Amikor a király jön

Igehirdetés 2005. március 20.

Amikor a király jön

 

Lekció: Márk 11,1-11
Textus: Márk 11,12-14

“Másnap pedig, amikor Betániából elindultak, megéhezett, és messziről meglátva egy zöldellő fügefát, odament, hátha talál rajta valamit. De amikor odaért, semmit se talált rajta, csak levelet, mert nem volt fügeérés ideje. Jézus megszólalt, és ezt mondta a fának: Senki ne egyék rólad gyümölcsöt, soha többé! A tanítványok is hallották ezt.”

 

Imádkozzunk!

Urunk Istenünk, köszönjük, hogy elküldted Jézust, szereteted hírnökét ebbe a világba. Köszönjük, hogy ő olyan életet hozott nekünk, amely végleges, örök, teljes és hiánytalan. Megvalljuk, hogy gyakran csak vágyakozunk az ilyen életre, de nem élünk benne, sőt még az is valóság, hogy olykor már nem is vágyakozunk rá, csak üres szívvel beletörődünk abba, ami körülvesz bennünket és ami bennünk lakik. Légy áldott, hogy most ünnepelhetünk, Jézusunknak, mint királynak hódolhatunk. Fogadj el minket népedül, akik erre nem vagyunk méltók, és alakítsd át szívünket és gondolatainkat a te akaratod szerint. Segíts minket kimondani és meghallani a te igédet, a te igéd igazság. Szenteld meg áhítatunk, adj tőled való, égi szót, ami lelki kenyerünkké lehet. Világmindenség királya, adj nekünk megújulást és Krisztusban való új életet a Szentlélek által! Ámen.

 

Igehirdetés

Virágvasárnap évről évre megállít bennünket a maga sajátos kettősségével. Egyfelől ünnepel a szívünk és mi is hozsannát mondunk a bevonuló királynak, mint az egykori zarándokok Jeruzsálemben, mert tudjuk, hogy Jézus király és magát annak vallja.

Sőt, azt is tudjuk, hogy ő az egyetlen igazi király: az Atya minden hatalmat neki adott és magunk is tudjuk, hogy egyedül ő méltó arra, hogy előtte hódoljunk és neki szolgáljunk. Így hát ez a nap öröm-nap, igazi ünnep, amikor hódolunk a királynak és dicsőítjük őt.

Ugyanakkor tudjuk, hogy ezt a Jézust néhány nap múlva kicsúfolják és fájdalmas halált hal a kereszten, a legrettenetesebb halállal. Megkorbácsolják, megköpdösik és lemeztelenítve világ szégyenére fára szegezik. Ez a virágvasárnap másik arca, hiszen maga Jézus is tudja, hogy mi vár rá Jeruzsálemben. Királyi méltóság, az istenfiúság semmi máshoz nem fogható dicsősége az egyik oldalon, szenvedés és kínhalál a másik oldalon – s mind a kettő Jézus!

Ő azért is jött erre a világra, hogy előttünk végigmenjen az úton, és emlékeztessen minket a mi emberi életünk kétarcúságára. Arra, hogy az istengyermeki élet dicsősége egyfelől, de a szenvedés és a halál is minden emberi élethez elválaszthatatlanul hozzá van kötve. Tudjuk, hogy a hitben Istenhez találó ember szívében csodálatos fény gyullad fel, maga Isten dicsősége világít bele a hitre jutó ember szívébe, és aki ezt átélte, az tudja, hogy ennek az öröme semmihez nem fogható. Amikor Istenre rátalálunk, onnét kezdve tudjuk, hogy miért volt érdemes megszületnünk. A gyülekezet és az anyaszentegyház azoknak a közössége, akik vagy megtalálták már őt, és ebben örvendeznek, vagy pedig őszintén vágyakoznak utána, mert látják mások életében, hogy milyen boldog dolog őbenne lenni, és ezért vannak itt.

De ezek az emberek hitben végigjárt évtizedek után is, sokszor testi szenvedések közt mennek el a földi életből; vagy ha úgy alakul a sorsuk, hogy csendben elaludhatnak, akkor is megszenvedik az emberlét szinte minden testi-lelki fájdalmát. Mert minden emberi létezés kétarcú: dicsőségre vagyunk teremtve, a fiak öröme vár bennünket Istennél, de földi utunkon nem kerülhetjük ki a testi szenvedést, a magányosságot, az elhagyatottságot, az erkölcsi döntések nehézségeit és a meghozott döntések megvalósításának nagyon is fáradtságos útját és gyötrelmeit.

Mi fogja egybe ezt a kettősséget, mi ad értelmet ennek a kétféleségnek? Egyes-egyedül Isten végtelen nagy szeretete, amely a világot is teremtette és amely a mi utunkat is személy szerint kinek-kinek elkészítette. Ahogy a megcsúfolt királyt, a virágvasárnapon hozsannával fogadott, nagypénteken pedig “feszítsd meg!”-gel halálra küldött Jézust az Atya a maga jobbjára ültette, úgy ő egybe tudja fogni a mi ennél sokkal jobban széteső, sokszor ezer darabra hulló életünket is! Ezt a nagy szeretetet hirdeti a virágvasárnap és ezt a nagy szeretetet vigyük ma el innen Isten házából mindnyájan magunkkal.

Egy olyan epizód szólít meg most bennünket a nagyheti történetből, amely mellett gyakran és szívesen elmegyünk, mert nem értjük. Jézus egy zöldellő fügefán gyümölcsöt keres, de nincs fügeérés ideje és ennek megfelelően nem találni rajta gyümölcsöt. Mégis azt mondja, hogy ha így áll a helyzet, akkor soha örökké többé senki róla gyümölcsöt ne egyen. Egy másik evangéliumban olvassuk folytatásként, hogy másnap a tanítványok megdöbbenve tapasztalták: a fügefa gyökeréig kiszáradt!

Amit itt szinte filmszerűen látunk lelki szemeink előtt, az jelképes történet. Arról szól, hogy aki egyszer a Jézus közelébe jut, annak nem biztos, hogy lesz egy másik lehetősége vele találkozni. A nagyheti történet sok összefüggésben beszél erről. Eljátssza a találkozást a világ Megváltójával Annás, Kajafás, Pilátus és Heródes. Változatlan szívvel mennek tovább, pedig megvolt az esélyük a megtérésre. De ők nem akartak! Ott van Cirénei Simon, akire rárakják a roskadozó, vesztőhelyre menő Jézus keresztjét, pedig semmi köze Jézushoz. Később azt olvassuk a Bibliában, hogy a fiai, Rufus és Alexander keresztyének lettek, nyilván azért, mert ő is azzá lett. Vagy ott a római százados, a kivégzőosztag parancsnoka, aki így kiált fel a Golgotán, hallva Jézus imáit és látva halálát: “Bizony, ez az ember az Isten fia volt!”

Tehát voltak, akik nagyon távolról kerültek Jézus közelébe, de nem játszották el azt az egyetlen lehetőséget, hogy őt megismerjék és mint Isten Fiát dicsőítsék és követni kezdjék.

A terméketlen fügefa képe az eljátszott pillanatnak. Annak, hogy a Jézus közelsége, úgy lehet, talán csak egyetlen egyszer adatik, soha töbét még egyszer. Szeretnék minden testvéremet arra biztatni, hogy becsüljük meg a pillanatot, amikor ő közel jön! Nehogy sírnia kelljen majd felettünk is, mint Jeruzsálemen: vajha megismerted volna, csak ezekben a mostani időkben, amik üdvösségedre valók…!

De van ennek a bibliai képnek, mondhatjuk így is, metaforának egy még nagyobb üzenete. A bibliai képek leggyakrabban egy “olyan, mint…” összehasonlítás egyik oldala formájában állnak előttünk, ezért nem magukban kell őket értelmeznünk, hanem mindig azzal együtt, amire mutatnak. Ebben az esetben a terméketlen fügefa olyan, mint a terméketlen, hiábavaló, vagyis Istent meg nem ismerő emberi élet. A metafora azt jelenti, hogy az összehasonlításnak csak az egyik felét mondja ki a szöveg, mint itt is.

De hát “nincs fügeérés ideje”, s ezt a szentíró külön ki is hangsúlyozza! Nem furcsa, hogy Jézus mégis gyümölcsöt keres rajta? Hogy értsük ezt a különös történetet? Sehogy másként, mint hogy Jézus olyan igényt jelent be, ami nagyobb és fontosabb a természeti törvényeknél. Éhesek vagyunk és olyankor enni kell, ez természetes – ám Jézusról azt halljuk, hogy ő maga negyven napig böjtölt, és egyszer azt mondta a tanítványainak, hogy van olyan gonosz lelki erő, amit nem tudunk magunktól sehogy másként eltávolítani, csak könyörgés és böjtölés által..! Mintha azt mondaná ezzel, hogy ember az, aki fölé tud emelkedni a természetnek, az éhség diktálta állapotnak! Mennyi vágy uralja a lelkünket – vajon tudunk-e ezek közül csak egynek is fölébe emelkedni? Mert itt nem kevesebbről van szó. Fogunk-e tudni nagyheti böjtként kevesebbet tévézni, talán kevesebb beszélni vagy éppenséggel kevesebbet enni, mint egyébkor szoktunk?

És mondhatjuk, hogy nincs itt az ideje – ez is fontosabb, az is. Még nem vagyok abban a korosztályban, vagy már gyermeket szülök, gyermeket nevelek, sok a munkám. Ki kell fizetni a számlákat, meg kell szilárdítani a munkahelyemen a pozíciómat. Sok változatban tudjuk mondani, hogy nálunk most éppen “nincs fügeérés ideje”… S tényleg nincs. Jézusnak mégis az az igénye, hogy ha ő kéri tőlünk, olyankor is legyen gyümölcs, amikor annak a mi törvényeink szerint egyáltalán nincs ideje.

Az alkalom elszalasztása és a körülményekre hivatkozás, a sok “külső tényező” – így foglalhatjuk össze, ami megmér minket ezen a vasárnapon. El ne válasszanak ezek minket tőle!

Ám ne gondoljuk, hogy a virágvasárnapnak csak ilyen üzenete van. Maga a tény, hogy Jézus Jeruzsálembe ment, már önmaga is evangéliumot, jó hírt jelent. Tudjuk, hogy ő többször is járt a fővárosban, de most az áldozatát vitte oda. Nem fogadta el, amikor titokban, egy vidéki kisvárosban, Názáretben le akarták taszítani a szikláról – “átment közöttük”, olvassuk. Nem lehet, hogy a próféta a szent városon kívül vesszen el, mondta. Azért ment Jeruzsálemben, hogy ott értünk áldozza magát, vagyis röviden és egyszerűen értünk ment oda.

Ez azt jelenti, hogy olyan fontosak vagyunk számára, hogy a szent városba ment, értünk – meghalni… S hogy ne lehessen eltitkolni a dolgot, éppen az ünnepen. Úgy, hogy a római történetíró, Tacitus is megírja 2. könyvének 42. fejezetében, hogy egy Krisztus nevű lázadót keresztre feszítettek Jeruzsálemben, aki a tanítványai szerint feltámadt – ám Rómában, ahol minden babona követőkre talál, azonnal lettek tanítványai.

Tehát nem volt véletlen, hogy Jézus Jeruzsálembe ment, és az sem volt véletlen, hogy a nagy ünnepen ment oda. Éppen akkor, amikor sok-sok zarándok tartózkodott ott a világ minden tájáról – mert Jézus az egész világot szerette, s mindnyájunkért adta magát áldozatul!

Ezt a nagy szeretetet nem lehet elégszer elmondani és eléggé hangsúlyozni. Jézus “utána megy” az embereknek, amikor ők nem tudnak elmenni hozzá! Utána megy az elfoglalt embereknek, utána megy a bűnösöknek, utána megy a magányosoknak, és utána megy a meghasonlott, magukkal küzdőknek is. Az egész világnak utána megy – erről szól a virágvasárnap! És mindegy, hogy valaki fiatal vagy idős, erős vagy gyenge, sikeres vagy kudarcos, Jézus felkeresi őt. Talán a gyermeke vagy unokája konfirmációja által, talán egy váratlan esemény által, talán egy megértett bibliai kép által, de felkeres minket. Milyen jó, hogy ő közel jön hozzánk! Vegyük észre most ezt ebben a mai virágvasárnapban: ő maga jött közel jött hozzánk. Éljünk a közelséggel! Legyen belőle feleszmélés, legyen belőle megtisztuló szív, legyen belőle megbocsátani tudás, legyen belőle szeretet és legyen belőle türelem. Ő ezért ment akkor Jeruzsálembe, s ezért jött közel mihozzánk ma is.

Végül még egy üzenet: a virágvasárnapi Jézus nem csak igényt tart ránk, nem csak azt várja, hogy el ne szalasszuk a lehetőséget, amikor vele találkozhatunk, hanem királyként mindezt meg is adhatja számunkra. A király a bőség embere. Ami nincs az egyszerű embernek, az megvan a királynak. Nem csak anyagiak értelmében, ahogyan ezt ma érteni szokás. Ő dúskál bölcsesség, értelem, hozzáértés, jószívűség és minden lelki kincs tekintetében is. Mehetünk hozzá, nem fog üresen elküldeni. Amire igazán szükségünk van, azt bátran és hittel kérjük el tőle, és meg is fogja azt adni. Mert ő valóban király, akitől telik a mi szegénységünket meggazdagítani. “Hűsége, mint az ég harmatja bőven ránk árad” – fogalmazza énekünk.
Szívből kívánom, hogy mi is elmondhassuk:

 

” Dús kincséből az Úr, jó békességet adjon
Hogy szívünkben a kedv víg és derűs maradjon,
Ne hagyja híveit, bú bajban sohasem
A rossztól óvja meg, itt s túl ez életen!”  (167. dics. 2.vers)

Így is legyen. Ámen.

 

Fohász

Mennyei Édesatyánk, te olyan világot alkottál, amiben nekünk, embereknek is helyünk van. Légy áldott, hogy földi életünk alkalmas arra, hogy benne téged megismerjünk és mint jó Atyánkat szeressünk és dicsőítsünk. Imádkozunk a fiatalokért, az életnek induló lelkekért, hogy ők is hadd váljanak a te gyermekeiddé, szívük szerint Krisztus követőivé. Könyörgünk a jövendőért, legyen áldó szereteted velünk és fiainkkal, anyaszentegyházunkkal és nemzetünkkel. Szentlelked vezetését ne vond meg tőlünk, védjél, erősíts és mutass nekünk utat. Imádkozunk a gyászoló családért, akik az elmúlt héten temették el szerettüket, tedd az ő emlékezésüket megszenteltté és te vigasztald őket. Növeljed a gyülekezetet napról napra az üdvözülőkkel, a te dicsőségedre, nekünk pedig boldogságunkra és előmenetelünkre! Ámen.