Igehirdetés 2008. augusztus 17.
Imái feljutottak Isten elé
Lekció: Csel 10, 1-8
Textus: 1Kor 10,13 Csel 10,4
„Nem egyéb, csak emberi kísértés esett rajtatok, de hű az Isten, aki nem hagy titeket feljebb kísérteni, mint elszenvedhetitek, sőt, a próbatétellel együtt a kimenekedést is megadja majd, hogy el bírjátok viselni.”
„Imádságaid és alamizsnáid emlékeztetőül feljutottak Isten elé.”
Imádkozzunk!
Urunk megköszönjük, hogy nincs öröm, amit veled meg ne oszthatnánk, és nincs mélysége életünknek, ahonnan hozzád ne kiálthatnánk. Áldunk téged, aki imádságot meghallgató Atyánk vagy, hogy együtt lehetünk a te nevedben, és közösen épülhetünk. Szükségünk van rá, hogy emlékeztetés által ébresztgesd hitünket: add ehhez most igédet. Tedd, hogy alkalmasak legyünk megértésére és szívünkbe fogadására. Vedd el méltatlanságainkat, keményszívűségünket, hogy elvégezhesd, amit Szentlelked által akarsz bennünk. Jézus nevében kérünk, hallgass meg minket. Ámen.
Igehirdetés
Megrendítő tapasztalat az ember életében, amikor valamilyen üggyel kapcsolatban érezzük, imádságunk feljutott Isten elé. Amíg kicsik vagyunk, s gyermeki szívvel imádkozunk, addig egészen természetes, hogy ő hallja az imáinkat, fel se merülhet, hogy ez ne így volna. Valóban minden imánkat meghallgat, ha nem is mindegyiket teljesíti. A felnőtt szívében mindenesetre sok úgynevezett tudatosság, okosság meg önérzet, s ezzel együtt sok kétely is lakik – néha azt érezzük, imáink csak a plafonig jutnak, de onnan szépen visszahullnak, nem jutnak el Istenig.
Ezért kellett Jézusnak azt mondania tanítványainak: “Bizony mondom néktek, ha meg nem tértek s olyanok nem lesztek, mint a kis gyermekek, semmiképpen nem mentek be a mennyeknek országába!” (Mát 18,3) Azt is ő mondta: “Amit könyörgésetekben kértek, higgyétek, hogy mindazt megnyeritek, és meglesz néktek.” (Márk 11,24) Mai történetünkben kifejezetten egy olyan emberről hallunk, akinek imái “feljutottak Isten elé.” Ki ez tulajdonképpen?
Kornéliusznak hívják neve szerint, s az ország északi határán, a félig már Szíriához tartozó Cézáreában állomásozik csapatával – római katonatiszt. Történetével azt meséli el Lukács, az Apostolok Cselekedeteinek szerzője, miként lépett ki az evangélium életgyógyító ereje Izrael határai közül, és hogyan indult el a világ minden tája felé. Nyugodtan elmondhatjuk, e százados nagyon hasonlít az átlagos mai emberhez, két dologban is: egyrészt messzi van igazi otthonától, másrészt idegenként él a többiek között. Kevesen mondhatják el magukról, külföldön állomásozás nélkül is, hogy bensőségesen érzik magukat bőrükben, vagy a lakásban, a városban, meg az országban, ahol élnek… “Igazi otthonunk” mindig valahogy távol van, mintha jövevények lennénk, mint a zsidók voltak Egyiptomban. Nagyon szépen hallunk erről Dávid imájában: “Mi csak jövevények vagyunk te előtted, Uram, és zsellérek, amint a mi atyáink is azok voltak; a mi életünk napjai pedig olyanok a földön, mint az árnyék, melyben állandóság nincsen.” (1Krón 29,15) Bizony „jövevények és zsellérek” vagyunk valamennyire, amit mai szóval elidegenedettségnek szokás nevezni. Van bennünk valami kívülállás – egy kicsit mindig “nézőközönség” vagyunk, akik szórakoztatásra vágynak, meg elbűvöltségre és lehetőleg mélységes érzésekre…
A százados a helyzeténél fogva sem lehetett otthonos Cézáreában, mint a birodalom egészen más sarkából jött ember – nem voltak azon a vidéken gyökerei. Lehet, hogy mi is ilyen embereknek érezzük magunkat, akik vágyakozunk valahová, és olykor magunk sem tudjuk pontosan, hová…?
A lélekben otthonosságra vágyó embernek is lehet azonban egy hely az életében, ahol bensőséges tud lenni, s ez az imádság. Kornéliuszról azt halljuk, hogy szüntelenül imádkozott. Azt jelenti ez, életformája volt Isten közelében élni, s erről eszünkben juthat a zsoltáros gyönyörű mondata is: “Isten közelsége oly igen jó nékem!” (Zsolt 73, 28) Nem az a legnagyobb kérdés, milyen a világ körülöttünk, még az sem, hogy személyesen éppen miben élünk: az igazán fontos az, Isten közelségében élünk-e – mert egyedül az lehet igazán oly igen jó nekünk. A sok „messziről való” ember, akik lélekben távol vagyunk egymástól is, igazi önmagunktól is – tanulhatunk ettől a római katonától: igenis, lehet az ember létformája az imádság, s lehet mindennél fontosabb, akár egy felelős beosztású embernek, akár egy bánatos lelkű nagymamának, vagy egy életharc közepén küzdő ifjúnak is, hogy amennyit csak tud, Isten közelében legyen! Az ilyennek előbb vagy utóbb, de feljutnak imái Isten elé.
Igaz viszont az is, és most ebbe az irányba kell kicsit továbbmennünk: nem mindig úgy hallgattatik meg az ember imája, ahogy kérte és esetleg szeretné. Kornéliusznak például radikális változásokat hozott az Isten-közelség: egyszer csak megjelent neki az Úr angyala s azt mondta, küldjön embereket Péterhez Joppéba, hívassa őt magához, hogy elbeszélgessen vele élete igazi értelméről! Miért kapta a kimondhatatlan ajándékot, hogy ilyen közvetlen isteni útmutatásban lehetett része, ami egyetlen csepp kételyt sem hagyott afelől, mit kell tennie? Megkapjuk a választ: “Imádságaid és alamizsnáid feljutottak Istenhez” – ami azt jelenti, hogy a százados életében nem csak hit volt, hanem cselekedet is. Nem csupán vallotta magát hívő embernek, idáig nem is olyan nagy dolog eljutni – neki ahhoz illő cselekedetei is voltak!
Az alamizsna itt nem könyöradományt jelent, mint mainapság, hanem a cselekvő, szeretetben a másik emberre odafigyelő életmódot. Hitvalló keresztyén még csak akad, aki kiáll a többiekkel szemben s azt mondja, márpedig én hívő ember vagyok – de ennek a másfajta, hitből fakadó értékrendnek megfelelően élő, a hitet meg is valósító élet már kevesebb van. Pedig minden a megvalósításon múlik: azt visszük el magunkkal innen az örökkévalóságba, hogy mennyi „aranyat” készítettünk a lényünkben lévő alantasabb elemekből, vagyis hogyan gyúrtuk össze a tulajdonságainkat értékesebb, magasabb rendű dologgá! Minden, ami “arany”, vagyis aminek szelíd, tiszta és meleg fénye van, mint az aranynak, például egy jó szó, egy őszintén segítő gesztus – az jön velünk.
Ami maradandó, örök és igaz bennünk, az jön is velünk. Egyikünk sem megy odaát üres kézzel, csak elég sokat építünk az egyetlen igazi fundamentumra, megváltó Jézusunkra “fát, szénát, sőt pozdorját” is (1Kor 3,12-13) – dolgokat, amik nem túl sokat érnek, s az első tűzben megégnek… Az egyszerű, tiszta szavak, a tisztesség, a jóság elvehetetlenül a miénk, és megmarad a lelkünkkel együtt örökké – mert Isten ezt így akarja! “Akkor az igazak fénylenek, mint a nap, az ő Atyjuknak országában – akinek van füle a hallásra, hallja.” (Mát 13,43)
Amit Kornéliusz életében a legnagyobb és egyben leginkább evangéliumi dolognak láthatunk abban áll, hogy engedi, hogy Isten új fejezetet nyisson életében. Eddig éltél a szakmádnak: derék katona voltál, tetted a dolgodat, ez rendben van. Mostantól te az evangélium hordozója leszel, megjelölt ember, aki nem azért több másoknál, mert sokkal több jó tulajdonsága van, hanem azért, mert beengedte Jézust az életébe. Ez lesz a te életed lényege mostantól. Ez vadonatúj szakasz – még azok útján is, akik “egyszer régen” már beengedték őt az életükbe…!
Amikor Jézus, először vagy megint egyszer, de ott lehet valakinek a szívében, ott új dolgok történnek. A világ elkezd más fényben feltűnni, az élet értékei átrendeződnek. A többi ember például már nem csak engem segítő vagy gátoló, tehát fehér-fekete,”barát-ellenség” csapat, hanem csupa lehetőség: Isten kegyelmének és szeretetének a tárgya, mint én magam is. Amit eddig nem értettem, azt most elkezdem kapiskálni, ami félelmetes volt, arról kiderül, hogy van jelentése, sőt fontos üzenete – amihez nem is olyan nehéz felnőnöm. Amire eddig nagyon vágytam, sőt, amitől “mindent” vártam, az most viszonylagossá válik, s elveszti a túl-hatalmát felettem. Az iszonyatosan terhelő bűntudatról kiderül, van még nála is nagyobb dolog – éspedig a kegyelem, amit Jézus hozott nekünk. Az ellenszenves, vagy éppen ellenséges másik emberről kiderül, hogy éppen olyan valaki, mint magam, jó és rossz tulajdonságokkal vegyesen, tehát nem kell rá haragudni – sőt, egyáltalán nem is lehet…
Mi történt? Összesen annyi, hogy valaki beengedte Jézust a szívébe – és ő ott új fejezetet kezdett. “Élek többé nem én, hanem él bennem a Krisztus.” (Gal 2,20) Ez mindig aktuális, sőt mindig lehetséges is. Nekünk nem megy magunktól, ezt nyugodtan elismerhetjük. Hogy is menne, hisz mi nélküle magunkat szeretjük a legjobban…! De már nem mi küzdünk, nem mi igyekszünk a magunk erejéből, átadtuk a helyet őneki – s ez valóban annyira új és más, mint földhöz a menny…
A századosról azt mondja a szentíró, kegyes és istenfélő ember volt. A két szó, egymást kiegészítve ugyanazt mondja. Istenfélő, vagyis nem magányos, nem csak magával számol – mert van Istene. Ezen kívül “kegyes” is, amit lehet úgy mondani, hogy vallásos – de a szó azt is jelenti, hogy jó érzésű, tiszteletadó, gyöngéd, emberséges. Azt is, hogy nem a maga primitív állapotában meghagyott, hanem kiművelt, kidolgozott lélek: szó szerint kulturált, vagyis olyan, aki ki van gyakorolva, egészen pontosan “a jóban gyakorlott.”
Itt tehát akad feladatunk, hiszen ki ne léphetne előbbre ezekben? Mindig marad tennivaló, hogy gyakoroljuk, műveljük magunkat, építgessük a lelkünket belátás, megértés és főleg az igére való újabb és újabb ráhangolódás által! Egyetlen megértett ige százszor annyit ér, mint ezer tudományos értekezés és tízezer műalkotás. A műalkotásokban is mindig a bennük rejlő logosz, a gondolat a fontos, a tudomány pedig, ha csak adatok halmaza, egyáltalán semmire nem jó. Nem az a fontos, hogy akkorra legyen a fejünk, mint a Kongresszusi Könyvtár, hanem az, hogy a szívünkbe utat találjon egy mennyei fénysugár, ami elveszi a fájdalmunkat, a rosszkedvünket, meggyógyítja a lelkünket és összekapcsol minket Istennel! Ezt hívják logosznak, “értelmet adó, megértett igének” – ami aztán tényleg képes átalakítani a gondolkodásunkat. Új fejezetet kezd bennünk, amire rászorulunk valahányan. A tövis helyén akkor tényleg ciprus nő, a csalán helyén pedig mirtusz növekedik… (Ézs 55,13) “Ilyen lesz az én igém, ami szájamból származik: nem tér vissza hozzám üresen, hanem véghezviszi, amit akarok és eléri célját, amiért küldtem!” (Ézs 55,11)
Ilyen megértett igéket kívánok minden küzdő testvéremnek. Akkor különösen, ha “messziről való” emberek vagyunk, mint Kornéliusz, s idegenül mozgunk a számtalan ismerős között is a világban, sőt, talán idegenek vagyunk a saját bőrünkben is. Mi mind jövevények és zsellérek vagyunk, mint atyáink, és nincsen bennünk állandóság, mint a naponta reggeltől estig tovatűnő árnyékban – mi mindnyájan lehetünk az imádság és Isten-közelség emberei, akiknek nem csak büszkén vallott hitük, de kiküzdött megvalósításuk is van. Mert amit teszünk, azok vagyunk. Milyen jó, hogy a mi ilyen vagy olyan megvalósításunkhoz hozzájön a kegyelem is: Jézus eljön. Nem hagy árvákul, hanem ahogy ígérte, eljön. Engedjük, hogy tehesse – amint angyala által a századoshoz is eljöhetett… Akkor megértjük majd tőle személyesen, vele való beszélgetésünkben, hogy milyen új fejezetet akar nyitni életünkben – a mi imáink és a mi alamizsnáink is feljuthatnak Isten elé!
Világossá válik, hogy „Nem egyéb, csak emberi kísértés esett rajtatok, de hű az Isten, aki nem hagy titeket feljebb kísérteni, mint elszenvedhetitek, sőt, a próbatétellel együtt a kimenekedést is megadja, hogy el bírjátok viselni.” Amely próbát magunk kerestünk magunknak, abból nem biztos, hogy találunk szabadulást – ám amelybe ő vitt minket, arra érvényes, hogy a kimenekedést is megadja. Hogy milyen irányban, talán egészen “új fejezetet” kezdve életünkben – ez az ő titka. Csak egy biztos, hogy hű az Isten! (1Kor 1,9)
“Bízzatok, mert Jézus eljön, ő a fővezér,
Zengje ajkunk: hozzád esdünk győzedelemért!”
(471. dics. 1.v.)
Így is legyen. Ámen.
Imádkozzunk!
Istenünk, a te kegyelmed jobb az életnél. Irgalmadra hivatkozunk, amikor azt kérjük, jöjj el hozzánk és nyiss új fejezetet életünkben. Magunktól nem vagyunk képesek erre – de nagyon szeretünk téged, és vágyunk rá, hogy bekapcsolódhassunk mennyei erőid áramkörébe. Küldd el Szentlelkedet mindnyájunknak, hadd dicsérjünk téged, mint megváltott gyermekeid a mennyei seregekkel együtt, amíg elérkezünk hozzád a színről-színre látásba. Imádkozunk templomunk felújításának nagy munkájáért. Kérünk a nyaralókért, hogy felüdülhessenek, a munkálkodókért, hogy helytállhassanak kötelességeikben. Gyógyítsd betegeinket, és jöjj velünk a most következő hét napjain megerősítő jóságoddal. Add meg, hogy a mi imáink és alamizsnáink is feljuthassanak elébed! Ámen.