Óvjad szívedet!

Óvjad szívedet!

Igehirdetés 2007. május 13.

Óvjad szívedet!

 

Lekció: Péld 15,1-21
Textus: Péld 4,23

“Minden féltett dolognál jobban őrizd meg szívedet, mert abból indul ki minden élet!”

 

Imádkozzunk!

Istenünk, köszönjük ezt a gyönyörű májusi napsütést és a virágok illatát. Köszönjük a csendes pillanatokat, amikor megértünk valamit az élet dolgaiból. Ritka ajándék az ilyen perc, amit mindig Szentlelked hat át, és ajándékban világít meg összefüggést, nyit számunkra új távlatot. Hadd kérjünk most ilyen perceket tőled. Erőink nem elegendők fölfogni és érteni is az élet mélységeit, saját lényünk titkait sem – de te kegyelmes vagy hozzánk s szeretnénk most egész szívünkkel, egész lelkünkkel és minden erőnkkel rád figyelni. Tudjuk, hogy fontosak vagyunk neked, hogy gondot viselsz rólunk kezdetektől mindvégig és meghallgatod az igaznak buzgóságos könyörgését. Cselekedj most igéddel és Szentlelkeddel épülésünkre, Megváltó Jézusunkért kérjük. Ámen.

 

Igehirdetés

Aki Bibliaolvasó Kalauzunk szerint naponként olvassa az igét, az tudja, hogy minden napra egy ószövetségi és egy újszövetségi szakasz van benne kijelölve, s ezt követve három év alatt végigolvashatjuk az egész Szentírást. Vasárnapokon még egy zsoltárt is kapunk, ami még gazdagabbá teszi az ige lelki kenyerét. Mai vasárnapunkra azonban kivételesen nem zsoltár a többlet, hanem a Példabeszédek egy fejezete, ebből hallottunk az előbb a hosszabb felolvasásban is – de ugyanebből a könyvből való alapigénk is: „Minden féltett dolognál jobban óvjad szívedet, mert onnan indul ki az élet!”

Több témát is érint a korabeli szent irat, amik mintegy refrénszerűen visszatérve ismétlődnek – így, ha akarnánk se tudnánk megkerülni bizonyos gondolatokat. Kétsoros velős-mondás a forma, amiben az egyik sor mindig kiegészíti és továbbfejleszti a másikat, jellegzetes ritmust adva az írásnak. Megpendíti igénk az emberi beszéd, a kimondott szavak dolgát – és erről azt mondja, hogy lehet higgadt és okos a beszédünk, de lehet bántó, sőt szívet összetörő is. Aztán szembeállítja az okos és a bolond embert, ez a következő nagy téma – ahol nem az intellektuális képességről, hanem a lelki alapállásról van szó. Végül beszél az emberi szívről, amely mindenkor tudásra törekszik, és mindig „az Úr előtt” van, az ő számára nyilvánvaló a tartalma – ha magunk nem is mindig tudunk eligazodni tulajdon szívünk rejtelmein.

Induljunk ki az utóbbiból a három téma közül, mert a szívet úgy jelöli meg az ige, mint az élet kiindulásának helyét – ezért azt mondja, jól tesszük, ha vigyázunk rá. „Minden féltett dolognál jobban óvjad szívedet, mert onnan indul ki az élet!” A mondat biológiai értelemben is igaz, és kutatások szerint azért jobbkezes a legtöbb ember, mert ősidőktől ezzel a kezünkkel védjük az egyébként bal oldalt lévő szívünket. A legtöbb ember éjszaka akaratlanul jobb kezét szíve tájékán tartva alszik, hogy vigyázzon az ott dobogó életközpontra. Itt azonban ennél is többről van szó, amikor igénk azt mondja, vigyázzunk szívünkre: mint lelki valóságról beszél róla, ahonnan erkölcsi értelemben indul ki az élet!

Mit jelent “óvni” a szívünket? Először is azt, hogy tartsuk tisztán, amint egy forráshoz az méltó. Nem szép, ha az erdőben a forrás környéke szemetes, eldobott hulladékok tarkítják – így az ember szívét is tudatosan tisztán kell tartani.  Szívünkben nem műanyag zacskók és fémdobozok a szennyező dolgok, hanem lelki valóságok. Vannak gondolatok és érzések, amiket nagyon is érdemes a szívünkből kitakarítani. Ilyen az unalom, amit egyes 20. századi filozófusok egyenesen a modern élet legfontosabb mozgató rugójának tartanak, ám biztosan ide tartozik minden befülledt, poshadt levegő, amit ki kell onnan szellőztetni. Aztán az önmagunk körül járás, a gyógyulni nem akarás, a régi sebek mindig újból való felszaggatása és életben tartása. Egészen biztos, hogy a keserűséget és a rosszkedvet sem tanácsos hagyni felnőni magunkban, mert abból minden lesz, csak tiszta és egészséges szív nem. Nyilván bizonyos kívánságok sem jó, ha “megfogannak”, mert bűnt szülhetnek – és a bűn “teljességre jutva halált nemz.” (Jak 1,15)  Nem véletlenül gondoskodott Isten a Tízparancsolatban arról, hogy cselekedeteinken túl még a vágyainkat is ellenőrzés alatt kell tartanunk, ha nem akarunk őtőle elszakadni! (2Móz 20,17)

Ezek így az ártó erőket távol tartják, s a szívünk „óvása” szempontjából valóban fontosak – csakhogy önmagukban nem elegendők. Hiába tartana valaki olyan vérebeket, melyek a háziakon kívül senkit az udvarba belépni nem engednének: ezek megvédenék ugyan a házat, de soha egy ünnepet, vagy családi összejövetelt ott nem lehetne tartani. Nekünk sem “vérebeket” ajánlgat az ige a szívünk védelmére, hanem sokkal jobbat: az igét. A szívünket megóvni azt jelenti, hogy egyre érzékenyebbé és fogékonyabbá leszünk arra, amit nekünk Isten mond. Ő adja a tartást a lehúzó erőkkel szemben, a fertőzésekkel szemben pedig, mert lelki egészségünkben is vannak kórokozók, az “ellenanyagokat” – ahogy a lélektan ma nevezi, a neutralizáló struktúrákat.

Isten igéje nélkül ember egyszerűen nem tudja megóvni a szívét. Erőt vesznek rajta elbizakodottságok, vagy éppen önértékelési bajok, kisebbrendűségi érzések. Ige nélkül az ember védtelen a kényszeres gondolatok ellen: bizonyos téves képzetektől egyszerűen nem tud szabadulni. Nem ő uralkodik a gondolatain és az érzésein, hanem azok uralkodnak rajta. Ez aztán lehet bármilyen forrásból eredő hamis tanítás is, ami félrevezet és végül lehúzza az embert – Isten beszéde nélkül nem tudunk szabadulni tőle. A szívünk óvása annyi, mint azt az ő üzenetére készen tartani, mert egyedül a mennyei Szó méltó arra, hogy betöltse az ember szívét. Ha valóban befogadjuk, a „Lélek kardjává” lesz számunkra, ami megvéd minket a lelki csatákban. (Ef 6,17) Hadakozik helyettünk: szól és cselekszik is! Hoz olyan újat, ami bennünk nem tud önmagától megteremni: Isten életét és erejét! (2Pét 1,4)

De itt a másik nagy téma is: okosság és bolondság. E két dolgot, mint említettük nem intellektuális képesség vagy tudás mennyisége felől érti a Biblia – egészen más a mércéje. Nem csak azt mondja, hogy használd az értelmedet ember, azért kaptál tízmilliárd agysejtet: ezt is mondja, kétségtelen – de ennél valami sokkal fontosabbat is. Az ember részéről az “okosság” nem helyezkedésben áll, amint azt ma leggyakrabban érteni szokás, hanem mindenekelőtt a feddéshez való viszonyunkban. Abban, hogy megérti-e valaki Isten dorgálását, akár életünk eseményeiben közli ő azt velünk, akár pedig igéjében. Felfogja-e egyáltalán, s ha igen, átalakítja-e az életét! Senki nem szereti, ha megdorgálják – ezt tudjuk magunkról. Rosszulesik, leggyakrabban védekezünk, vagy ellen is támadunk. Emberekkel szemben mindenesetre gyakori ez, ám akadnak bőven, akik Isten iránt is ugyanezt az “önvédelmi” magatartásformát veszik fel.

Az “okosság” a Példabeszédekben a dorgálás elfogadása. Valaki tanul a kudarcaiból, felfogja az érthetetlen intéseket is, útjelző táblákat lát élete eseményeiben, amiknek üzenete van, és nyitva a szíve az igében megszólaló feddésre. Nem utasítja el, nem sértődik meg, nem vonul vissza, hanem tanul ezekből – ez az okosság! A “bolondság” pedig pontosan ennek hiánya, amikor valaki okos a maga szemei előtt, nem tud és nem is akar tanulni, egyszóval semmi körülmények közt nem képes elfogadni a dorgálást. Az okos elfogadja, olvastuk az előbb. És „…rosszul esik az intés annak, aki letért az ösvényről – pedig meghal, aki gyűlöli a dorgálást.” Amikor az ember megérti, érte van, nem pedig ellene, akkor már könnyű elfogadnia. Amíg azonban személyes sérelemnek tekinti és hiúságból vagy gőgből elutasítja, nem az élet útján jár!

Végül még egy nagyon lényeges téma, a beszéd. Szavunk lehet higgadt és értelmes, ám lehet bántó, sőt, sajnos szívet összetörő is. „A bölcs szívű értelmesen beszél, és ajkával is gyarapítja a tudást. Lépes méz a kedves beszéd: édes a léleknek és gyógyulás a testnek .” (Péld 16,24) Mennyi, mennyi lehetőség – mind a szavakkal!

Egy biztos: aszerint, hogy mi lakik a szívünkben, alakul a beszédünk is. Ha békesség és szeretet tanyáznak ott, kedves a szavunk is: mint a lépes méz, ami édes a léleknek, és gyógyulás a testnek…! Amikor viszont alapjaiban békétlen a szív, jönnek a másokat megsebző kitételek, a vád, az elmarasztalás – melyek aztán rendszerint még nagyobb ellenhatást szoktak kiváltani. Ezért olyan a világunk, amilyen… Kevés a békés szívű, türelmes és belül jó ember – így hát kevés a jó szó és a támogató, “kedves” beszéd is. Pedig ez sokkal fontosabb mindenkinek, mint ami kívülről meglátszik rajtunk. Ha jól szól hozzánk valaki, sokáig megjegyezzük. „Kell a jó szó nagyon”, amint valaki fogalmazta – s bizony, a bántó beszéd is sokáig megmarad bennünk…!

Cselekvéseink több mint kilencven százaléka ma szóban zajlik: telefonálunk, tárgyalunk, elektronikus leveleket írunk – mindez azonban valójában cselekvés. Életünk súlypontja közléseinkben, azok tartalmában és minőségében van. Mindnyájan igyekszünk eredményekre, hajtunk és törekszünk, el akarjuk érni a céljainkat – s közben tudatlanul elmegyünk az emberi dolgok mellett. Semmibe vesszük mások érzékenységét, lebecsüljük a jó szó fontosságát, nem hiszünk a támogató közlés erejében. Ezért van annyi rosszkedvű és depressziós! Pedig lehetne „lépes méz is a kedves beszédünk”, ami „édes a léleknek és gyógyulás a testnek.” Az ember szíve, ahonnan kiindul az élet ennek tudatában válhat ismét életünk centrumává. Vigyázzunk hát rá, óvjuk is, mert valóban innen származik minden, ami lényegi. Itt dől el, hogy okosak vagy bolondok leszünk-e – elfogadjuk-e a dorgálást, ami ér bennünket, vagy elutasítjuk azt. Itt dől el, hogy milyen lesz a beszédünk: másokat sebző, vagy pedig éltető és támogató. Segítsen minket Isten „óvni a szívünket”, ami egyenlő azzal, hogy – bensőnk tényleg az övé lehessen! Akkor az ő szolgái leszünk, s vígan áldhatjuk őt a zsoltárverssel:

 

„Úrnak szolgái mindnyájan,

áldjátok az Urat vígan,

kik az ő házában éjjel

Vigyázván vagytok hűséggel!”

                                    (134. Zsolt.1.vers)

Így is legyen. Ámen.

 

Fohász

Istenünk légy áldott, hogy nem csak tőlünk várod vigyázzunk szívünkre, életünk legnagyobb kincsére, a döntések színhelyére, hanem te is vigyázol arra. Ezért adod anyaszentegyházadat, a gyülekezet közösségét és ezért adod az olvasott és a hirdetett igét is. Légy áldott, hogy most is együtt lehettünk szent templomodban. Segíts, hogy ne a bolondok, hanem az okosok közé tartozhassunk és felfogjuk, befogadjuk és megteremjük, amit te mondasz nekünk. Megköszönjük gyülekezetünk egyik előző lelkipásztorát, aki tizennyolc éven át szolgált ezen a helyen, és tegnap vettünk tőle búcsút. Vigasztald özvegyét, családjának tagjait és mindenkit, aki szeretettel emlékezik őrá. Kérünk, adj jó szavakat a te népednek, hogy erősíthessük és vigasztalhassuk egymást magunk is minden időben. Áldd meg egyházunk igehirdetői és más szolgálatait – ezen a vasárnapon a Telefon-lelkigondozás szolgálatáért imádkozunk. Adj erőt és bölcsességet az ügyelőknek, bátorságot és őszinteséget a hívóknak, nekünk pedig mindnyájunknak Lelked vezetését a következő hét napjain. Ámen.