Igehirdetés 2006. február 5.
Elérkezett hozzátok Isten országa
Lekció: Máté 12,22-30
Textus: Máté 12,28
“…Ha viszont én Isten Lelkével űzöm ki az ördögöket, akkor bizony elérkezett hozzátok Isten országa.”
Imádkozzunk!
Istenünk, megköszönjük, hogy eljöhettünk házadba, hogy itt együtt megszenteljük a hetedik napot. Hadd szálljon hozzád az imádság, fel egészen a mennyek magasságába, ahol angyali seregek és boldog, tiszta lelkek téged dicsérnek és közelségednek örvendeznek. Te hallasz minden imát, ha nem is teljesítesz be minden kívánságot, mert jobban tudod, mire van valóban szükségünk. Szeretnénk hallani hangodat, az örök szeretet és teremtő gondolat hangjait. A zsoltárossal így imádkozunk: Add értenünk felséges hatalmadat. Megnyitjuk előtted lelkünket, jöjj és lakozz bennünk s egyszerűvé formálj, belső lelkiképpen. Megváltó Jézusunkért hallgass meg minket! Ámen.
Igehirdetés
Amikor emberek egymással megütközve vitáznak, gyakran megfigyelhető, hogy bizonyos ponttól a beszélőket már messze nem az érdekli, mi a valóság, amit vitattak, hanem az, hogy kinek van igaza. A cél innét kezdve már nem az igazsághoz eljutás, hanem egymás legázolása. Így volt ez sajnos, mióta a világ világ, amióta Isten közelségét odahagyva az Éden-kerten kívülre jutottunk, s így van ez ma is. Érdemes figyelni evangéliumi történetünkre, mert bár Jézus nagyon is ütközik a farizeusokkal, itt egy igazi vita tanúi vagyunk. Neki nem az a legfontosabb, hogy bizonyítsa, ellenfeleinek nincs igaza, hanem hogy kimondja számukra is, másoknak is: “Elérkezett hozzátok Isten országa!”
Furcsa ez a fordulat, hiszen nagyon is feszült a pillanat. Nem kevesebbel vádolják őt, mint hogy az ördöggel cimborál s így gyógyít – ha pedig ez bebizonyosodik, halál vár rá. Folyik az öldöklő vita, kinek van igaza. Jézus egyszer csak kilép e szembenállásból: nem tartja lényegesnek a veszélyes pillanatban, hogy bizonyítsa igaza van, ellenfeleinek pedig nincs, ahogyan emberek általában tenni szokták – szoktuk, ha védjük magunkat – hanem az fontos, hogy emlékeztessen: lehet Isten királyi uralma alatt élni! A vitából egyszer csak kiemelkedik egy mondat, mely új ajtót nyit a hallgatóság előtt – s fény árad be a földi világba…!
“Elérkezett hozzátok Isten országa” azt jelenti, nem csak vitázni lehet, hanem magunkat az örök jóságnak alárendelni is. Nem csupán céljaink és érdekeink utáni rohanás létezik: kereshetjük Isten országát, éspedig először, mindennél fontosabb helyen, teljes szívünkkel, teljes lelkünkkel és egész elménkkel – hogy aztán minden egyebek is “megadassanak.” Jézusnak ez az új irányba induló mozdulata, amivel fordít a beszélgetés menetén – minta. Tanítson arra, hogy bármi történik az életben, örömteli vagy fájdalmas esemény, nem fontos önmagában, hanem csak annyiban, hogy miként “köthet vissza” Isten uralmához! (A vallás szava latinul religio, jelentése: ami visszaköt.) Miként munkálhatja az elveszett gyermeki bizalmat Teremtőnk iránt, vezethet vissza eltávolodott, boldogtalan embereket az ő atyai jóságához, segíthet megérteni, hogy “akik Istent szeretik, azoknak minden javukra van!” (Róm 8,28)
Földi életünkben sok “nagy ügy” van, melyek tényleg fontosak: hivatás, munka, családi boldogság, barátok, alkotás, helyünk a többiek közt, és még sok egyéb – ám a “legnagyobb ügy” mégis Isten országa. “Jöjjön el a te országod!” – kétezer éve nincs ima, amit annyi nyelvre lefordítottak a földön, mint éppen az Úr imáját! Egy ember életútján s tetteiben sok fontos vonást felfedezhetünk és megállapításokat is tehetünk, de a legfontosabb mégis az mindenkivel kapcsolatban, hogy mennyire élt Isten közelében – hogyan gondolhatunk rá majd akkor, amikor már elment az örökkévalóságba. Jézusnak ez volt fontos – ő ezt hagyta ránk, s a farizeusokkal megütközés pillanataiban is ide irányítja a figyelmet: Isten királyi uralmára.
Olvasmányunk egy beszélgetés története, mely több szempontból is érinti ezt: először is mindjárt ott, amikor emberek meghökkenve kérdezik: csak nem ez a Dávid Fia…? A méltóságjelző a nemzeti büszkeség kifejezője volt a római megszállás idején: ha ő eljön, az abból fog állni, hogy Izrael újra nagy és erős ország lesz, nem pedig jelentéktelen római provincia. Dávid fia kiűzi őket, erőssé és büszkévé teszi nemzetét, mint valamikor a nagy király is tette. Lesz újra függetlenség, a saját országunkban mi leszünk az urak, nem pedig más – számukra ezt jelentette a megnevezés. Jézusnak azonban fontosabb volt Isten országa, mint a minden nemzet részéről természetes igény. Tudjuk, hogy még további félezer évig illúzió maradt a római birodalom öleléséből kibontakozni azoknak, akik uralma alatt éltek. Jézus nem vitázik ezzel az illúzióval – hanem meggyógyít egy vak és néma megszállottat.
Illúziók kergetése helyett gyógyulás – így lehet összefoglalni Isten országa jelenlétét a mozzanatban. Hányszor pontosan erre volna szükség leginkább: leszámolni a meggazdagodás, a megfiatalodás, a karriercsinálás és a többi illúzióval, meggyógyulni vakságból és némaságból – vagy kinek milyen testi-lelki betegsége adódott, abból! A Jézus közelében, az ő érintésére lehetséges: illúziók helyett gyógyulás. S jól tudjuk, nem csupán pozitív illúziók vannak: majd híres és hatalmas leszek, vagy ezt meg azt el fogom érni, hanem sötét és negatív illúziók is – mainapság éppen ezekből tenyészik több az emberi lelkekben. Majd leszámolok veled, csak legyen rá lehetőségem. Te rosszat akarsz, miattad van csődben az életem – és mind, a többi negatív káprázat, amivel teli a lelkek. Illúziók kergetése, vagy éppen negatívumok elől menekülés helyett gyógyulás: ezt jelenti “Isten országa” a történetben!
Aztán egy másik téma ugyanezt más oldalról láttatja: meghasonlás helyett – Szentlélek! Ha egy ország szembekerül önmagával, elveszett – ezt nem kell sokat magyarázni. Mégis, hány családban harcolnak egymással, hány emberi lélek hordoz évtizedes küzdelmeket önmaga ellen is – rész a rész ellen… A lélekgyógyászok szerint az egyik legveszélyesebb belső megromlás az, amikor lehasít valaki egy darabot a valóságból, s úgy veszi, az nincsen is. Létrehoz egy kényelmes és igazolható világot, amiben fekete posztóval letakart egy részt, mintha az nem is létezne Nem ismeri el a valóságot, csak annyit belőle, ami őt igazolja. “Meghasonlott” a valóságnak azzal a részével – nem kell neki, az nincs is. Csakhogy a “letakart dolgok” egy idő után elkezdenek erjedni, élni és mozogni, még akkor is, ha saját lényünk egy részéről van szó – s akkor egyszerre ott az ütközet. Ha egy ország meghasonlik önmagával, elveszett. Meghasonlás helyett létegység – ez Isten országa jelenléte! “Aki Krisztusban van, új teremtés az, a régiek elmúltak, íme, újjá lett minden!” (2Kor 5,17) Miért ne állhatna össze bennem is? Miért ne lelhetné meg életem minden tendenciája a maga helyét? Az ő Lelkének jelenlétében az önmarcangolás helyén szép és kerek egész jön létre, amiben minden a helyén, jól működik, mint szervek az egészséges testben!
Énünk nem tudja meggyógyítani önmagát, nem képes fölülemelkedni “hasításain”, a dolgok letakarásán – ezért van szükségünk az ő Lelkére! “Ha Isten Lelkével űzöm ki az ördögöket, akkor bizony elérkezett hozzátok az Isten országa.” Meghasonlás helyett Szentlélek – ahol ez történik, ott eljött Isten országa!
Végül pedig tékozlás helyett gyűjtés. Egy másik helyen azt is hozzá teszi, gyűjtsetek magatoknak kincset a mennyben, ami arra utal, hogy nem földi dolgok összehordásáról van szó, a gyűjtés lelki dolog. Olyan belső növekedésről van szó, ahol nem szórjuk szét a megtalált kincseinket, a felismeréseket, amikben egyszer részünk volt, hanem beépítjük azokat a lényünkbe. “Aki nincs velem, az ellenem van – aki velem nem gyűjt, az tékozol.” A jézusi szavak azt mondják ki, hogy az ő személye a belső növekedésben megkerülhetetlen. Nem lehet helyettesíteni mással, nem lehet azt mondani, hogy ő csak jelkép, mi vagyunk a fontosak – mert igenis ő a fontos! Aki vele nincs, az ellene van.
Ellene vannak üres és hiábavaló igyekezetek, amikre nélküle adjuk fejünket, ellene vannak a céltalan napok, amelyeken egyetlen dolgot sem tettünk szívből valaki másért. Ellene vannak hangos ítéletek, amiket egymásról őnélküle mondunk ki – hisz manapság mindenki ezt csinálja… Aki nélküle van, nélküle elvan, az valójában ellene van, hisz nem él a jóval, amit ő hozott, visszautasítja azt. Visszautasítja ezzel őt magát is!
Isten országa ott zajlik, ahol tékozlás és javak prédálása helyett gyűjtés van, éspedig a lelki épülés értelmében. Aki olvassa az igét és gondolkodik rajta, magára alkalmazva és közösségben is tanulmányozva, az nem tékozol, hanem gyűjt. Épül szépen csöndben, belső emberében, s amikor rátörnek élete megpróbáltatásai, nem vall szégyent. Nem szórta el javait: vele volt, nem nélküle – vele gyűjtött, nem tékozolt!
Most fejeztük be Jób könyvének olvasását Kalauzunk szerint. Szinte hihetetlennek tűnt, hogy Isten jobban megáldotta ennek az embernek élete végét, mint elejét. Valamikor mesésen gazdag volt, családi boldogságban élt – aztán elvesztett mindent és mindenkit, és sötét vergődés következett, harc a megértésért. Úgyannyira, hogy Jób keserűségében megátkozta a napot is, amikor született – de egyet nem tett. Nem szakadt el Istentől. Felesége tanácsára sem átkozta meg őt, hogy meghaljon és vége legyen szenvedéseinek. Végigküzdte becsülettel, amin át kellett menjen – s ezek közben megmaradt Isten gyermekének. Vitte élményeit és felismeréseit, amik a szenvedéseiből származtak; nem felejtette el őket. Nem tékozolta el, amit gyűjtött: Istennel együtt gyűjtötte, akivel pedig “perben állt.” De a perben nem tudta bizonyítani igazát Istennel szemben, és “ajkára tette kezét és hallgatott” amikor rádöbbent, hogy a szenvedést és rosszat is Istentől kapta, nem csak a jót. “Eddig csupán hírből hallottam rólad, de most saját szememmel láttalak, ezért visszavonok mindent, bűnbánatot tartok porban és hamuban.” Isten pedig jobban megáldotta élete végét, mint elejét.
Azt szoktuk gondolni, hogy az élet eleje értékes, a vége pedig nem, itt azonban fordított a sorrend. Mint a kánai menyegzőben is, ahol előbb adták fel a silányabb bort, a jót meg a végére tartogatták. Tékozlás helyett gyűjtés: ez Isten országa a mindennapokban…!
Illúzió helyett gyógyulás, meghasonlás helyett Szentlélek, tékozlás helyett Jézussal gyűjtés: ezekben mutatkozik meg számunkra Isten országa. Boldog, aki elmondhatja a szenvedések és próbák után, hogy eddig csak hírből hallottam rólad, de most már saját szemeimmel láttalak. Az ilyen le tud tenni illúzióiról, színesekről és feketékről egyaránt, mert meggyógyult – meggyógyította őt az Úr. Meghasonlásait sem maga, hanem a Szentlélek ereje forrasztja szép egységbe – s egy széteső, darabokra hulló, eltékozolt élet helyett kincsekkel, okulással és felismerésekkel gazdagon, érett lélekként tér Istenhez a világból. Így is legyen. Ámen.
Fohász
Istenünk, annyi lehetőséget kínálsz az embernek, hogy nem is tudjuk, hogyan válasszunk. Elvesztettük az eredeti rendet, amikor az ember tudta még, hol a helye és mi a dolga, s szeretetben, veled pedig alázatban élt. Megvalljuk, illúziókat kergetünk – légy áldott, ha felébresztesz ezekből. Sok hadakozásunk és önmagunkkal való meghasonlásunk is arról szól, hogy elszakadtunk tőled, nincs meg bennünk a te békességed. Eltékozolt lehetőségeink is arról vallanak, hogy nem veled gyűjtünk, ezért lettünk egyre üresebbek és szétesettebbek magunk is. Íme, visszatérhetünk hozzád, és te szereteteddel elénk jössz az úton. Add meg, hogy egészen uralmad alatt élhessünk. Igaz szívvel kérjük, lehessen valóság: elérkezett hozzánk a te országod! Ámen.
