Igehirdetés 2006. január 15.
A megvalósítás
Lekció: Máté 7,13-29
Textus: 1Kor 3,11-15
“Más fundamentumot senki nem vethet a meglévőn kívül, amely a Jézus Krisztus. Azt pedig, hogy ki mit épít erre az alapra, aranyat, ezüstöt, drágakövet, fát, szénát, szalmát, az a nap fogja megmutatni, mivel tűzben jelenik meg s akkor mindenki munkája nyilvánvalóvá lesz. Hogy kinek-kinek mennyit ér a munkája, azt a tűz fogja kipróbálni. Ha valaki munkája, amit ráépített megmarad, jutalmat fog kapni, ám ha valaki munkája megég, kárt vall. Ő maga ugyan megmenekül, de úgy, mint aki tűzön ment át.”
Igehirdetés
Mai közös gondolkodásunk témája a megvalósítás. Olyasmiről van szó e dologban, amit Jézus nem tekintett a “sok lehetséges téma közül egynek” amivel éppenséggel lehet foglalkozni is, ha nagyon akarjuk, hanem – s erről szólt az ő egész élete és halála is – a világon a lehető legfontosabbnak gondolta. Minden élettel kapcsolatban az a lényeges, így tanított ő kezdettől fogva és ezt vette maga is komolyan, hogy mit valósít meg valaki az évek és évtizedek alatt, míg itt a földön él. Ez jön majd velünk az örökkévalóságba, nem a házunk s az autónk, de még a hírnevünk sem. Az, hogy mit tettünk, mit ültettünk át a lehetőségek világából a “valóságos”, fizikai történések világába.
A “megvalósítás” szó (betű szerint) nem hangzik ugyan el a szoros kapu s keskeny út példázatában, sem a rossz fa és a jó fa gyümölcseinek példázatában, még a kősziklára épített ház példázatában is úgy mondja az Írás, hogy “megcselekszi vagy nem cselekszi meg” az ember, amit hall az igében, ám jól tudjuk, hogy itt mégis pontosan erről van szó. Elvi keresztyénségünk van-e csupán, egy jelvény, amit kitűzünk, íme, itt egy keresztyén – vagy megvalósított, tehát valóságos a keresztyénségünk. Jézus szinte követeli a megvalósítást, s nagyon is keményen megkülönbözteti a pusztán szavakban és elvekben való Istengyermekséget attól, ami mögött már tényleges életforma, valódi megvalósítás van. Jó lenne hát növekednünk abban a szent komolyságban, amit ő képvisel – ezért először vegyük szemügyre azt, mivel is áll szemben tulajdonképpen a megvalósítás: dolgokkal, amik útját állhatják, akadályozhatják az embert ebben.
Jézus legelőször a tulajdonra mutat. Egy “kapuról” beszél, amin semmit be nem lehet vinni, csupán saját magunkat. Bármink volna, kincs, érték, tulajdonok – ott nem jöhetnek velünk, csupán saját magunk mehetünk be a megtérés “szoros kapuján”, az annyira “szoros.” Ott egyáltalán nem arról van szó, mink van, mit tudnánk “hozni” magunkkal, csakis és csupán saját magunkról, vagyis arról, mire szánjuk el magunkat, mire szánjuk oda tagjainkat. Azon a kapun nem lehet bevinni még szellemi kincseket sem, gondolatokat, elveket sem, de vonzalmakat és ellenszenveket sem, pedig azokat igazán szeretjük magunkkal vinni mindenhova. “Menjetek be a szoros kapun” annyit tesz, döntsétek el, Isten gyermekei akartok-e lenni vagy sem. Ezen a szoros kapun nem vihetitek be magatokkal sem nagy okosságotokat, sem a “vérig sértett” igazságaitokat, sem pedig a kedvenc ellenségeitekre acsarkodásotokat, de még a műveltségeteket, tudásotokat, egyszóval semmit: itt rólatok van szó – akartok-e Istenéi lenni, vagy pedig sem. A többi dolog egyszerűen nem is jön szóba, amivel magatokat igazolni vagy szórakoztatni, esetleg szomorítani szoktátok – itt életetek lényegéről van szó: akartok-e a kevesek közé tartozni, akik”az életre mennek”, éspedig nem valami kivételezettség értelmében a döntésetek “jutalmaként”, hanem egyszerűen egyre csendesebben és tisztábban élve, egyre több méltányosságra és szelídségre készen – vagyis egyre közelebb az emberhez méltó, igazi, mennyből való élethez.
Jó tehát számba venni, nem éppen az akadályozza-e az embert a megvalósításban, hogy van valamije, amit tudnia kellene elengedni, kiadni a kezéből, mert a szoros kapun, Isten királyi uralma alá belépve semmit, de semmit nem vihetünk magunkkal, csakis a puszta énünket, minden nélkül, amije esetleg volna az embernek.
Aztán a tulajdon után, ami tehát ennyire akadály lehet, következik a szerep. Az ember beleéli magát abba, hogy ő lázadó ifjú, vagy szenvedő, elhagyott ember, vagy abba, hogy ő nagy államférfi s kitűnő szakember, valamint még egy sereg dologba, és aztán a “ruha”, amit így felvettünk, szinte ráég a testre, a lélekre és a viselkedésére – és már régen nem azt teszi az ember, amit tennie kellene, hanem amit ez a szerepe megkövetel tőle. Így látjuk, hogy a színész a színházon kívül is “szerepel”, gesztusaival és túlzott kifejezéseivel már egyáltalán nem tud természetes lenni. Így látjuk, hogy a túlterhelt orvos a kórházban hivatalnokként viselkedik s másodpercre pontosan fejezi be a rendelését, hiába várnak rá még sokan a folyosón. Így látjuk, hogy az édesanya túlgondoskodik gyerekéről és állandóan etetné, mikor az nem is éhes – és akad ebből a dologból még sok-sok más is. A hősszerelmes, aki mindent odadob egy érzelemért; a mindig viccelődő “jópofa” ember, aki odaadja üdvösségét egy poénért, s az igazságosztó, kérlelhetetlen hazafi, aki “már semmit nem tud remélni” – s még sokan mások. Mikor a szerep beszél egy idő után, nem pedig maga az ember… Pedig a “szerepen” valahogy mindig átlátnak az emberek, legalábbis előbb-utóbb. Egy hívő ember mesélte, hogy évtizedekkel ezelőtt családostul együtt beutalót kaptak valahogy egy pártüdülőbe és persze megmondták a gyermeküknek, hogy itt nem szabad ám imádkozni az asztalnál, mint otthon, csak a szobában. Így is tettek. Amint aztán leültek az asztalhoz, kislányuk első mondata az ismeretlen bácsikhoz és nénikhez az volt az asztalnál, hogy “Mi már ehetünk, mert imádkoztunk a szobánkban előtte.” A szerepen valahogy mindig így “átüt” a mögötte lévő valóság – az élet már csak ilyen.
Jézus azt mondja, hogy lehettek a “szerepetek szerint” akár próféták, azaz igehirdetők, lehettek hatékony ördögűzők és csodatevő emberek – az mind nem számít. Az a kérdés, milyen gyümölcseitek vannak. Terem-e körülöttetek, ahol megfordultok, szeretet, öröm, békesség, a Lélek jó gyümölcsei – vagy sem. Mert vannak “juhok ruhájába bújt ragadozó farkasok”, amilyenek a hamis igehirdetők – ezért hát nem a “szerep” számít. Egyedül a megvalósítás a fontos, hogy mit ültet át valaki a valóságba – hisz ezt jelenti az, hogy megvalósítás. Még a hatékonyság és siker sem számít semmit, éspedig lelki téren sem. Lehet, hogy valaki hatékony és sikeres igehirdető, lehet, hogy még csodák is történnek körülötte – a lényeg mégis a gyümölcs. Terem-e béketűrés, szívesség, jóság és hűség abból, amit mond és tesz, lesz-e belőle több szelídség és mértékletesség a példája nyomán. Mainapság hamar meg lehet tölteni egy sportcsarnokot emberekkel, mert sokan unatkoznak, nincs saját világuk, tennivalójuk, amiért lobognának – legfeljebb csak foglalkozásuk. Ha még szórakoztatják is őket, biztos a kasszasiker. Jézus viszont azt mondja: “gyümölcseikről ismeritek meg őket, nem pedig a hatékonyságukról és nem is a létszámokról.” El ne vakítson senkit a létszám és a hatékonyság, hányan vannak valahol – mert a gyümölcs a döntő. Jézus ezt mondja.
Végül pedig a tulajdon, a szerep és a hatékonyság után, amik mind-mind akadályok lehetnek, egy valóban nagyon láthatatlan dolog: a megalapozatlanság veszélyezteti legjobban a “megvalósítást” egy ember életében. Nem úgy általában, hanem lényege szerint, egzisztenciális értelemben. Pedig nagy divatja van, “nyitottságnak” szokás nevezni és nagyon büszkék rá az emberek, hogy ők nem kötelezték el magukat és így valóban nem is állnak sehol. Még”szabadságnak” is szokták tekinteni, s zászlót is lobogtatnak hozzá…
De mikor baj van valaki életében, mikor “eljönnek a szelek és az árvizek”, valahogy mégis csupán egy kérdés marad, éspedig az: milyen alapokon áll is az a ház, amire azok a bajok rátörnek! Nincs élet, amely baj nélkül megúszható. Kisebb-nagyobb válságokkal mindenkinek szembe kell néznie; mikor ott a pályaválasztás dolga például, s el kell valamerre indulni. Amikor kezdenek kamaszodni a gyermekeink s a felnőttségüket abban fejezik ki, hogy egyre erőteljesebb “nem”-eket mondanak ki arra, amit a szüleik képviselnek. Amikor betegek leszünk s leginkább akkor, amikor a végső ítélettel szembeállunk – ott aztán kicsoda állhat meg?
Jézus azt mondja, aki őt hallgatja és nem csak hallgatja, hanem meg is valósítja azt, amit ő mond nekünk – annak kőszikla van a lába alatt. Jöhetnek a szelek, ömölhet az eső és eljöhet az árvíz is, de nem dől össze a ház, mert kősziklára épült. “Más fundamentumot senki nem vethet a meglévőn kívül – aki a Jézus Krisztus.” Az élet döntő pillanataiban, árvizek és szélviharok idején derül ki, mennyire megalapozott az életünk. Aki Krisztusra épített, annak nem fog összedőlni a háza a kritikus időkben, mikor mások elkeserednek, vagy megkeményedik és hitetlenné, jövő nélkülivé lesz a szívük!
Talán nem baj, hogy újra és újra idézzük Berzsenyi gyönyörű sorait, amit pontosan ezzel a hittel írt ez a nagy ember:
“…Bizton tekintem mély sírom éjjelét!
Zordon, de oh nem, nem lehet az gonosz,
Mert a te munkád; ott is elszórt
Csontjaimat kezeid takarják.”
(Berzsenyi: Fohászkodás)
Ilyet csak az mondhat, akinek nem megalapozatlan az élete. Éppen erre biztat minket is az ige: ne engedjük, hogy életünk az összedőlő házak közé tartozzon, még a kísértő, próbatételes időkben sem, amikor a testi elmúlás jön közel. A titka pedig ennyi: hallgatni az igét és – meg is cselekedni.
Hallgatni nem csak a templomban lehet. Amikor otthon Bibliát olvasunk s elgondolkodunk felette, amikor imádságban megállva a Szentlélek halk fuvallatára figyelünk, amint a szívünkben a jobbik döntéseit ajánlgatja nekünk, amikor az élet eseményeit nyitott szemmel követjük s megértjük, hogyan segít és terelget azok által bennünket, – akkor őt hallgatjuk. Amikor fölfedezzük az összefüggést egy elveszett és régóta keresett kulcs megtalálása s az ő irántunk való mindennapos jósága közt; amikor a feddését vesszük észre a sorozatos kudarcokban, megszégyenülésben és a szívünkre véve ezeket tényleg megváltoztatjuk életünket; amikor egy igazi műalkotásban elmerülve létezésünk drága bizonyossága szólal meg bennünk – akkor is mindig őt hallgatjuk!
Ne adjuk alább, ő igenis szólni akar hozzánk, éspedig hallhatóan s érthetően! Nekünk pedig azt nem csupán meghallani, de megcselekedni is nagyon, nagyon érdemes!
Mit szegezhetünk hát szembe a “ránk kövesedett” tulajdon, szerep, hatékonyság és a meghatározatlan alap-nélküliség csábításaival, e nagyon is népszerű “igazságokkal”? Ezt az egy szót: Kőszikla. Az Ószövetség sokszor nevezi így Istent, amikor nem akarják kimondani nevét, de minden lényeges tulajdonságát igen. A hűség, az erő, a bizonyosság szava ez. Fejezzük be most mi is egy Sámuel könyvéből való igével gondolkodásunkat a “megvalósítás” ügyében:
“Isten útja tökéletes, az Úr beszéde színigaz. Pajzsa ő mindazoknak, akik hozzá menekülnek. Van-e Isten az Úron kívül, és van-e kőszikla Istenünkön kívül…?” (2Sám 22,31-32) Igen, van-e kőszikla őrajta kívül…? Bizony, semmi és senki más nincsen. Pontosan jól is van ez így – s maradjon is az mindenkor. Ámen.
Fohász
Istenünk, jól tudod, mennyivel több a terv és a gondolat, mint az igazi megvalósítás mindnyájunk életében. Azt is tudod, hogy néha erőnk kevés, máskor pedig a véghezvitelhez szükséges hűség hiányzik. Légy áldott, hogy oly hűséges vagy tiéidhez, mint egy szikla, s kérünk, hadd legyen a mi életünk is kősziklára épült ház! Segíts, hogy aranyat, ezüstöt és drágakövet építhessünk fundamentumodra és munkánk megmaradhasson újabb nemzedékek javára is. Imádkozunk betegeinkért, hogy gyógyulhassanak, a kétségbeesettekért, hogy vigaszt és bizonyosságot kapjanak. Segíts a most következő hét napjain, hogy maradhassunk tebenned, te pedig mibennünk. Fogjad kezünket és vezérelj a keskeny úton, amelyre elhívtál. Taníts arra, hogy egymást is segíthessük, amíg tehozzád eljutunk majd az örök dicsőségben! Ámen.
