Igehirdetés 2008. április 20.
Aki a kísértés idején kitart
Lekció: Jak 1,1-18
Textus: Jak 1,12
„Boldog ember az, aki kísértés idején kitart, mert miután kiállta a próbát, elnyeri az élet koronáját, amelyet az Úr megígért az őt szeretőknek.”
Imádkozzunk!
Istenünk, köszönjük neked a ragyogó, napfényes tavaszi vasárnap délelőttöt. Téged hívunk imánk szavaival és téged keresünk a szívünkkel is. Ismered életünket és tudod, mennyi zaj tölti be mindennapjainkat, mennyi félreértés okoz csalódást és milyen felkészületlenül érnek minket a próbatételek. Ritkán jutunk az igazán fontos dolgok közelébe, mert életünk külső részein élve szétforgácsolnak a világ eseményei. Köszönjük a hetedik nap áldását, hogy megállhatunk házadban és csendben lehetünk előtted. Segíts most minket, hogy figyelhessünk igédre és komolyan vehessük, amit mondasz nekünk. Tartsd távol az igehirdetéstől mindazt, ami hamis vagy kusza, mindazt, ami félreérthető vagy unalmas. Adj világos útmutatást, hiszen szeretnénk a te vezetésed szerint élni! Ámen.
Igehirdetés
Jakab levelének elején tanácsokat kapunk. Jó ezeket olvasni és rajtuk elgondolkodni. Teljes örömnek tartsátok, atyámfiai, mondja az apostol, ha különféle kísértésekbe estek, mert ha kitartotok a kísértésben, akkor növekszik az állhatatosságotok. Aztán egy másik: dicsekedjen a szegény sorsú testvér a méltóságával, a gazdag pedig megalázott voltával, mert elmúlnak e dolgok, anyagilag kinek hogy megy a sora! Valóban helyénvaló lenne, ha a próbatétel és kísértés idején előre örülne az ember, s azt mondanánk, lám, kiérdemeltem a próbát: most aztán eljött az ideje, hogy szépen helyt tudjak állni! A valóság az, hogy kevesen képesek így fogadni a kísértéseket, s elég ritkán tudjuk azt mondani: végre, egy próbatétel! Ha küzdünk, és néha sikerül helytállnunk is, általában nem tartunk ott, hogy előre örülni tudjunk a kísértéseknek és a próbáknak.
Vagyis ez magas mérce, hogy „teljes örömmel” fogadjuk a nehéz helyzeteket és pillanatokat, amikben aztán szépen helytállunk. Az is magas mérce, hogy az anyagi gondokkal küzdő, vagy éppen szegény sorsú ember az istenfiúság méltóságára gondoljon, ne csupán kifizetendő számláira. Az anyagilag sikeres pedig ne csak a szépen növekedő bankbetéteit lássa lelki szemei előtt, hanem azt is, hogy énjét naponta halálba kell adja, ha valóban Krisztus követője akar lenni – mert nagyra hizlalt énnel senki nem lehet Isten gyermeke s Krisztus követője.
A hitben elindult embernek is újra és újra komoly, belső fejlődésre és átértékelésre van szüksége ahhoz, hogy képes legyen “teljes örömnek tartani” a kísértések és próbák jöttét; vagy gazdag létére megalázottságára, annak hasznos voltára gondoljon, a szegény sorsú testvérnek pedig Krisztusban kapott méltóságát maga előtt forgatni. Igen, ehhez olyan belső, lelki átalakulásra volna szükség, ami sokaknak nem sikerül.
Nem sikerül, és nem is sikerülhet azoknak, akik sodródnak. Akadnak ilyenek bőven. Ahhoz hasonlította a dolgot valaki, ahogy a planktonok élnek a vízben: viszik őket áramlatok, s csak elszenvedői annak, ami velük történik. Hány ember sorsa zajlik a külső körülményekre hagyatkozva, mindig azoktól függésben! Most ezzel foglalkozz, most azt hallod a hírekben, ma ez legyen a témád – s kialakul emberek gondolkodása és életformája is, valóban „korszerűen” leképezve az igényeket, amiket megszabnak számára. Jakab a tenger habjaihoz hasonlítja a lelki alapállást, amit bármilyen szél ide s tova hajt. Emberek, akiknek nincs belső programja, nem határoztak meg maguknak semmilyen utat, nem is tudják, honnan hová akarnak jutni – s talán, ha megrázkódtatások változtatnak az ilyen lelkek belső állapotán.
Ám van olyan is, hogy valaki elindult, meglátta a célt, s már tudja, ki az Alfa és az Ómega, a Kezdet és a Vég, aki van, volt és eljön – de ez elvi dolog marad, s egy szép kezdet után megáll minden – hogy aztán elinduljon az ilyen lélek lefelé, a lezüllés irányába. Mert nem elég a szép kezdet, lelkesülni, fellángolni – növekedni is kell! Aki stagnálni kezd, nincsenek a szívében újabb és újabb igék, amik felráznának és építenének – az egy idő után szükségképpen elindul lefelé. Kényelmessé válik, nem tud áldozatot hozni, kezd sértődékeny lenni, azt figyeli, ki mivel bántja meg őt – és “utóbbi állapota” rosszabb lesz, mint ahonnan indult… (Luk 11,26)
A keresztyén élet elképzelhetetlen lelki fejlődés nélkül. Mindig több van előttünk, mint mögöttünk, ami a lehetőségeket illeti! Ezeket vétek kihasználatlanul hagyni, mert akkor vagy sodródik, mint oly sokan, s félálomban, éberség nélkül él – vagy éppenséggel kezd visszafelé fejlődni, azaz lelkiekben lezüllik. Amikor megmagyarázzuk magunknak, hogy nem vagyunk rosszabbak másoknál, akkor nagy valószínűséggel már erről van szó. Az embernek sosem másokhoz kell mérnie magát, hanem a neki adott lehetőségekhez.
Ma azt mondja az ige: el lehet oda jutni, hogy “teljes örömnek” tartsuk a próbatételt és megköszönjük Istennek, ha arra méltat, hogy kísértésekben is próbálhatunk helytállni! Oda is, hogy viszonylagos értékké lesz, mint ami mellékes, milyen anyagi körülmények között él az ember. Ehhez belső élet és komoly átértékelés kell, ami nincs meg lelki növekedés nélkül – ezért a programtalanul lézengő ember éppúgy nem képes erre, mint aki elindult, de időközben megállt az úton.
Utóbbinak gyakori formája, hogy kihal a szívből az imádság. A nem imádkozó embernek felnő az énje, aminek sok rossz következménye szokott lenni. Mivel nem imádja Istent, szeretné imádtatni magát. Ebből következnek a meghasonlások és torzsalkodások, mert a nagyra nőtt én nem jól viseli a másik ember nagyra nőtt énjét. Lelki szükségletté válik a mások megítélése, az ellenségeskedés pedig természetes életformává lesz. A világ hatalmai persze örülnek, mert az elvakult, gyűlölködő embert a legkönnyebb mások ellen vezényelni, csak jelszavakat kell találni hozzá.
Árulkodó jel minderről a szociológiai tény, hogy a “csoportot az ellenség tartja össze.” Ahol emberek vannak, s tegyük hozzá, meg nem tért, lelki fejlődésükben elakadt emberek, ott a legjobb ragasztóanyag, ha van közös ellenség – mindjárt jobban megértjük egymást. Jézus azonban másféle közösséget alapított. Azt mondta: “arról ismerjen meg titeket mindenki, hogy egymást szeretni fogjátok.” (Ján 13,35) Ez tartson össze, ez legyen közösséget teremtő erőtök – ne pedig a jelen nem lévő mások gyűlölése!
Erre csak olyanok képesek, akik szívében végbement az átértékelés: a kísértés és a próbatétel is lehet „teljes öröm”, mert a növekedés alkalma. Láttunk embereket, itt a mi gyülekezetünkben is, akik egykor kivételezetten éltek, jobb körülmények közt, mint nagyon sokan. Aztán mindent elvesztettek, amijük csak volt. Mások feladták: külföldre szöktek vagy öngyilkosok lettek, ők azonban vállukra vették a cementgyárban a zsákot, és becsületesen megküzdöttek egy egészen más életformával, mint amibe születtek. S megtisztult életük, mert lelki értelemben, egészen bibliai módon, „javukra volt a nagy keserűség”, mint Ezékiás királynak (Ézs 38,17) – aki új lehetőséget kapott, mert tudott sírni a falnak fordulva, Isten előtt. “Boldog ember, aki a kísértés idején kitart, mert miután kiállta a próbát, elnyeri az élet koronáját, amelyet az Úr megígért az őt szeretőknek.”
Ezt az evangéliumot halljuk meg: Isten ígéretei ma is érvényesek! Nem rövidült meg keze, nem süketült meg füle. (Ézs 59,1) Lehet, hogy bűneink választanak el tőle, ám azokból meg lehet térni. Az ő akarata az, hogy “minden ember üdvözüljön és az igazság ismeretére eljusson.” (1Tim 2,4) A Biblia tele ígéretből élő emberekkel – olvassuk csak el a Zsidókhoz írt levél 11. részének hatalmas összefoglalását a “hit hőseiről”! Sokan nem nyerték el a földi életre vonatkozó ajándékok egy részét, ám az ígéret ott élt szívükben, s ez valami jobbra tartotta meg lelküket, őket magukat – a halálon át is.
Nem így volt-e a legtisztábbal, az Egyszülött Fiúval is? “Bízott Istenben” – vetették szemére a kereszten! (Mát 27,43) S mi tudjuk, mert tapasztaljuk jelenlétét a szívünkben, közösségünkben – hogy nem volt hiába hite és bizodalma Istenben! Kitartott a próbatételben, s elnyerte az élet koronáját, amit Isten ígért az őt szeretőknek. (Jak 1,12 Jel 2,10)
Az élet koronája az örök üdvösség. Az életben minden változik és mulandó; magunk is azok vagyunk, ami testünket illeti. Mégis boldog ember, aki a próbatételben kitart, mert állhatatossághoz jut, ami más szóval a türelem. Türelem nélkül az ember – türelmetlen; aki rongálja a maga és a közössége életét. A próbatételben helytálló pedig, aki a kísértésekben talpon marad, türelemre tesz szert. Ez teszi teljessé az életet. Amit nem tud megadni pénz, érvényesülés, hatalom, hogy az ember életét teljesnek érezze – látjuk elégszer a világban – azt a türelem megadja. “Tanuljátok meg tőlem, hogy én szelíd és alázatos szívű vagyok, és nyugalmat találtok a ti lelkeiteknek, mert az én igám gyönyörűséges, és az én terhem könnyű.” (Mát 11,29)
Ilyen értelemben teljes életű ember kevés akad, de mégsem annyira kevés, hogy ne találhatnánk belőle akár karnyújtásnyira is. Talán nem mosolyog mindig, hiszen neki is fáj a veszteség; talán nem mindig könnyű a szíve, mert sok emberért kell felelősséget hordoznia, vagy családjában, munkájában van rajta nagy teher. De a szívében eljutott a hitre: Jézus megadja életem koronáját, hiszen megígérte. Én igent mondtam erre, s azóta az ő ígéretéből élek. Így tudom türelemmel hordozni nehéz természetű testvéreimet, így tudok hűséges maradni feladatomhoz, így tudok örülni a kísértések óráján is. Ezért tudok dicsekedni méltóságommal, noha szegény sorsú vagyok, ezért tudok dicsekedni megalázottságommal, a Krisztus szenvedésének hordozásával, noha megvan mindenem. Így is legyen! Ámen.
Fohász
Mennyei Édesatyánk, te oltottad belénk az élet utáni vágyat s tudjuk, másként elérni nem tudjuk, csak és egyedül veled. Üres a szív és kilátástalan a jövő nélküled – benned bízva pedig szárnyra kelünk, mint a saskeselyű, futunk, és nem fáradunk el, járunk, és nem lankadunk meg. Add, hogy ne hiányozzon napjainkból a veled való gyermeki beszélgetés; megújult és türelmes élet fakadjon imádságunkból. Segíts a kísértésekben megállni, hogy a hazatért igazakkal együtt mi is elnyerhessük majd az élet koronáját! Addig pedig segíts, ha eljön a próbatétel, és kitartásunkból, helytállásunkból egyre több türelem születhessék! Ámen.
