Igehirdetés 2008. augusztus 10.
Olyan lesz lelkük, mint az öntözött kert
Lekció: Jer 31,27-34
Textus: Jer 31,18, Jer 31,10-12
„Jól hallom Efraim kesergését: Megvertél, mint egy tanulatlan borjút, és én elszenvedtem a verést. Téríts meg engem, hogy megtérjek, mert te vagy, Uram, az én Istenem!”
„Halljátok az Úr igéjét, ti népek, hirdessétek a távoli szigeteken, és mondjátok: Aki szétszórta Izráelt, össze is gyűjti, és őrzi, mint pásztor a nyáját. Mert megváltotta az Úr Jákobot, megszabadította az erősebb kezéből. Megjönnek majd és ujjonganak Sion magaslatán, élvezik az Úrtól kapott javakat, a gabonát, a mustot és az olajat, a juhokat és a marhákat. Olyan lesz a lelkük, mint az öntözött kert, és nem hervadoznak többé.”
Imádkozzunk!
Mennyei Édesatyánk, köszönjük ezt a szép nyári vasárnapot – a nap éltető erejét, a szellő járását, a kék eget és a belső, lelki napsugarat, amit igédben adsz a téged keresőknek. Egybegyűjtöttél bennünket, köszönjük az áhítatot, az énekszót és az imádságot. Megvalljuk, ma sem tudjuk üdvözíteni önmagunkat, rászorulunk a te jóságodra és segítségedre. Vedd el szívünk sötét foltjait, a mulasztások, a vétkek lelki árnyékait. Segíts, hogy ráhangolódhassunk igédre, mert a te igéd igazság. Tekints nagy hűségedre és töltsd ki ránk Szentlelkedet – emeld fel szívünket s add meg, hogy gazdagabban térhessünk haza, mint idejöttünk! Ámen.
Igehirdetés
Az elmúlt héten olyan igéket olvashattunk Kalauzunk szerint Jeremiás próféciáiból, amiket nehéz megindultság nélkül tudomásul venni. Egy nép, erről olvastunk, éppen szétzüllőben van, mert a vezetői önzők és istentelenek, mulatoznak, sanyargatják és kizsákmányolják a gyengéket, akik nem tudják magukat megvédeni. Herdálják az ország vagyonát, azon kívül pedig a népnek nem csak királyai, hanem a prófétái és a papok is mind hazugok. Elferdítik az igazságot, romlásba viszik az országot cinizmusukkal – s látható, hogy elkerülhetetlen a nemzeti katasztrófa. Ami el is jön hamar. Mi érhet súlyosabb egy népet, mint hogy rabszíjra fűzve elhajtják kicsinyektől fogva nagyig sok száz kilométerre hazájától, idegen földre, más népek közé. „Kigyomlálják” a helyéből, elűzik, kezdjen mindent előröl a nulláról, ház és szántóföldek nélkül. Éljen meg, ha tud s ha útközben már eleve nem pusztulnak el mind.
A rémisztő távlatot egyetlen ember látja, Jeremiás próféta. Bebörtönözik, mivel kimondja, ám ő ott is folytatja igehirdetéseit – sőt, földet is vásárol szabályos adás-vételi szerződés kitöltésével és a szükséges aláírásokkal, tanúkkal, hogy azt is elmondja: eljön majd a nép hazatérésének ideje is. Isten nem csak igazságosan ítél, hanem szívéből szereti is népét. Jeremiás igehirdetésének döbbenetes mondanivalója, hogy Isten hűséges marad népéhez, amely hűtlen lett hozzá, mint egy férjét csaló asszony – de ő a maga részéről “férje marad” a hűtlen és méltatlanná vált népnek: sőt, a megtört eredeti szövetség helyett a maga idejében új szövetséget fog kötni népével!
Isten ítéletes volta s ugyanakkor irgalma, vagy, ha úgy tetszik, haragja és hűsége nekünk oly ellentmondásos dolgok, hogy végigszalad a hideg a hátunkon, mekkora úr, akinek szívében egyszerre “elférnek” a számunkra egyáltalán össze nem férő dolgok. Mennyivel nagyobb és csodálatosabb ő minden emberi fantáziánál és gondolatnál! Mily nagy szíve van, s milyen megfoghatatlanul több ő nálunk!
Induljunk most lélekben innét. A jeremiási igék kitágítják és felemelik szívünket, amire erre nagyon is szükségünk van köznapiságunkban. Először ki tudja mennyi fogság következik – mi már tudjuk, hogy hetven esztendő volt – ám hazajönnek egyszer! Mikor Isten e lehetetlen dolgot tényleg véghez viszi, hogy kigyomlál egy népet a helyéről és egy évszázaddal később újra beülteti ugyanoda: szétszórja őket a világban és újra összegyűjti őket – akkor az emberek lelke ott valóban olyan lesz, mint az „öntözött kert.” Aki járt már azon a tájon s éghajlaton tudja, hogy ahol öntözik a kerteket, csodálatosan zöld vegetációt látunk, sudár és gyümölccsel rakott fákat, szőlőket, zöldségekkel teli ágyásokat – ahol viszont véget ér az öntözés, elkezdődik a puszta és vörös vagy szürke kősivatagot látni, semmi mást.
“Olyan lesz a lelkük, mint az öntözött kert” – ez az ígéret nem úgy általában, hanem azokhoz szól, akiket az Úr gyűjt egybe és őrizhet, mint pásztor a nyáját, s akik maguk kérik, hogy térítse meg őket, hogy – megtérhessenek! Mindegyik fontos. Nem akárkikkel köt „új szövetséget” a Világegyetem királya, hanem azokkal, akik egyáltalán összegyűjthetők őáltala. Amikor saját nemzetünk jelenlegi szétesettségéről gondolkozom, arról, hogy manapság azt csinálnak meg velünk, amit csak akarnak, szinte semmitől nem tudjuk megvédeni magunkat – és közben mindenki külön-külön éppen éli világát, vagy pedig küszködik, kinek mi jutott – akkor az is eszembe jut, hogy vasárnap a teljes magyar lakosság 6-8 százaléka megy templomba. Karácsonykor ennek a duplája, de még az is csak 16 százalék. Ilyenkor szomorúan kérdezem magamtól: fog-e velünk “új szövetséget” kötni valaha a mi Urunk, vagy végképp levette kezét rólunk? Összegyűjthetők vagyunk mi még egyáltalán…?
Aztán pásztorolhat-e ő minket? Ami azt jelenti, hogy gondoskodhat-e „hozzánk illő eledelről”, ahogyan ezt olvassuk. (Péld 30,8) A lélek Isten igéje nélkül beszűkül, elpiszkolódik, köznapivá válik és végül elaljasodik. S ezek még nem is erős szavak. Mert az ember, ezt mutatja az élet, a hazugságok olyan rendszerét képes maga köré építeni, amiket jobb híján ő maga is elhisz – s legtöbbször nyoma sincs, még keresztyének életében sem, hogy „a te vessződ és botod vigasztalnak engem.” Akiknek nem kell, amit maga Isten mond, azokkal nem köttetik új szövetség, nekik marad régiben az életünk!
És igen, az új kezdet kizárólag azoknak jár, akik eljutottak már oda, hogy maguk könyörögnek így, amint az előbb hallottuk Jeremiástól: “Megvertél Uram, mint egy tanulatlan borjút, és én elszenvedtem a verést.” Ha már így alakult, akkor “kérlek, téríts meg engem, hogy megtérjek – hiszen te vagy, Uram, az én Istenem!” Aki még nem könyörög azért, hogy végre megtérhessen, miután elszenvedett már egyet-mást az életben, az nem igen számíthat arra, hogy kigyomlálták ugyan, de mégis újra beültetik, szétszórták, de újra összegyűjtik, s végül olyan lesz a lelke, mint az öntözött kert.
A nagyon szép kép a gondozott lelkű embert és közösséget festi meg – s igen jó lenne, ha tényleg így néznénk ki. De mit látunk helyette? Bizony, szomorú dolgokat. Mert a gondozatlan lelkű ember mindenekelőtt feldúlt és ellenséges. Alig várja, hogy megsértődhessen vagy gorombáskodhasson, mert a lelkében gyomos kert rejtőzik. Mosolyogni véletlenül sem tud: állandóan hajszolt, ideges és főleg dühödten ellenséges, aki alig várja, hogy legyen oka és módja beolvashatni valakinek. Tegnap fel kellett hívnom telefonon egy régi számot, amit évek óta nem hívtam. Egy idegen hang jelentkezett, összesen annyit mondott, haló. Én köszöntem, illően bemutatkoztam, és mondtam, kit keresek. Itt olyan nincs – volt az ingerült válasz. Erre próbáltam elmondani, milyen számot hívtam, hogy ellenőrizzem, csak rosszul tárcsáztam, vagy megváltozott a szám és már másé. De az illető nem hagyta végigmondani, hanem dühösen félbeszakított és azt mondta, hogy őt nem érdekli, én milyen számot hívtam – és lecsapta a kagylót. Hát nem hiszem, hogy az ilyen feldúlt és ellenséges lény lelke „gondozott kert” lenne, inkább az érvényes rá, amit a költő úgy fogalmaz, hogy ez a világ “forog keserű levében…” Mindenki mindenki ellen, hadd dörzsölje kezét, aki annak örül, hogy egymás nélkül, sőt legtöbbször egymás ellenében tehetetlenül vergődünk – s eközben nem csoda, hogy valóban mindent meg lehet velünk csinálni, még a saját érdekeinket sem tudjuk megvédeni.
A feldúltság a lelkekben következménye, hogy emberi közösség már nem is létezik. Akinek nem gondozhatja lelkét a “jó Pásztor, aki életét adja a juhokért” – az éhes és szomjas lelki értelemben, aminek következtében aztán meg lehet etetni szinte bármivel. Nem kell az ige…? Kapsz helyette bulvársajtót, az majd eltájékoztat az életben! Nézheted az úgynevezett sztárokat, hogyan főznek a konyhában, mit beszélnek egymással az asztalnál, és miként teregetik ki a magánéletük dolgait. Aztán csodálkozunk, hogy egyetlen hét alatt ebből a generációból hány fiatal hal meg kábítószer-túladagolásban, mert a plázák uralta életben már csak a megvásárolható boldogságot és pénzen szerezhető jókedvet ismeri, a természetes és tiszta derűt már nem.
A gondozatlan lélek ugyanis teljesen üres, éspedig abban az értelemben, hogy pontosan a lényege hiányzik. A „hozzánk illő eledel” vagyis az ige nélkül az ember lelke egyetlen nagy sóvárgás, éspedig maga az élet utáni sóvárgás. Ez a sóvárgás mára megkapott minden jogosítványt a világtól: „jár neked”, meg „megérdemled”, ezt szajkózzák a reklámok és ezt hiszik el az élettel kapcsolatban oly sokan. Én többet érdemelnék, nekem több szeretet és elismerés járna, méltatlanul vagyok csupán csak az, aki, sokkal többre lennék hivatott – ugye, ismerősek ezek a gondolatok. Ez a mohó sóvárgás végül is azt mondja majd az összegzésnél: kisemmizett vagy, nincs semmid, essél hát kétségbe – nem tudtál akkorát szakítani az életből, ami neked járt volna – s akkor valóban ott a kétségbeesés. Mert a gondozatlan lélek mindig egyetlen lépésre van a kétségbeeséstől, hiszen ha nem lehetett felhabzsolni az egész életet, akkor méltán érezhetem szerencsétlennek magamat.
Hány és hány ember téved az önsajnálkozás zsákutcájába és lesz a lelke mélyén kétségbeesett – pedig alighanem annak a magyar gondolkodónak van igaza, aki azt mondja: a kétségbeesés annyi, mint szeretet nélkül élni.
Akinek ugyanis gondozott a lelke, mert engedte, hogy Isten “összegyűjtse” őt másokkal együtt a maga népe szent közösségébe, akit táplál az isteni szó, az örök ige, aki tud könyörögni azért, hogy megtérhessen – az már nem feldúlt lelkű, hanem békességes szívű ember. Nem sóvárog elérhetetlen dolgok után, sőt még saját emberi mulandóságáról is elmondhatja a költővel:
„Láttam a mosolygó tavaszt,
Láttam az égető nyárt,
Láttam minden időszakaszt,
S minden földi láthatárt.
Ha örök időket élnék,
Ezeknél többet nem érnék.” (Berzsenyi: Életfilozófia)
A gondozott lelkű ember fel tud nőni még saját mulandóságához is, hisz tudja, hiába habzsolna az életből még többet és többet, „ha örök időket élne is” – az élet szépségeinél többet akkor sem kaphatna – azokat pedig meg is kapta már. A gondozott lelkű életében minden szépen a helyére kerül. Nem uralkodik el rajta sem vágy, sem öröm, sem kétségbeesés, nem adja át lelkét túlságosan semminek, a Delfoi jósda felirata értelmében: “Semmit sem túlzásban!” Méden agan – ahogy a görögök mondták. Megtalálja helyét az ambíció, a vágy, a szenvedély, sőt, megtalálja a helyét még a szenvedés is. Mert van olyan, hogy éppen annak ideje jött el – s akkor csak annyit tehet az ember, hogy alázattal lehajtja fejét, és megpróbálja Isten gyermekéhez méltón viselni, ami ráméretett. Eljött az ideje, szól – igen, ennek most jött el az ideje az életemben. Ha lehetséges, múljék el tőlem, Atyám, ezt imádkozza – de ne az én akaratom legyen, hanem a tied.
Jézusunk így viselte szenvedését! S ha nem is vett földet Jeruzsálem környékén, mint Jeremiás tette a jelkép kedvéért, ő az utolsó éjszakán azt mondta tanítványainak:” Nem iszom többé a szőlőtőkének ebből a terméséből, csak amikor újonnan iszom az én Atyám országában.” (Mát 26,29) A földi életen túl egy olyan asztal lakomájához készült, ahol nem más, mint az Atya a házigazda! A mi szívünket is ennek a mennyei asztalközösségnek látomása tarthatja és erősítheti meg a hitben. Ne adjuk hát alább, hisz erre vagyunk meghívottak mind! Addig pedig engedjük, hogy ő maga gondozza gyarló, erőtlen és nagyon is törékeny lelkünket, vagyis hogy az ő életnél is nagyobb hatalmával átemelhessen minket abba a körbe, ahol számunkra az élet szépségéről gondoskodni tud. Így is legyen. Ámen.
Fohász
Urunk, a földön minden ideiglenes és nincs semmi, ami maradandó lenne, még saját testünk és életünk sem – de azt is tudjuk, hogy a te szavadból, az örök igéből egyetlen betűcske sem múlik el, hogy valósággá ne lenne. Tudjuk Urunk azt is, hogy amit ma teszünk vagy kimondunk, az immár örökre van – ezt visszük magunkkal az örökkévalóságba. Könyörülj rajtunk, hogy ne álljunk ott egymagunkban – ott lehessen velünk kegyelmed is, amit Jézus golgotai áldozatából nekünk tulajdonítasz. Nem sok jót, és semmi érdemet nem tudunk felmutatni, de azt is tudjuk, hogy te mindent szépen el tudsz rendezni és általad minden a helyére kerülhet életünkben. Ezt kérjük tőled egyenként, s ezt kérjük mint gyülekezet, és mint a magyar nép tagjai is. Imádkozunk templomunk renoválásáért, segíts meg minket a nagy munkák közepette. Áldd meg a nyaralók pihenését, a munkálkodók erőfeszítéseit, és gyógyítsd a betegeket. Egy asszonytestvérünkért külön is könyörgünk, aki nagy betegségében hozzád kiált – hallgasd meg imáinkat, amiket érte mondunk. Legyen velünk szereteted a most következő hét napjain, és add meg nekünk, hogy olyan lehessen lelkünk, mint az öntözött kert! Ámen.