hogy ő alszik vagy messzire ment – mert ő nagyon is közel! Aki figyelmesen olvassa, akár csak a Zsoltárokat is a nyugodalom napján, ilyeneket fog találni benne: Isten közel van a bánkódókhoz. Micsoda vigasztalás azoknak, akik küzdenek, talán magányosan, talán már-már reménytelenül! “Isten közel van a megtört szívűekhez!” (Zsolt 34,19) Azt is olvashatjuk a Zsoltárokban, éppen a 145. számúban, hogy közel van azokhoz, akik őt hűséggel hívják. A hangsúly pedig azon van, hogy hűséggel. (Zsolt 145,18)

Mert, amit félszívvel teszünk, legyen az szolgálat vagy imádság – az nem kap felülről áldást. Meg kell tanulni újra kiáltani az Úrhoz, igazán hívni őt – és meg fogjuk tapasztalni, hogy mihelyt ilyen lesz imádságunk, meghallgatja! De azt is olvassuk a Zsoltárokban, hogy legfőképpen közel van azokhoz, akik benne bíznak. Aki igazán őrá hagyja magát, azt a halálon át is megőrzi. (Zsolt 16,10)  Jézust, aki valóban bízott benne – a “jobbjára ültette”! (Mát 27,43 Márk 16,19)

Legyen tartalmassá, Isten-közelivé a nyugodalom-napunk, mert – lehet! Olyan nappá, amelyen “látjuk az ő arcát”, elérhetnek minket a legmagasabb körökből érkező érintések, nem szállnak el a fejünk fölött, mint a Titanic  üzenetei…

Mi az hát, amire így számíthatunk? Mi jön el hozzánk az Úr színétől, az ő “arcától”? Felüdülésnek nevezi a bibliafordítónk, és a szó telitalálatos. A görög szövegben azt olvassuk ugyanis, hogy “kicserélődik” az ember lelke, más lélek lesz benne!

Ez nem kevesebbet jelent, mint hogy az ember fáradt, fásult és gyakran sebzett lelke helyébe kap egy másikat, amely új és tiszta – valójában Isten Szentlelke. Ezt kapjuk, ha odaállunk színe elé, s tényleg keressük az ő arcát – ha ott, ahogy illik is előtte, megelégszünk a gyermekek lelkületével. Nem akarunk okosak és igazak lenni, meg hozzáértők, meg ki, micsoda… Tiszta szívvel megállva előtte egyszer csak örömünket kezdjük lelni abban, hogy befelé figyelve csöndben legyünk, a nem látható, életünk számára mégis igazán fontos dolgokkal foglalkozzunk!

Olyan ajándékokat fogunk kapni az effajta csöndben, mint a türelem. A legtöbb ember abbahagyja az imádságot, ha néhány napja könyörög már, s még mindig nem kapja, amire szüksége lenne. Emlékezzünk azonban Augustinus édesanyjára Monicára, aki tizenkét esztendőn át könyörgött fiáért, amíg az végre valóban megtért…! Hol vagyunk, nem a tizenkét éves, de legtöbbször a tizenkét napos imádságtól is – pedig ez is hozzátartozik, hogy Isten “közel azokhoz”, akik őt igazán hívják. Ahogyan a költő mondja:

 

“Istenhez a szív egyszerűen benyit,

Ész és szellem soká vár, míg beengedik.”

                                                (Angelus Silesius, ford. Szabó Lőrinc)

 

Hát nyisson be a szív Istenhez egyszerűen, és csodálkozva fogja tapasztalni, hogy más lélekkel jön ki tőle! Nem lesz már oly fontos számára mindenből a legjobbat, a legújabbat, a legmagasabb kategóriásat megszerezni. Sok embert ennek a lelke tartja fogva. Vegyük észre, van más lelkület is!

Aztán nem lesz az ember oly gyanakvó, hogy mindig azt figyeli, ki használja ki őt. Elkezdi látni mások jobbik arcát, nem csak hibáikat. Egyszerűen benyitott Istenhez, s úgy jött ki tőle, hogy már más lélek van benne. Lehet, hogy csalódott, kiábrándult lélek volt valakiben, vagy éppen a “rettegés lelke”, mi lesz ővele: az ilyenek is megnyugodva fognak Istentől kijönni:

 

“Ha Isten velünk, kicsoda ellenünk?” (Róm 8,31)
“Istenben bízom, nem félek, ember mit árthatna nékem?” (Zsolt 56,5)
“Ne félj, mert megváltottalak, neveden hívtalak – enyém vagy!”  (Ézs 43,1)

 

Kell-e sorolnunk a hatalmas ígéreteket? Egyes lelkeket a “rend” tart megszállva: ha szerdán este más történik, mint aminek akkor történnie kell, akkor összedől a világ. Ha nyaraláskor kiderül, hogy a strand hét percre, és nem öt percre van, amint a prospektus írta, akkor az egész nyaralás oda, mert “rendnek kellene lennie” a világban… Milyen nagy dolog, amikor valaki képes már feladni elképzeléseiből, amilyennek szerinte a világnak lennie kellene, és új lélekkel hagyni, hogy megtörténjenek olyasmik is, amik nem illeszkednek bele pontosan az ő terveibe és elképzeléseibe…

Megint másnak a hódítás a fontos, hogy csodálják vagy legalább elismerjék. Azt lesi mások gesztusaiban, mennyi bennük az elismerés, a csodálat, vagy legalább egy kis barátságos megbecsülés… Az ilyen lelkület is megújulhat: lehet belőle az önálló, feladatában bizonyos ember csöndes elégedettsége, akinek nem kell már annyira a mások helyeslése és elismerése. Ahogy Arany János mondja: “Én a dicséretet nem más ember szájában, hanem önérzetem tisztaságában szoktam keresni.”

De nem soroljuk tovább. A felüdülésre, az “új lélekre” mindnyájunknak szükségünk van, és nincs olyan ó-ember, mert ezt a Biblia így nevezi – amely meg ne újulhatna akármelyik nyugodalom napján! Ez a hetedik nap lényege, ezért szól hozzánk róla így a törvény: “Megemlékezzél a nyugodalom napjáról, hogy megszenteljed azt!” (2Móz 20,8)

Foglalja össze számunkra a költő Verlaine, valójában mit is jelent ez:

 

“Uram, szerelmed megsebesített,

s még mindig remeg élő sebem ajka,

Uram, szerelmed megsebesített.

 

Uram, megrázott szent irtózatod,

s még bennem jár villámod mennydörögve,

Uram, megrázott szent irtózatod.

 

Uram, tudom, hogy minden más silány,

és dicsőséged belém költözött már,

Uram, tudom, hogy minden más silány.”

                                                                        (ford. Szabó Lőrinc)

 

 Igen, így van ez. Légy érte áldott, Uram! Ámen.