Igehirdetés 2008. július 13.
Aki minden oldalról körülzár
Lekció: Zsolt 139,1-24
Textus: Jer 17,9-10 Jel 19,6-9
„Csalárdabb a szív mindennél, és gonosz az; kicsoda ismerhetné azt? Én, az Úr vagyok, aki a szíveket fürkészem és a veséket vizsgálom…”
„És hallottam, mintegy nagy sokaság szavát és mintegy sok vizek zúgását, és mintegy erős mennydörgések szavát, mondván: Halleluja! Mert uralkodik az Úr, a mi Istenünk, a Mindenható. Örüljünk és örvendezzünk, és adjunk dicsőséget neki, mert eljött a Bárány menyegzője, felkészült menyasszonya, és megadatott neki, hogy felöltözzék tiszta és ragyogó fehér gyolcsba. Ez a gyolcs a szentek igaz cselekedeteit jelenti.”
Imádkozzunk!
Istenünk, csodálatos előttünk, amire most igéd emlékezetet is, hogy nincs a világegyetemnek porcikája, ahol te jelen ne lennél. Megvalljuk őszinte szívvel és bűnbánó lélekkel, hogy nem eszerint élünk. Önállósítottuk magunkat, saját útjainkat járjuk, és most alázatosan borulunk le előtted, hogy segíts hozzád visszatalálni. Nagy szükségünk van kegyelmedre, ami nélkül hiábavalók szándékaink és tévesek igyekezeteink. Egybegyűjtöttél most bennünket – tegyél csodát: emelj magadhoz, hadd értsük értelmedet, akarjuk akaratodat! Nálunk lehetetlen, ezért kérjük, légy irgalmas – járhassunk az úton, ahol előttünk mentél a mélység, a csalódás, a halál útján is, hogy mindezeket legyőzd. Engedd, hogy mi is győzzünk a magunk harcaiban! Ámen.
Igehirdetés
Hívő emberek az Örökkévalót szoktuk “Mindenhatónak” is nevezni. Mai igénk, a 139. Zsoltár is éppen ezt teszi, s erről szól ez a mostani igehirdetés is. Az ő neve ugyan kimondhatatlan, s ezt legszentebb törvényünk, a Tízparancsolat is hangsúlyozza – de különböző jelzőkkel, utalásokkal mégis megpróbálhatjuk körülírni, milyennek ismertük meg őt.
Eszembe jut egy nem régi beszélgetés valakivel, aki magát hitetlennek vallotta. Azt mondta, ő ateista, és különböző történelmi eseményekkel indokolta ezt. Váratlanul mégis beleszőtte a szavaiba, hogy „ha így akarta ezt a Feljebbvaló” – s a hangja elhalkult és megremegett, amikor kimondta ezt a szót. Nem csaptam le, nem szembesítettem az ellentmondással, hanem elgondolkodtam. A “Feljebbvaló” ugyanis valóban nem abban az értelemben van, ahogyan egy asztal vagy egy szék létezik: az ő létmódja túl van a tárgyi, köznapi létezésmódon. Tényleg nem lehet besorolni a “dolgok” közé, amikről azt szoktuk mondani, vannak – legyenek ezek elemi részecskék vagy galaxis-rendszerek. Ha beszélni próbálunk róla, nagyon is helyénvaló, hogy elhalkuljon a hangunk és megremegjünk: ez illik ahhoz, akinek nevét sem vagyunk méltók kimondani…!
A kimondhatatlan nevű, mégis végső és abszolút valóságról mondja a zsoltáros, hogy “Mindenható.” A régi magyar szó nem csak azt jelenti, mindenre van ereje, hanem azt is, hogy „mindent átható” – vagyis mindenütt jelen van. Ezt énekli meg a 139. Zsoltár, amikor arról beszél “Uram, te megvizsgálsz és ismersz. Még nyelvemen sincs a szó, már tudod – ülök vagy felállok, nincs rejtve előtted. Ha a mennybe hágnék fel, vagy az alsó világba mennék, te mindenütt rám találsz. Még veséimet is te alkottad.” Ez utóbbi szerv összesen egy kiválasztó szűrő a materiális tudomány számára, viszont a legmélyebb emberi érzelmek, a legtitkosabb szándékok mozgatóerőinek székhelye a bibliai gondolkodásban! A „Feljebbvaló” mindenütt ott van – egyszerűen nem lehet elbújni előle.
Miért van az, hogy mégis megpróbáljuk? Isten mindent áthat – ám mi legtöbbször mégis úgy élünk, mintha magunkban lennénk! Mintha lenne egy olyan tér, amibe eltávozhatunk előle, ahol ő nincs jelen… Elhitetjük magunkat ezzel, sőt megszokjuk e hitető gondolatot. Berendezkedünk cselekedeteinkkel egy olyan világra, amiben ő “nincs jelen.” Ilyen értelemben súlyos felelőssége van az európai gondolkodásnak, amely a tudományos vizsgálat alapkövetelményévé tette négyszáz éve, hogy úgy kell mindenről gondolkodni – s kizárólag ez a korrekt és igazságos gondolkodásmód „etsi Deus non datetur”, vagyis, mintha Isten egyáltalán nem lenne. Az igaz ugyan, hogy van egy létkör, ahová nem sorolhatjuk be őt, éspedig a tárgyak közé – de ezt minden lehetséges összefüggésben megkövetelni, s főleg az “igazság” abszolút alapfeltételének tekinteni a legsúlyosabb eltévelyedés, amibe ember juthat!
Erről beszél a zsoltáros is, amikor azt mondja: őelőle nem lehet elbújni. Nem ma történik először, hogy emberek megpróbálnak elrejtőzni például a nagyvárosi tömegben. Oly sokan vagyunk, és senkinek semmi köze hozzá, én mit gondolok vagy mit teszek – ha akarok, lehetek akár büszke is arra, amit egy működő közösségben szégyellnem kellene! De el lehet rejtőzni a sorsunk mögé is, amikor azt mondjuk, én egészen “külön ügy” vagyok: ezt és ezt éltem át én magam, vagy az őseim. És el lehet rejtőzni, pontosabban nem lehet elrejtőzni a tulajdonságaink mögé is, amikor azt mondjuk,”én ilyen vagyok, és kész.” Hagyjanak békén, senkinek semmi köze hozzá, miért vagyok éppen olyan, amilyen vagyok…
Amikor a zsoltáros arról beszél, még a “veséjét” is a Mindenható alkotta, akkor azt vallja meg, a legbensőbb tulajdonságai sem választhatók el a Mindenütt Jelenvalótól: nem tárgyalhatók nélküle, az ő távollétében. Rá tartoznak, még azokkal is neki kell elszámolnunk – azok is az ő ítéletére váró dolgok!
A zsoltár továbbviszi ezt, s rámutat, hogy Isten elől elbújni szándékozó lélek olykor egyszerűen kénytelen szembesülni azzal, hol is áll ő valójában. Ez az ellenségeivel való találkozás: a harci pillanat, amikor fehéren-feketén kiderül rólunk, kik is vagyunk, s hová jutottunk. Az ellenségeink nem hagynak “rejtőzködni.” A zsoltárosról is kiderül: bizony, ellenségei halálát kívánja, hiszen így kiált föl: “…öld meg őket, teljes szívemből gyűlölöm őket!” Ez a hang a rettegésé, az életét féltő ember szorultságának hangja. Helyesen jegyzi meg róla egy magyarázó: így csak az kiált, aki még nem olvasta a Hegyi Beszédet, nem ismeri Jézust, Isten Fiát, s azt az életet, amit ő hozott nekünk e világba! Mi már nem kiálthatunk így, s nem tűrhetjük magunkban a haragot sem, nem hogy a gyűlöletet – erre tanított Jézusunk. De itt még az Ószövetségben vagyunk: ő csak ígéret, akit a legkiválóbbak látnak, s azok is csak messziről, távoli körvonalaiban. (4Móz 24,17)
Ezek szerint még ellenségeink képében is a Mindenütt Jelenvaló követ, mintegy “jön utánunk.” Őket sem küldhetjük a pokolba, ahogy gyakran szeretnénk – valami igazuk még nekik is szokott lenni! Kibillentenek a magunknak mondott hazugságokból, máskor a tétlenségből vagy az önelégültségből. Hangjukat különösen figyelmesen kell hallgatnunk, ha lehetnek is abban túlzások – amint szoktak is lenni. De keresztyén embertől idegen az ellenség eltörlésének szándéka. Éppen ellenkezőleg: fel kell ébrednünk, igazabb önismeretre kell jutnunk szavaik által – ha fájdalmasak is azok. Önismeretben való kínos növekedésünk pillanataiban is ott az Örökkévaló – így kell értenünk, hogy “veséimet is te alkottad, Uram.” Az ott megbúvó rejtett szándékok és késztetések is terád tartoznak, nem függetleníthetők tőled – a te ítéletedre várnak, Istenem!
Mi hát a tennivalónk? Az, hogy fedezzük fel magunknak újra, bármilyen egyszerű és csöndes evangélium is ez – a Mindenütt Jelenvalót! Ismerjünk rá tetteire: lám, ez is te vagy, Uram…! Halljuk meg szavát: most megint te szólítottál nevemen! Építsük be szívünkbe üzenetét: “ezt most tőled kaptam” – hogy tévelygő útjaimról az örök útra visszataláljak! Ő ugyanis, s ezt nem lehet elhallgatni, meg szokta változtatni a magunknak kialakított álláspontokat, s egészen új szempontokat szokott gondolkodásunkba behozni. Erről ismerjük fel leginkább az ő művét, hogy “zökken” a dolog: változnunk kell, másként kell gondolkodnunk, akarnunk, sőt éreznünk is. Itt, ezekben a fájdalmas, és szép pillanatokban van ő igazán jelen…!
Ha mindez így igaz, s mi valóban készen állunk, hogy ő megérintsen, akkor legyen újra fontos az egyszerű igazság: ő mindenütt “jelen van”, valójában mindent áthat. Törpüljenek el abszolút valósága mellett a sérelmeink, az “igazunk”, a jól bevált stratégiáink, mert “…te vagy az, aki megvizsgálsz engem!” Szó szerint azt jelenti, hogy utánajársz a dolgoknak, ahogyan azok valóban vannak. Te vagy az, aki megteheted ezt, te vagy az, aki igazságosan mutatsz meg magamnak – mert te tényleg “utánajártál” a dolgoknak! Téged nem lehet áltatni. Még a “csontjaim formáltatását” is ismered, amik “akkor alakíttattak, mintegy a föld mélyén”, amikor édesanyám méhének sötétjében apró sejtekből kezdett fölépülni a Világegyetem megfejthetetlen nagy titka, az emberi test…
Amikor úgy olvassuk a Bibliában, hogy „mintegy a föld mélyén”, eszünkbe juthat, hogy valóban szeretünk elrejtőzni, barlangba bújni, betakarni magunkat – de eszünkbe juthat az is, hogy az anyaméh titkos sötétségében is jelen van a a Mindent Átható… Ami azt is jelenti azonban, hogy alkatunk is az ő ajándéka! Nem kell gyűlölnünk magunkat, adottságainkat, hogy ilyenek vagy olyanok vagyunk – és nem is kell lobogtatnunk sem, hogy lám, jobbak vagyunk, mint mások – mert ő formált bennünket! Alkatunk is neki köszönhető, magunknak éppen csak torzulásainkat kell visszavinni hozzá, hogy itt, Uram, már túlzásba vittem valamit: fölnőtt egy olyan ág, ami a te hozzáértő metszésedre szorul…!
Tehát személyiségünket is szeretettel kell gondoznunk, mintegy az ő jelenlétében, sőt, éppenséggel az ő jelenléte által! Ahogy a jó kertész gondozza a fákat, műveli kertjét. Ne gyűlöljük, s ne is istenítsük magunkat. És ne gyűlöljünk ebben a világban senkit, s ne is istenítsünk ebben a világban senkit. Ő az, aki “formált bennünket, mintegy titkos mélységben” – és ha valami ebből eltorzult, aránytalanná lett, semmi sem fontosabb, mint hogy visszakerüljön az ő kezébe. A formáló metszés, a tápláló, gondoskodó szeretet, ha kell, az intés, a feddés és az útmutatás – mindez az ő jelenlétéből jön hozzánk!
Eszembe jut, hogy ezt a csodálatos zsoltárt, amit az előbb elejétől végéig hallottunk, egyszer egy kismama kapta ajándékba. Olyan valaki, akinek sok gondja volt születendő gyermekeivel: bajok, sikertelenségek, veszedelmek. S amikor félelmek és rettegések közepette várta gyermekét, ép és egészséges lesz-e egyáltalán, akkor ezt kapta egy idősebb testvérétől – és megnyugodott a szíve: ő az, aki formálja létezésünket – már az anyaméh titkos sötétségében…
Ha így van ez, akkor a hit és tudás, amit némelyek szeretnek szembeállítani s hamis módon egymás ellen kijátszani, gyönyörűen kiegészítik egymást. Kiderül, hogy a hitből is lehet tudás, nem csak a tudományos vizsgálódásból, amint manapság tanítják. Az Örökkévalót, a “kimondhatatlan nevűt” kereső mindenkor előreléphet ismeretben is. Olyan értelemre teszünk szert a hitből fakadó tudás révén, mely tisztában van azzal, hogy a valóság, amiben élünk, tele van misztériumokkal – mert nem csak dolgok és tárgyak halmaza. Nagyon fontos ez! Ha van lélekölő hamis tanítás, akkor az, hogy a “valóság” összesen tárgyak halmaza pontosan ilyen. Keresik a tárgyat, a még kisebb tárgyat, miből is áll ez a nagy és csodálatos valóság, mi a legkisebb építőköve – de a valóság ellenáll, s közli velünk, ő nem csak tárgyak halmaza – Istennek legyen hála!
“Félelemmel és rettegéssel kell véghez vinni üdvösségünket: mert Isten az, aki munkálja bennünk mind az akarást, mind a munkálást jókedvéből” – ahogyan az apostol int ebben a dologban. (Fil 2,12-13) K.Barth, a nagy svájci református gondolkodó írja, hogy „…nem lehet Isten elől egy másik világba menekülni, ahol ő nincs jelen, amely a tőle független lét vagy nem-lét világa lenne, ahol egy másik isten birodalmában lennénk – mert ilyen világ nem létezik. A nem-létezés is, ami felé igyekeznénk, vagy egyszerűen belehullunk, Isten előtt van, noha ő elfordul tőle. De elfordulásában is nyilván van előtte mindaz, éspedig nem kevésbé, mint odafordulása esetén. Menekülésünk tehát kudarcra van ítélve, mert nincs célja. Minden elérhető cél az egy Isten birodalmába tartozik, ezért ismeretes előtte. Minden cél kapcsán őelőtte állunk. Ő lát és ismer minket. Nem kevésbé vagyunk számára hozzáférhetők, mint ő a maga számára. Bűnbe vagy pokolra hullhatunk – de sem üdvben, sem kárhozatban nem lehetünk Isten tudásának, s így kegyelmének és ítéletének birodalmán kívül.” (K.Barth: KD. II.1. 623)
Igen, így kell tekintenünk a saját létezésünkre – így kell tekintenünk egymásra és a világra, amelyet úgy szeretett Istenünk, hogy egyszülött Fiát adta: ha valaki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen! (Ján 3,16) Ámen.
Fohász
Sehová nem mehetünk előled Urunk, a te jóságod mindenütt jelen van. Könyörülj rajtunk, hogy amikor bármi fontosabbá lesz kegyelmednél, ráébredjünk, hogy nagyobb nincs és nem is lehet számunkra, mint te magad. Messzi vagyunk attól, hogy halleluját tudjunk mondani uralkodásod örömére, de mégis ez a tennivalónk, mert Krisztusban győztél minden gyarlóság, esendőség, hamisság fölött. Neked adunk dicsőséget, mert eljön a Bárány menyegzője, amikor a menyasszonyi gyülekezet odaállhat színed elé, aki Krisztusban a vőlegény vagy – s megadod népednek, hogy felöltözze a tiszta és ragyogó fehér gyolcsot, ami a szentek igazságos cselekedetei. Ámen.
