Igehirdetés 2006. május 7.
Nincs emberem?
Lekció: János 5,1-15
Textus: János 5, 6-9
“Amikor látta Jézus, hogy ott fekszik és megtudta, hogy már milyen hosszú ideje, megkérdezte tőle: Akarsz-e meggyógyulni? A beteg így válaszolt neki: Uram, nincs emberem, hogy amint felkavarodik a víz, beemeljen a medencébe, és amíg én megyek, más lép be előttem. Jézus azt mondta neki: Kelj fel, vedd az ágyadat és járj! És azonnal egészséges lett ez az ember, felvette az ágyát és járt.”
Imádkozzunk!
Mennyei jó Atyánk, megtartottál életben és egészségben, s ezen a vasárnapon is itt lehetünk az imádság házában. Köszönjük jóságodat, segítő és támogató szeretetedet. Megvalljuk őszinte szóval, sok üresség és hiány jön velünk, mint sötét árnyék. Elmulasztott lehetőségek, be nem töltött hivatásunk és sok-sok önzés, szeretetlenség terhel minket. Jó tudnunk, hogy te hűséges Isten vagy, aki ígéreted szerint nem távozol tőlünk, sem el nem hagysz bennünket – velünk vagy minden napon a világ végezetéig. Kérünk ez óra áldásáért, szólj hozzánk éltető igéd intésével és buzdítással. Mutass utat a keresőnek, adj feloldozást és új életet a bűnösnek, sokasítsd erőidet mindnyájunk szívében! Megváltó Jézusunkért hallgass meg minket! Ámen.
Igehirdetés
Anyák napja van, az a nap, amikor megköszönjük a sok gondoskodást az édesanyáknak. Aki még megteheti, megcsókolja édesanyja dolgos kezét, aki pedig már nem, az haló poraiban is áldja azokat a drága kezeket, amik őt kicsi gyermekként járni tanították, az asztalára ételt tettek elé, ha sírt, letörölték a könnyeit s még érte mondott imákra is összekulcsolódtak.
Nem túlzás, ha azt mondjuk, tulajdonképpen három édesanyánk van. Az első a test szerint édesanyánk, aki megszült és felnevelt, megtanított magyarul beszélni és jobban ismeri a természetünket, mint mi magunk. A második a lelki édesanya, az anyaszentegyház, akinek hitünket köszönhetjük. Ő volt ott velünk már a keresztelésünkkor és azután még sokszor, amikor tanítást, biztatást adott nekünk szószékről, máskor a Bibliából vagy éppen testvéri szóból. Neki köszönhetjük, hogy van templom, van úrvacsora és hirdettetik az ige, hiszen az anyaszentegyház valóban lelki édesanyánk. Végül a harmadik az anyaföld, édes hazánk földje, amiből testileg vétettünk – s ahova vissza is tér majd porunk egykoron.
Ami ezek munkáját összefogja, közös a három édesanyában, az a gondoskodás. Minden ember tudja, hogy a gondoskodás leggyakrabban éppen a hiányával van jelen az emberi életben… Úgy, ahogyan mai igénkben is hallottuk: “Uram, nincs emberem…!” – amit így is mondhatunk: nincs, aki gondoskodna rólam. Ez a téma végigkísér minden életet, bölcsőtől a koporsóig, sokszor hálára, máskor panaszra okot adó módon – jól tesszük hát, ha megpróbálunk az ige fényében együtt gondolkodni róla.
Vannak területek, ahol nem jó, ha gondoskodást várunk – ott magunknak kell helytállnunk. Ilyen az egyéni kegyességünk dolga, Istennel való személyes kapcsolatunk ügye. Rajtunk áll és senki mástól nem várhatjuk, hogy ebben segítsen rajtunk. Hat-nyolc éves korig még odaülhet az édesanya vagy édesapa gyermeke ágya mellé, mikor az fél vagy szorong, s azt mondhatja, most összekulcsoljuk a kezünket és elmondjuk az esti imádságot: “Én Istenem, jó Istenem…” Ám felnőttként már nem fogja össze senki a kezünket és nem visz magával az imádságába, mert az a mi területünk, legszemélyesebb élettitkunk.
Az minősíti leginkább szellemi-erkölcsi állapotunkat, mennyi és milyen imádság van a szívünkben. Egy idős keresztyén barátommal beszélgetve egyszer, kérdeztem tőle, milyen elégedetlenségei vannak még magával – mert egyébként nagyszerű embernek ismertem, példaként volt előttem. Azt mondta, akkor vagyok elégedetlen, amikor rossz az imádságom. Nem mondott bővebbet, de érezhetjük ma is, mire gondolhatott. Amikor az imádság nem igazi, hiányzik belőle az odaadás, az öröm, a megrendültség – azon kívülről senki, de senki nem segíthet.
Ezen a területen magunknak kell helytállnunk: a legszemélyesebb lényünk megnyilvánulása, azt is mondhatjuk, ott vagyunk igazán önmagunk. Szokták mondani, mutasd meg a konyhádat, mutasd meg a szekrényedet, az írásodat vagy a kertedet, s én megmondom, ki vagy. Teljes joggal folytathatjuk a sort így: mutasd meg imádságodat, s én megmondom ki vagy. Ott vagyunk igazán őszinték, ott vagyunk igazán önmagunk- Isten színe előtt! Vehetünk ugyan jó indításokat egymástól, ám nem várhatunk gondoskodást, mert itt a mi életünk történik, ez itt a mi sorsunk legfontosabb pontja.
Ezzel szemben vannak területek, ahol a lelkileg elindult ember is gyámolításra szorul, s ilyen a megértés, az intellektuális összefüggések világa. Emlékezzünk Filepre és az etióp főemberre. Valakinek ott a térdén a Biblia, Ézsaiás könyve, nyilván tekercs formájában kinyitva. Jeruzsálemből jön, ahol imádkozni volt, s bár a Szentírást olvassa, de nem érti igazán, miről és kiről van szó. Magáról mondja ezt a próféta vagy más valakiről? – kérdezi a kocsijába mellé felhágó tanítványtól.
Mert nem csak lehetnek, de vannak is, akik a lelki élet fontos témáira nagyobb rálátással bírnak, mint mi. Hogyan is tudhatna mindent egy esetleg éppen mostanában elindult ember? De még az is, aki régóta úton jár, hányszor elakad s kérdezi, most aztán hogyan tovább. Nemrégiben presbiteri bibliaórán beszélgettünk a gyülekezeti elöljárók dolgáról, lelki felelősségéről és tennivalóiról. Láttuk, hogy a bibliai időkben a püspök és a presbiter szó nagyon is ugyanazt jelentette: preszbüterosz a gyülekezetet vezető vének, érett hitűek tanácsának tagja, epüszkoposz pedig, amiből a magyar “püspök” szó ered felügyelő – akinek van átnézete, rálátással, áttekintéssel bír.
Minden lelkileg fejlődni, növekedni akaró embernek szüksége van arra, hogy kapcsolatban álljon olyanokkal, akik nagyobb rálátással bírnak az ige, a Biblia belső összefüggéseire nézve. Ezeken a területeken mindnyájan gyámolításra szorulunk. Aki azt hiszi magáról, hogy már tud valamit, az még semmit sem tud úgy, ahogyan kellene! (1Kor 8,2)
Valamennyien tanítványok vagyunk, s ha a tanítvány elhanyagolja a tanulás lehetőségeit, akkor a legfontosabbat hanyagolja el. E mögött néha gőg, máskor egyszerű tunyaság vagy nemtörődömség rejlik, ami magunknak szolgál kárára, amint a diák is akkor árt magának leginkább, ha érdektelenül elfordul attól, amit megtanulhatna.
Az is természetes, hogy aki már másokat tanítani hivatott, mint édesanya, édesapa, vagy éppen gyülekezeti elöljáró, az más összefüggésben maga is tanul, hisz mindig vannak, akik, ha pár lépéssel is, de előbb járnak nálunk a keskeny úton, ami az életre visz! (Mát 7,13-14)
Sőt, azt is mondhatjuk, az tud másoknak adni, aki maga is hajlandó kapni. Gondoskodni is csak az tud, lelki és szellemi tekintetben kivált, aki maga is képes elfogadni gondoskodást. A szőlővessző csak akkor terem gyümölcsöt, ha a szőlőtőkén marad. Sok ember azért képtelen másoknak segíteni, például a Biblia megértésében, mert maga nem keres és nem is fogad el lelki téren segítséget és gondoskodást. Pedig erre mindnyájunknak szüksége van, ahogyan magyarul sem lehet megtanulni, csak olyan valakitől, aki beszéli ezt a nyelvet, mert már megtanulta s tudja. Igaz, hogy otthon is lehet imádkozni, igaz, hogy Isten mindenütt jelen van – de megváltó Jézusunk a maga bizonyos ígéreteit kizárólag a tanítványoknak, s nekik is kizárólag a tanítványi közösség gyakorlásához kötve, annak a feltétele alatt adta!!
Ezért jól tesszük, ha elgondolkodunk, teszünk-e valóban eleget azért, hogy jobban értsük az igét: megragadjuk-e, keressük-e az alkalmakat, teszünk-e erőfeszítéseket, hogy utána járjunk kérdéseinknek. Olvasunk-e értékes könyveket, amik ebben segítenek, részt veszünk-e az alkalmakon, amik elérhetők. Lelki növekedésünkben mindnyájan rászorulunk a gyámolításra és a segítségre!
Végül pedig arról, amiről a harmincnyolc éve beteg története szól. Vannak területek, ahol kizárólag maga a feltámadott Jézus segíthet rajtunk, embereken. Ez pedig a varázslat megtörése és az életgyógyulás.
Különösen hangzik modern fülünkben ez a szó, hogy varázslat, varázslat megtörése – de mindenki tudja, hogy nem csak a szerelemben van ilyesmi, hogy valami furcsa módon éltet egy vágyat valami egy darabig és aztán az egész össze is törhet – hanem az élet minden terén vannak és működnek megigézettségek. Vágyunk egy másik országban lakni, ami aztán megadatik s rájövünk, hogy nem tölti be álmainkat. Mindenünk az, hogy megszerezzünk ezt vagy azt, aztán meglesz és már nincs is fénye többé. Vagy a gonosz varázslatok, persze, idézőjelben használva a szót, amikor valaki úgy érzi, neki semmi nem sikerül az életben, vagy azt hiszi, hogy őt senki nem szereti, rá mindenki ellenségesen tekint.
Ilyesmiről, egy végletesen lehúzó erő megtöréséről, éspedig radikális megtöréséről szól a harmincnyolc éve beteg gyógyulása. Ő azt mondja: én sosem tudok idejében belépni a medencébe, azért nem gyógyulok meg. Mindig csak második vagy harmadik lehetek, sosem első – s ezen a gonosz varázslaton senki nem segít – nincs ember, aki segíthetne! És valóban, nincs ember, aki erre képes lenne. Ám a Feltámadott még erre is képes! Ő ott is tud segíteni, ahol emberileg nincs segítség. Hány gyötrődés, végletesen súlyos önítélet tart fogva lelkeket, mint a bethesdai beteget is harmincnyolc éve! A sötét, sorszerű erők hatalma felett egyedül Jézus lehet úrrá!
És ami ezzel összetartozik, sőt, tulajdonképpen ugyanaz: életgyógyulást is csak ő adhat. Az ókorban 40-50 év volt az átlagos életkor, amit az emberek legtöbbje megért, mert sok volt a fertőzés és nem nagyon volt orvosság. Amikor hát egy harmincnyolc éve betegről van szó, az igazában azt jelenti, valaki az élete nagyobbik részét betegen töltötte. Érthetjük ezt a maga konkrét voltában is, akkor is nagyon hosszú, ám érthetjük jelképesen is, hogy itt az életidő többségéről van szó, és így, szimbólumként is félelmetes. Azt üzeni, hogy az ember elrontott, beteg életét csak Jézus tudja meggyógyítani. Nem a gyógyvíz, nem az orvos, nem a gyógyszer, nem a tudomány, bár ezek mind adhatnak jó dolgokat – életgyógyulást azonban csak az Áldott Orvos adhat embernek. “A tolvaj nem egyébért jön, hanem hogy öljön, lopjon és pusztítson, én pedig azért jöttem, hogy életük legyen, sőt és bőségben éljenek!” (Ján 10,10)
Ezért, aki a Feltámadottal szívében járja e világot, annak feltétlenül gyógyító jelenléte az emberek között. Észre sem veszi, egyszerűen neki engedelmeskedik gyermeki szívvel – és egyszer csak békesség és szeretet lesz körülötte. Milyen érdekes – holott valójában magától értetődő! Nem ő gyógyít, hanem a benne lakó Krisztus!
Legyen ez a gyógyulási történet számunkra is biztatássá: ahol nekünk kell helytállni, ahol nem várhatjuk másoktól a segítséget, ott magunk tegyük meg, ami ránk vár. “Akarsz-e meggyógyulni…?” ( ) Viruljon ki imaéletünk, szülessenek forró, odaszánt, az egész lényünkkel mondott imádságok. Legyenek az életünkben emberek, lelki testvérek, ha kell preszbüteroszok vagy episzkoposzok, akik “rálátással bírnak” a hit és a megértés területén, ahol nekünk még növekednünk kell. S merjük hinni végül azt is, hogy megváltó Jézusunk megtörheti a gonosz erők hatalmát, és elhozhatja az életgyógyulást minden embernek! Így is legyen. Ámen.
Fohász
Urunk köszönjük, hogy egymás számára teremtettél minket és köszönünk minden gondoskodó szeretetet, amiben életünk útján eddig részeltettél. Köszönjük az édesanyákat és imádkozunk értük, hogy legyen erejük a szolgálatban, örömük a családban és minden munkájukban. Köszönjük a területeket, amiket ránk bíztál, hogy ott önmagunkért magunk álljunk helyt, s köszönjük a szolgálat áldott lehetőségét is, az életköröket, ahol felvehetünk egy ügyet, hogy hűséggel és gondoskodással, csendes szeretettel helytállva tegyünk közösségünkért és az eljövendő életekért is. Győzd le a sötét erők hatalmát a világban s adj életgyógyulást embereknek, családoknak, anyaszentegyházunknak és hazánknak is. Segíts a most következő hét napjain, hogy akarjunk meggyógyulni magunk is, és megáldhassad igyekezeteinket. Imádkozunk egy ifjú testvérünk gyógyulásáért – kérünk, add vissza őt szüleinek, iskolájának, mindnyájunknak, amikor élet és halál között van a kórházban. Tudjuk Urunk, hallod imáinkat, kérünk ezért, legyen irgalmas szereteted velünk minden dolgunkban. Jézus nevében hallgass meg minket! Ámen.