Igehirdetés 2007. május 20.
Szentlélekre várva
Lekció: Csel 1,1-14
Textus: 2Kor 3,17-18
„Az Úr pedig Lélek, és ahol az Úrnak Lelke, ott a szabadság. Mi pedig az Úrnak dicsőségét mindnyájan fedetlen arccal szemlélvén, ugyanazon ábrázatra elváltozunk, dicsőségről dicsőségre úgy, mint az Úr Lelkétől.”
Igehirdetés
Elmúlt Urunk mennybe menetelének ünnepe, és előttünk van pünkösd, a Szentlélek kitöltetése. Itt állunk az Atyához ment Jézus után tekintve, s arra sóvárgunk, eljöhessen hozzánk is a pünkösdi Lélek. Pontosan úgy, mint a tanítványok kétezer éve a jeruzsálemi ház felső szintjén, ahol megszálltak. Név szerint is felsorolja őket az Írás: akkor már csak tizenegyen voltak. „Szentlélekre várva” – ez a rövid összefoglalása az állapotnak, amiről szó van. Vártak az Atya ígéretére, mint mi, mai tanítványok.
Eljön-e hozzánk is, amint hozzájuk tette? Nagy kérdés, amin sok múlik. Ha nem, akkor marad minden a régiben: uralkodnak rajtunk tulajdonságaink, vezérelnek vágyaink, és megyünk – szinte alvajáróként, az általuk meghatározott úton… Lesz-e kizökkenés abból, amit sorsnak szokás nevezni, s ami valójában saját természetünkben van megírva – amin pedig tudjuk, nagyon nehéz változtatni! Nem is szokott magunktól sikerülni, meghaladja képességeinket. Szükségünk van Istenre, s azért várjuk az ő “ígéretét” (Luk 24,49) – hogy készen álljunk fogadására, ha tényleg könyörül, és elküldi hozzánk a Lelkét!
De nem csak mi várjuk, hanem – a maga módján a világ is. A sok beszéd a szabadságról, amit a modern időkben hallani, mind erre vall. Az emberek beszélnek különböző szabadságokról, nagyon is sokat, de a szívükben nem szabadok. Lehet-e szabadnak nevezni az embert, amíg meg akarja torolni a rajta esett sérelmeket, amíg lehetőleg meg akarja mindazt szerezni, amit a másiknak már sikerült, sőt annál is többet? Amíg a gondolatai nem a saját fejében teremnek, hanem hírportálok mondják meg neki, mit kell gondolnia s miben hogyan kell érvelnie… Aligha. A modern ember leráz magáról minden kötöttséget, sőt erkölcsi normát is, ami valamiféle mércét adna – ennek vagyunk ma tanúi: s belül, a szívében ki van szolgáltatva természetének, szokásainak, a tehetetlenségének vagy éppen pihenést nem ismerő aktivizmusának. Szabadság azonban nem ott van, ahol leráznak minden hagyományt és értékeket, s szabadságnak nevezik, hogy senki bele ne szóljon, miként rontják el életüket – hanem ott, ahol megnyílnak az örök Isten számára, és Lelke vezetheti őket. „Hol az Úrnak Lelke, ott a szabadság.” (2Kor 3,17-18)
De miként történik ez? Hogyan lehet valaki befogadója Isten Lelkének?! Erről tanít minket az apostol szava.
Mindenekelőtt azt halljuk, csak az lesz szabad, aki maga is elváltozik! Hiába bontják le valaki feje fölül a börtönt, ha ő maga bűnöző lélek marad – előbb-utóbb úgyis bent fog ülni, csak éppen egy másik börtönben. Gyakran látni, hogy emberek letesznek egy bilincset, és rohannak, hogy felvehessenek egy másikat… Megváltozhat sok külső körülmény, ám ha az ember a régi maradt, nem lesz képes élni szabadságával. Sok ember új városba, új lakásba költözik, új munkahelyre kerül, talán élete párját is kicserélte már valaki másra, de ő maga nem változott – így élete sem változik lényege szerint semmit.
Az elváltozás, amiről itt szó van azzal veszi kezdetét, hogy valakinek fontossá válik a Jézus ügye. Rácsodálkozik lényének nagyszerűségére, megpillantja Egyetlen voltát. Nem tud, de nem is akar szabadulni varázsától: nézi, szemléli, és egyre több gyönyörűségét leli benne. „Mi mindnyájan, akik fedetlen arccal szemléljük az Úr dicsőségét, ugyanazon ábrázatra elváltozunk, dicsőségről-dicsőségre, úgy mint az Úrnak Lelkétől.”
Azok tudnak elváltozni lényükben, akik szemlélik az Úr dicsőségét. Látni néha embereknél, akik szeretnek valakit, hogy szinte belebújnak az illető bőrébe: eltanulják mozdulatait, hanghordozását – mert szeretettel szemlélik. Idős házaspároknál figyelhető meg, akik egymást szeretik, hogy évtizedek múltán már arcuk is hasonlít, s ha megszólalnak, ugyanazt mondják… Hasonultak ahhoz, akit szeretnek. Mennyivel inkább így van, ha emberek Jézust szemlélik! Ez történhet egyéni csöndességünkben odahaza, amikor Bibliát olvasunk, és igaz áhítatban elgondolkozunk fölötte. De történik a templomban is, amikor Megváltó Jézusunkról szól az igehirdetés, és a keresztségben vagy az úrvacsora egyszerű vendégségében ő maga közli velünk önmagát. Ez történik mindannyiszor, amikor nem magunkra figyelünk, hanem őrá: kezd hatni ránk az ő ragyogása, fénye, amit most egy nagyon köznapi szóval hadd fogalmazzunk meg: többlete… Ő olyasmit ad nekünk, amit senki más adni nem tud: és ez a szabadság. Ez az ő többlete!
Segít elváltozni arra a nagy szabadságra, ami benne lakott. Az nem akármi volt ám: maga mondja felőle, hogy “….van hatalmam életemet letenni, és újra fölvenni azt!” (Ján 10,17-18) Nekünk őnélküle csak letenni van szabadságunk, újra fölvenni már nem – arra egyedül neki van ereje! Feltámadása éppen erről szól. És ez más, mint amit a vallásalapítók mondanak. Mindegyik tanít fontosat, szépet és igazat, de feltámadásában egyik sem képes részeltetni minket – és ez lényegi különbség. Ezért kell őt nem csak szemlélnünk, hanem a tekintetünkkel, az értelmünkkel és szívünkkel valósággal innunk, ahogyan ő mondja: “…az én testem bizony étel és az én vérem bizony ital… Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, örök élete van annak, és soha meg nem hal!” (Ján 6,53-59) Erre bizony érdemes elváltozni, mintegy az Úr Lelkétől!
De van itt egy mozzanat, ami mellett el ne menjünk anélkül, hogy megértenénk. „Dicsőségről-dicsőségre” változnak el azok, akik őt szemlélik, őt a figyelmük, életképzeletük középpontjába tették. Mit jelent ez a különös mondat? A fokozatosságot, a szerves felépülést. Azt, hogy az elváltozás nem szempillantás alatt történik, hanem szépen, lépésről-lépésre. Vannak persze ugrásszerű fejlődések, gyors változások is, de normálisan az ember élete úgy növekszik, mint egy fa. Kis magból, apró csemetéből indul, aztán erősödik és terebélyesedik, végül pedig olyan lesz, hogy fészket rakhatnak rajta a madarak. Ez évek és évtizedek hosszú sora alatt történik, amikor az egyik szakaszra szépen ráépül a másik. Ha nem épültek ki a gyökerek, nem tud megnőni a törzs és a korona sem. Ahol nincs erős korona, ott nem tud megteremni sok szép virág és gyümölcs sem. Mert a növekedés szerves folyamat!
Lelki értelemben azt lehet mondani, hogy aki naponként hág át legalapvetőbb isteni törvényeket, amiket megkaptunk már a Tízparancsolatban, az nem fog „elváltozni dicsőségről-dicsőségre.” Megvan a dolgok sorrendje, ahogyan a házépítésnél is. Egyik elem épül a másikra, s az alapokkal szokás kezdeni, nem pedig a tetővel. Szervesen épül az ember lelki élete is, a gyökerektől kezdve a törzsön át a koronáig és gyümölcsökig! Ez olyasmi, amihez idő kell, és ahol nagyon is fontos, mire támaszkodhat a következő fokozat, aminek növekedése éppen aktuális. Segítsen minket Isten ebben a folyamatban. Őrizzük meg, amit ma adott, vigyázzunk rá, el ne vesztegessük – hogy holnap megint adhasson valami újat, ami ráépülhet szépen, amit ma kaptunk! Épülni lelki értelemben is csak szervesen lehet, ahogy az apostol fogalmazza, „dicsőségről-dicsőségre” változunk el.
Ehhez pedig nem elég magunkra figyelni. Persze, tartsuk számon, ami történt, őrizzük meg a kincseket, a megnyíló igéket, amik elkezdték bennünk munkájukat – de nem elég arra figyelni. Sokan tévesztik itt el: egy idő után már szinte kizárólag magukkal foglalkoznak, mindig monitorozzák a lelküket, állapotjelentésekkel foglalkoznak fizikailag is és lelkileg is: ez a befelé figyelés nem elég, sőt önmagában akár veszedelmes lehet. A megszentelés cselekvő alanya nem a mi énünk, hanem a Szentlélek!
Amikor az ember maga akarja felemelni önmagát, abba rendszerint belekeseredik, mert a dolog nem szokott sikerülni. A megszentelődés alanya a Szentlélek – ez azt jelenti, hogy annyiban tudunk nemesedni, amennyiben neki magának adunk helyt önmagunkban. Ő az alany, mi pedig döntéseinkkel az állítmányokat tesszük ehhez hozzá. Te szent vagy Uram, lásd, én neked adom a középső, a fő helyet életemben – s én is szentebb lehetek, mint eddig voltam. Te szabad vagy, még életedet letenni és felvenni is, hát én megnyitom szívemet számodra, és én is szabad leszek haragtól, irigységtől és bosszútól, sőt bűntől, szenvedéstől és haláltól! Így fest az, hogy ő a mi megszentelődésünk alanya, s mi csak az állítmányokat tesszük ehhez döntéseinkkel.
Egy különös, köztes állapotról hallottunk ma: Jézus elment és a Szentlélek még nem érkezett meg. Milyen ismerős a kép, mennyire ebben élünk mindnyájan! Várjuk a Szentlelket és azt kérdezzük, vajon eljön-e hozzánk is. Igen, eljön, mert – megígérte. Ez a hét a pünkösdre készülődésünk, valóban készüljünk az ő eljöttére. Ilyen az, amikor félretesszük a sok képet, ami árad ránk a világból, és elkezdjük őt szemlélni, aki erre egyedül igazán méltó. Ilyen az is, ha számba vesszük, hogyan épülhet a belső lényünk, ahogy hallottuk, dicsőségről-dicsőségre. Komolyan véve mindazokat, amiket egyszer már megkaptunk, megértettünk, megvalósítottunk, és ezekre kérjük mintegy a folytatást: a még igazibb megértést, a még valóságosabb megvalósítást. Ilyet ő adhat nekünk egyedül, vagyis ha eljön az a pillanat életünkben, amikor nem mi javítgatjuk immár magunkat, hanem neki adunk helyt, hogy ő lehessen megszentelődésünk alanya, mi pedig az állítmányokat tesszük ehhez döntéseinkkel. Ebben segítsen mindnyájunkat Szentlelkével! Így is legyen. Ámen.
Fohász
Urunk, mesze vagyunk attól, hogy készen legyen életünk. De tapasztaljuk, hogy naponként hozzáadsz valamit, amit eddig adtál, hogy erősödhessünk és igazibban önmagunkká, vagyis a tieiddé lehessünk. Segíts minket ezen az úton. Hadd szemléljük dicsőségedet fedetlen orcával, és hadd változzunk el a te képedre és hasonlatosságodra. Jöjj el hozzánk, ne hagyj minket magunkra – adj erőt és tüzet a szívünkbe. Imádkozunk a gyászolókért, adj nekik vigasztalást; a betegekért, adj nekik enyhülést és gyógyulást. Imádkozunk a megtérni vágyókért, hogy el ne hallgattassák szívük vágyát, ami hozzád terelgeti őket. Adj megszentelt pünkösdi készülődést, hogy ott keressük életünk szabadságát, ahol az valóban megtalálható, tenálad. Isten élő Lelke jöjj, áldva szállj le ránk! Ámen.
