Igehirdetés 2006. április 30.

Pozitív élettartalmak

 

Lekció: Zsoltárok 62,1-13
Textus: 2Kor 7,4

„Nagy az én bizodalmam hozzátok, nagy az én dicsekvésem felőletek: telve vagyok vigasztalódással, felettébb való az én örömem minden mi nyomorúságunk mellett.”

 

Imádkozzunk!

Mennyei Édesatyánk, úgy alkottad meg a mindenséget, hogy helyet adtál benne az ember nagy szabadságának – de megvalljuk, nem mindig éltünk jól ezzel a szabadsággal. Ezért akad köztünk annyi hadakozás, gyanakvás, félreértés és ellenségeskedés a kezdetektől fogva mind a mai napig. Azt kérjük most, hadd legyen házad csendje szent hely, melyben megpillanthatjuk, ami szemmel nem látható, a te fényedet és örök ragyogásodat, és meghallhatjuk, amit a világ zajához szokott fülek soha meg nem hallanak, a te halk és szelíd szavadat. Jöjj el közénk Krisztusunk, örök Ige, megváltó szeretet, és legyél számunkra a világ Világossága! Ámen.

 

Igehirdetés

Sokan ismerik a két világháború közötti időszak egyik nevezetes református pedagógusának, Karácsony Sándornak nevét. Egyetemi tanár volt, sok könyve is jelent meg, amiket szerte olvastak ebben az országban és tanítványai az elfogultságig lelkesedtek érte, mint emberért és mint tanítóért. Nekem a középiskolában olyan osztályfőnököm volt, aki az ő tanítványaként nőtt fel és egyszer elmondta nekem, hogy ennek a nevezetes embernek élete egyik fontos igéje és egyszersmind pedagógiai hitvallása ez az ige volt, amit az előbb felolvastunk: „Nagy az én bizodalmam hozzátok…”

Karácsony Sándor így tekintett a fiatalokra. Osztályfőnököm, aki szintén igen kitűnő ember volt, azt kérte, hogy ha meghal majd egyszer, én temessem el és ezt az igét olvassam fel a koporsója felett. Ez így is volt, mintegy tíz éve már. Ma pedig azért hallottuk igehirdetésünk alapjául éppen ezt az igét, mert Bibliaolvasó Kalauzunk szerint erre a mai vasárnapra ez van újszövetségi olvasmányul kijelölve.

Azt is mondhatjuk, hogy egy láncolat részesei lehetünk: eredetileg Pál írta ezeket a szavakat, aztán sokan, köztük az említett nevezetes pedagógus professzor is a szívébe fogadta, és tovább adta. Ma pedig mi is részesei lehetünk ennek az üzenetnek, és ha jelentéssel telik meg számunkra, bizonyára mi is tovább adjuk majd másoknak.

Nem volt véletlen ennek az igének jelmondatként való kiválasztása a nevezetes professzortól, mert ő is a Pestalozzi iskolájához tartozott, aki pedig azt vallotta, hogy megváltoztatni csak azt lehet, akit először szerettünk is. Így értjük meg, miért felel meg ez a páli ige egy pedagógus hitvallásának, hiszen ez az ige az előlegezett bizalomról, mélyebb értelemben pedig szeretetről szól.

„Nagy az én bizakodásom hozzátok!” – micsoda mondat ez egy maroknyi kis tanítványi közösségről, akiktől most éppen száz kilométerekre van Pál a tengeren túl. Kr.u. 50 táján elindultak bizonyos emberek a hit útján ott Korinthoszban, de az apostolnak tovább kellett utaznia, ők meg ott maradtak egy nyüzsgő világvárosban, ahol naponta szenzációs dolgok történtek. Nekünk is megadatott néhány éve, hogy járhattunk ott, a korinthusi óvárosban, annak is a piacán, amit mára szépen feltártak a régészek. Akantuszos oszlopfőkkel díszes oszlopsorok, boltok, hivatalok, templomok, mind fehér márványból és persze többnyire romokban. A piac sarkában ott egy pár méter átmérőjű, kör alakú kőpódium, összesen fél méter magas, minden mellvéd nélkül – ez volt akkoriban a szószék. Utca-szerűen sorokban mindenhol az árusok helyei, ahogy az a piacon lenni szokott, és aki nagyon akar hallani valami újdonságot bevásárlás közben, az odamegy és hallgatja azt, aki ezen a jókora malomkőnek megfelelő intézményen állva éppen beszél. Megrendítő volt nekünk kétezer év múlva ott állni és arra gondolni, hogy ezen a helyen egykor Pál apostol beszélt Krisztusról és az új életről. És nem beszélt hiába, mert voltak, akik örömmel fogadták, amit mondott és ők lettek az első korinthoszi gyülekezet, akiknek az apostol utóbb több levelet is írt, hogy tartsa bennük a lelket, amikor személyesen éppen nem lehet velük.

„Nagy az én bizakodásom hozzátok” – ez a mondat a bizalomról szól. Bízom bennetek, hogy nem csak akkor vagytok Krisztus követői, és nem csak akkor éltek Megváltótokhoz méltóan, amikor én is ott vagyok veletek, hanem mindig.

Az ember lelki érlelődésének egyik fontos állomása, amikor már nem csak akkor jár a tisztesség útján, ha ellenőrzik, hanem a maga önbecsüléséből fakadóan olyankor is, amikor egyáltalán senki nem látja, hogy mit csinál. Pál ezt előlegezi meg a korinthusiaknak, és a bizalom, mint előleg kockázatos dolog, mert néha valóban visszaélnek vele.

De nem is tud bizalmat előlegezni, aki magával nincs egyenesben. Nem tud bizalmat előlegezni, akinek sérül vagy beteg a lelke, aki tele van szorongásokkal vagy egyszerűen csak önmagával. Félreértések elkerülése végett, itt nem a  „balekságról”  van szó, hogy ilyen köznapian fogalmazzunk, nem arról, hogy „jó bolondok” legyünk és húzzuk csak mindig mi a rövidebbet, akkor ettől jobb keresztyének leszünk. Sokkal inkább arról, hogy meg kellene tanulnunk újra méltányosan fordulni egymás felé, feltételezni, hogy a másik ember jó szándékú, elhinni róla, hogy nem feltétlen akar rosszat. Nem is olyan könnyű dolog, hiszen a világ valóban tele van csalóval, hitetővel, s erre tényleg oda kell figyelni. De ettől még tény, hogy emberek reggeltől estig rongálják a kapcsolataikat azzal, hogy eljátsszák egymás bizalmát, vagyis úgy élnek, hogy nem érdemesek többé bizalomra.

Pál túllép ezen, s azt mondja: „Nagy az én bizakodásom hozzátok!” Feltételezem rólatok, hogy igyekeztek. Hiszem, hogy  „aki elkezdte bennetek a jó dolgot, be is tudja azt végezni.”  (Fil 1,6)  Minden bizonnyal megtapasztalta az apostol, hogy megváltó Jézusa is milyen mértékben bízik őbenne, mennyire engedi kibontakozni kreativitását, mennyire ráhagyja, csak utazzon annyit a tengeren, amennyit éppen aka – majd csak lesz ebből a nagy igyekezetből valami hasznos dolog valamikor. És így is lett!  Mert ne feledjük: megváltoztatni csak azt lehet, akit előbb szerettünk is. Falra hányt borsó, amikor emberek kényszerrel és perekkel akarják elérni, hogy a másik változzon meg, gondolkodjon más módon: csak megkeményednek így – és még inkább egymás ellenségei lesznek!

Aztán azt is mondja az apostol, hogy  „nagy az én dicsekedésem felőletek.”  Mivel dicsekedett Pál valójában? Néhány emberrel ott abban a kikötővárosban? Nem lehettek valami sokan, és nem voltak sem gazdagok, sem pedig befolyásosak, vagyis nem volt rajtuk túl sokat dicsekedni. De egy mégis rendkívüli volt bennük:  megújult életet éltek, lelki értelemben elindult emberek voltak. Elkezdődött bennük Krisztus élete, s az napról napra, szépen növekedett is bennük! Ez volt Pál nagy ügye, ezért utazott, ezért vállalta, hogy hajótörést szenvedjen, hogy megkorbácsolják, hogy kidobják a zsinagógákból, mert akarta, hogy emberek megújult életet éljenek!

Ha valamire szüksége volna ennek az erkölcs nélküli, lassan elsüllyedő világnak, amiben élünk, ahol mindent szabad – akkor az pontosan a lelki megújulás. Ha valamire szüksége volna ma országunknak, ahol jelenleg pénzen minden és csaknem mindenki megvehető, akkor az pontosan a megtisztulás és a megújulás!  Korinthusban is nagy dolog volt, hogy néhányan megtértek – Pál joggal dicsekedik velük. Milyen nagy dolog, ha legalább egyetlen ember is van, akit közelebb segítettünk az Úrhoz! Akit nem elrettentettünk tőle, nem távolabb taszítottunk Jézustól, hanem hozzájárultunk, hogy észrevegye, itt valami nagyon nagy dolog történik. Itt az igazi életről van szó, nem kevesebbről. Arról, amiért születtünk. Ami, ha megtaláljuk, örök és valóságos, nem pedig mulandó látszat, mint a hinduk tanítják. Persze, hogy mulandó látszat az élet, amíg meg nem találtuk benne az értelmet adó igét, a végleges gondolatot és a méltó életformát!

Sírhatunk és gyászolhatunk, hogy nem is éltünk még és lám, már meg is kell halni. A Feltámadott nélkül így fogadja az ember a halál közeledtét, mert nem is fogadhatja másként. Hát ezért dicsekszik a megújult életekkel Pál, mert azok immár örök életek, nem pedig mulandó és látszat-életek. Vajon dicsekedhet-e velünk is…?

„Tele vagyok vigasztalódással”, folytatja az apostol. Ez bizonyára őrá is ráfért, mert gyakorta kétségek közt, virrasztásokban, veszedelmekben járt. Akkor még nem volt készen a Heidelbergi Káté, csak másfél ezer évvel később írták meg, de nem lehet véletlen, hogy az első kérdésében mindjárt ezt kérdezi a konfirmálótól, hogy  „Micsoda tenéked életedben és halálodban egyetlen egy vigasztalásod?”  És a válasza az, hogy „…testestől, lelkestől, mind életemben, mind halálomban nem a magamé, hanem az én hűséges Megváltómnak, a Jézus Krisztusnak tulajdona vagyok.”

Egészen bizonyos, hogy Pál is ezzel a vigasztalással „volt tele.”  Az élete nem az övé, ő önmaga sem a saját magáé, hanem Krisztusé! Lehet-e mások megújulásán munkálkodni, bennük bízva, aztán velük dicsekedve újjászületett állapotukban, másképpen, mint így, megvigasztalt emberként? A baj ott van, hogy mindenki a világtól vár vigasztaló hatásokat, s közben minél jobban ismerjük a világot, mert hiszen sorban elmúlnak az ifjúkori illúzióink, annál kevesebb ilyet találunk. A világ nem vigasztal, csak éppen lefoglalja a figyelmünket a maga sokszerűségével, végtelen számú újdonságával, de mind ez csak látszat, mert a lényeg közben változatlan: a világ egyáltalán nem vigasztal meg senkit!

Végül még azt is mondja ez az ember, hogy  „csordultig vagyok örömmel”,  vagy ahogyan a Károli Bibliában olvassuk: „felettébb való az én örömöm minden mi nyomorúságunk mellett.”  Olyankor nem nagy dolog örülni, amikor jól szalad a szekér, amikor mindenki egészséges és megvannak az anyagiak is. De „minden mi nyomorúságunk mellett is”  csordultig örömmel – az már tényleg valami. Amikor eljönnek a nemszeretem esztendők, s gond a megélhetés, amikor nem esik jól a falat és testi fájdalmak is vannak, vagy félelmek és üldöztetés jön, akkor is csordultig lenni örömmel – ugye, ez azért figyelemre méltó dolog.

Itt erről van szó. Egy olyan életről és egy olyan belső állapotról, ami nem azért jön el, mert nagyon loholunk utána. Minél jobban meg akarjuk nyerni magát az életet, annál jobban elveszítjük, ezt a törvényt világosan megtapasztalhatja mindenki, aki nagyobbat harap az életből, mint amekkora jár neki, mint amekkora az övé abból.  „Aki meg akarja nyerni az életet, az elveszti” – örök törvény! Aki pedig „elveszti az életét érettem és az evangéliumért”, mondja Jézus, „az megtalálja azt.”  Tehát nem a sokak által hajszolt élet-örömről van szó, még csak nem is a megnyerhető világról, hanem egy olyan belső örömről, ami nem távozik el tőlünk, ha Krisztusban vagyunk, még akkor sem, ha az élet éppen nem a kedves arcát mutatja felénk. Ilyen pedig bizony megeshet mindenkivel.

Csordultig vagyok örömmel, mert megtaláltam életem alapját, forrását, megtisztítóját és beteljesítőjét – aminek köznapi következménye az is, hogy megtaláltam – önmagamat. Ez a tiszta és nyugodt belső érzés önmagában is öröm. Sőt, „felettébb való öröm”, hogy az ige szép régi magyar nyelvén mondjuk a dolgot. Aki ismeri már, annak nem is kell sokat magyarázni. Aki pedig még nem talált rá, annak csak annyit mondhatunk, ami az evangéliumban található: „Aki keres, az talál, aki kér, az kap és a zörgetőnek ajtót nyitnak.”

Jussunk el az apostollal együtt a bizalom, az előlegezett, kockázatos bizalom magaslatára:  „Nagy az én bizodalmam hozzátok!”  Legyen nekünk is legfőbb dicsekvésünkké, hogy amit kaptunk, azt tovább adhatjuk, és a megújult életek tüze aztán más szívekben is tüzet gyújt előbb, vagy utóbb. Lehetünk mi is egészen „tele vigasztalással”, aminek a titka ennyi: nem az enyém vagyok, hanem az Úré. Testestől lelkestől, életemben és halálomban egyaránt! Sőt, még derű is lakhat bennem, öröm, akár „csordultig is, felette igen, minden mi nyomorúságunk mellett is…”  Így is legyen.  Ámen.

Fohász

Urunk Jézus, köszönjük, hogy bízol az emberben és adsz nekünk hetven, vagy ha feljebb, nyolcvan esztendőt is, hogy meglásd, mi lakik a szívünkben, s milyen utat járunk végig földi vándorlásunkban. Te tudod, hogy erőink nem elegendők arra, hogy jóra használjuk életünk idejének lehetőségét. De azt is tudod, hogy mindnyájan törekvők vagyunk, igyekszünk a jóra, hiszen megszólítottál, nevünkön neveztél és mi a tieid vagyunk. Szeretnénk ennek jegyében naponta növekedni, lelkileg nemesedni, előre lépni úgy ezen a mai napon, mint az előttünk álló héten is. Segíts abban, hogy érezzük a tőled nekünk előlegezett bizalmat minden órában és add meg nekünk, hogy azok közé tartozhassunk, akik dicsőségedre vannak ebben a világban. Légy belső, lelki megújulásunkra és segíts minket, hogy mi is egymás új életét szolgálhassuk imádságainkkal és cselekedeteinkkel egyaránt. Tölts el vigasztalással és add, hogy bármi van is ebben a világban, csordultig lehessen szívünk tőled való örömmel!  Így segíts a most következő héten munkánkban, családunkban, emberek között!  Ámen.