Igehirdetés 2008. augusztus 24.

A legyek ura

Lekció: Mát 12,22-32
Textus: Mát 12,25   1Tim2 ,1-4

„Minden ország, amely meghasonlik önmagával, elpusztul.”

„Arra kérlek mindenekelőtt, hogy tartsatok könyörgéseket, imádságokat, esedezéseket és hálaadásokat minden emberért, a királyokért és minden elöljáróért, hogy nyugodt és csendes életet élhessünk istenfélelemben és tisztességben. Ez jó és kedves a mi üdvözítő Istenünk színe előtt, aki azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön és az igazság ismeretére eljusson.”

Imádkozzunk!

Istenünk, megköszönjük neked, hogy ma is szól az ige, és te gondoskodsz arról, hogy híven magyaráztassék a világ. Segíts most, hogy amit igédben mondasz, eljuthasson a szívünkig. Nagy szükségünk van bocsánatodra, mert egyikünk sem makulátlan. Vezess mindnyájunkat alázatra, hogy képesek legyünk látni a láthatatlant, mint nagy prófétád is látta, aki erős szívű volt. Ments meg a fölösleges beszédtől, emberi okoskodástól, és mindentől, ami nem Szentlelkedtől való. Emeld föl szívünket, hogy lélekben megtisztuljunk és megerősödjünk a hozzád tartozás örömében. Megváltónk nevében kérünk, hallgass meg minket! Ámen.

Igehirdetés

A Jézus ügye nem volt az emberek között ellentmondás nélküli akkor sem, amikor ő személyesen itt járt közöttünk – és nincs egymásnak feszülő erők nélkül ma sem. Akkoriban, halljuk az evangéliumban, az egyik oldalon ott voltak a csodálói, akik valósággal rárontottak, hogy őt vagy a ruhája szegélyét érinthessék és gyógyuljanak, mert elterjedt, hogy csodatévő erők áradnak ki belőle. Néha olyan csődület támadt körülötte, hogy a tanítványaival még étkezéshez sem jutottak (Márk 3,20) – annyi emberrel kellett foglalkozniuk. Ám voltak olyanok is, saját családjának tagjai is ide tartoztak édesanyjával, Máriával együtt, akik azt mondták, magán kívül van (Márk 3,21) – haza kellene vinni, otthon talán meggyógyul… Mások szerint tisztátalan lélek lakik benne; az írástudók pedig a hatalmukat féltve állították, hogy az ördögök fejedelmének, Belzebubnak segítségével űzi ki a gonosz lelkeket…!

Az ellentmondásos megítélés, ami a Jézus ügyét illeti, nem csak különböző emberekben lakhat, hanem egyetlen emberben is. Sok embernél ott a vágy a jézusi élet után: milyen jó is lenne szépen, szelíden és szeretetben élni – másfelől ugyanaz a szív némelykor egész másfajta erők hadszíntere: irigységé, haragé vagy éppen ítéletmondásé, ami, valljuk be, a felbőszült, istentelen lélek egyik legkedvesebb időtöltése. Ha közelebbről megnézzük, az ember  egyik leggyakoribb romlottsága éppen az ambivalencia: elfér benne a jó iránti vágy, milyen jó lenne szépen, magas rendűen élni – meg az alantas érzések iránti igény is. Erről az állapotról mondja azonban Jézus, hogy “…legyen a ti igenetek igen, a nemetek nem” – vagyis ne legyetek egyszerre kétfélék. “Aki nincs velem, ellenem van; és aki velem nem gyűjt, az tékozol!” (Mát 12,30)

William Golding, ez az angol író sokáig tanítóként dolgozott. Jól ismerte a gyermeki s általában az emberi lelket. Egy évtizeddel a 2. világháború után megírta „A legyek ura” című regényét, melyben 6-12 éves angol fiúk repülőgépe lezuhan egy lakatlan szigeten. A gyerekekben működik az otthonról hozott jólneveltség, s okosan elkezdenek dolgozni az életben maradásért, amíg nem támadnak közöttük pártoskodások, majd ki nem tör belőlük a gyilkos és kegyetlen vadállat, sőt a bálványimádásra való hajlandóság is. E címet adta könyvének, hogy „A legyek ura” – ami a “Belzebub” arám kifejezés fordítása. Zebub, ez a hangutánzó szó annyit tesz, hogy légy, szinte halljuk a légy zöngését, amikor kimondjuk az arám nevét. Bél vagy Baál pedig urat jelent. Azért hívták régen, a bibliai időkben a Sátánt a „legyek urának” a Belzebub szóval, mert a legyeket gonosz lelkeknek gondolták, a Sátánt pedig a gonosz lelkek fejedelmének – amint az is.

A regény a 20. század egyik leghatásosabb műve, éspedig azért, mert megmutat bennünket magunknak. Azt mondja, ott lakik ugyan a civilizált kultúrember mindnyájunkban, de ott a rettegés és a bálványozásra való hajlam is, sőt, ott laknak bennünk az alantas és gyilkos ösztönök is. Melyik az igazi ember? Néha ez kerül fölül, máskor amaz, s aki őszinte magával, az tudja, hogy Golding könyve nagyon is a valóságot mondja.

De hát tényleg ilyen kétfélék vagyunk? Ennyire ambivalens dolog embernek lenni – ennyire kétarcú az ember? Igen, ennyire. S éppen ezért az élet egyik legnagyobb feladata, hogy ledolgozzuk magunkban a kétértelműséget, amit a lényünkbe írt a bűn. Az ember jelen állapotában nyitva áll az angyali és ugyanúgy a démoni hatások számára is, ezért nagyon veszélyes embernek lenni. Hogy csak éppen a városunkban minap történt dolgot említsünk, egy fiatal az apjától kölcsönzött bivalyerős kocsiba autókázásra invitál a Bükkös-patak hídjánál üldögélő, félig-meddig ismerős fiatalokat, hogy megmutassa nekik, micsoda pompás autó felett is rendelkezik ő – és a 200 kilométeres sebességgel vezetett kocsiban pár perc múlva két tizenéves leli halálát. Angyali és démoni lehetőségek, élet és halál pár centire egymástól – s ez mind ott lakik bennünk. Pedig ő csak meg akarta mutatni, micsoda autó áll a rendelkezésére, és akart pár elbűvölő percet szerezni számukra. Ellentmondásos dolog, súlyosan ambivalens ügy embernek lenni. Bizony, “csak egy lépés van köztem és a halál közt” (1Sám 20,3) – s mi még csak gondolni sem szoktunk erre.

Pedig vannak köznapibb “kétféleségek” is, mint élet és halál – amik azonban lelkileg ugyanilyen rombolóak lehetnek. Amikor valaki egyszerre mond igent, meg nemet is – mondjuk a párjára. Szeretlek, de azért nem akarok mindig érted élni – és aztán nem kötnek házasságot. Ma ebben az országban a gyermekeknek több mint 30%-a  ilyen kapcsolatban születik, ahol a szülők nem kötöttek házasságot, mert jobb “nyitva hagyni” az ajtót, amin bármikor ki lehet sétálni – ha valakinek “elege van”, s éppen ahhoz támad kedve. A közösség pedig ne szóljon bele az életembe, az én magánügyem: senkinek semmi köze hozzá. Egyszerre igen és nem – az ambivalencia, a kétféle lélek egy és ugyanabban az emberben. Igen és nem egyszerre. Vagy említhetnénk a mindkét nem számára kedves gyakorlatot, amit senki nem tekint bűnnek: csábítom a másik ember hitvesét, ahogy tudom – aztán amikor megmozdul, bepanaszolom férjemnél vagy feleségemnél, hogy “mit gondol” az illető…

Jézus azt mondja, hogy az ország, amely meghasonlott önmagával, és mi nyugodtan hozzátehetjük, az olyan emberi lélek, amely megtűri magában a kétértelműséget, hogy egyszerre igen is, meg nem is – az el fog veszni. A belső megosztottság kifelé legyöngíti az embert. Akinek saját magában tisztázatlan és ellentmondásos ügyei vannak, amiket nem tud, és talán nem is igazán akar megoldani, vagyis nem tud igent vagy nemet mondani életének legalább a legfontosabb és legjelentősebb kérdéseiben, egyszerre akarja mind a kettőt – az saját magának tesz rosszat. Minden ország, amelyik meghasonlik önmagával, elpusztul. Az embernek döntenie kell. Nem lehet egyszerre Istennek és Belzebubnak is szolgálnia. “Aki nincs velem, az ellenem van, és aki velem nem gyűjt, az tékozol.”

Az embernek el kell döntenie, hogy a világban elé rajzolódó számtalan lehetőség közül melyiket hova sorolja. Amikor Isten dolgai jönnek elénk, és sokkal többször van ilyesmiről szó, mint egyáltalán észrevesszük, akkor ezekről nem mondhatjuk azt, mint az írástudók tették, hogy ezek sátáni dolgok! Az ember a lényével választ. Isten dolgait, elsősorban pedig az intéseit, a figyelmeztetéseit, de minden megszólítását is, fel kell fogjuk és meg kell értsük, mert ő nem véletlenül és nem játékból ad elénk ilyeneket. El lehet persze szalasztani ezeket a pillanatokat: a lelkileg félálomban élő ember ezt teszi. Vagy lehet időhúzásra is játszani, mint Gamáliel tette, amikor azt mondta a keresztyénekről, ne üldözzük őket. Várjuk meg, Istentől van-e ez a dolog, mert ha nem, úgyis összedől magától a mozgalom. Ő nem foglalkozott érdemben azzal, ami tudjuk, valójában az emberélet legfontosabb kérdése, hogy akarja-e Jézust követni vagy sem – egyszerűen csak azt mondta, várjuk ki a végét. Ezzel elszalasztotta élete lehetőségét, nem írta be nevét az élet könyvébe: immár úgy szerepel örökre a Bibliában, mint aki nem óhajtott dönteni, pedig nagyon is tudott Jézusról. “Aki nincs velem, az ellenem van, és aki velem nem gyűjt, az tékozol.”

Amikor Krisztus megjelenik az ember életének horizontján, előbb-utóbb mindenkinek választania kell, akarja-e őt követni, vagy sem. Aki nem dönt, csak halogat, az is döntött már, mint Gamáliel – csupán éppen még maga sem tud erről, mert nem elég kemény magához, hogy szembenézzen valódi helyzetével. Isten dolgairól azt mondani, hogy azok értéktelen vagy sátáni dolgok, megbocsáthatatlan. Az embernek ébernek kell lennie. Aki nem hozza meg a maga döntését, annak nem marad, aki rajta segítsen. Mert a Szentlélek elleni bűn annyi, mint kiütni az orvos kezéből a gyógyszert, amit felénk nyújt. Többször hallottam már félénk szívű embereket, akik azt kérdezték, nem követték-e el már ők is ezt a bűnt. Nyugodtan mondhatjuk, hogy aki ezt kérdezi, az biztosan nem követte el. A Szentlélek elleni bűn ugyanis nem más, mint a kegyelem visszautasítása, a megtérés lehetőségének tudatos és szándékos elhárítása. Annak az embernek sajátja, aki nem is akar megtérni: szántszándékkal benne marad Isten nélküli állapotában, s egyáltalán nem is keresi őt.

Ez a megátalkodottság persze sokszor miattunk, gyarló keresztyének miatt van ott némelyekben, akik rosszul képviseltük az Urat, talán magunk akartunk az ő helyébe ülni és csak hivatkoztunk rá, de nem követtük őt igazán. Szerencsére neki nem csak ilyen képviselői akadnak. Aki Albert Schweitzerre vagy Kalkuttai Teréz anyára gondol, hogy csak a 20. századot említsük, s vannak még páran, talán a saját ismeretségi körünkből is, akik ha nem is ilyen fénylő életpéldák, de azért mégis csak csillagok, világítanak egy elvetemedett nemzetség közepette – szóval, amikor valódi krisztusi emberekkel találkozunk, akkor erőt kapunk, és azt mondjuk: mégis csak érdemes.

A jézusi szavak azonban arról is szólnak, hogy “az erős fegyverest” csak úgy lehet legyőzni, ha valaki megkötözi. Ez komoly harcra, sőt, mondjuk inkább úgy, megküzdésre utalás. Nekünk nem is megy, mindig alulmaradunk ebben a küzdelemben, ha magunk vagyunk. Mindnyájan rászorulunk Arra, aki “alászállt a poklokra”, hogy legyőzze az élet ősi ellenségét! E mostani igehirdetés is szomorúan érne véget, ha nem mondanánk ki azt is, hogy valaki valóban megkötözte már az “erős fegyverest” – iszonyatos és véres, halálos volt a küzdelem, a testté lett Ige minden erejére és szeretetére szükség volt, de – győzött! Nem úgy, ahogyan mi szoktunk, hanem önmaga odaáldozásával: mert ez a legnagyobb győzelem. Így érdemes és valóban jó is győzni – amikor a szeretetből való áldozaté a végső szó! Mikor nem az a kérdés, ki torkolja le a másikat, kinek lesz igaza kettőnk közül, kinek az ötlete megy keresztül, kire hallgatnak a többiek, hanem az, hogy ki jut el az áldozatig – ami a szeretet egyetlen valóban komoly bizonyítéka.

Áldozat az, hogy fönnmaradunk az éjszakában, mert el kell ápolni az idős nagyszülőt, vagy fönnmaradunk az éjszakában, mert meg kell írni valamit, amit a köznapok zajában nem is tudnánk megfogalmazni, hiszen csend kell hozzá. És áldozat az is, amikor tudunk hallgatni, pedig beszél körülöttünk mindenki, sőt, ítéletet is mondanak sokan, mert az olyan jól esik. És áldozat az is, hogy nem fogunk bele valamibe, ami anyagilag hasznos lenne, de nem lehet felemelt fővel, mindenki előtt vállalni – mert van benne valami tisztátalan.

Mindezekre azért lehet erőt kapnunk onnan felülről, mert valaki már “megkötözte az erős fegyverest”, akinek nincs többé végső ereje fölöttünk! (Luk 10,18) Megtartó Istenünk akarata, hogy minden ember üdvözüljön és az igazság ismeretére eljusson – aki ezt tudja és hiszi, annak már nem is olyan nagy dolog az áldozat. Sőt, örömöt jelent, hiszen kiderül általa, hogy valóban “jobb adni, mint kapni…” (Csel 20,35-38)

Aki ezt életprogramjává teszi, annak felszámolódnak a szívében az ellentmondások. Nem lesz benne többé meghasonlás – kisimulnak a dolgok, megszűnnek a kétértelműségek, és az ilyen embernek lesz ereje a fontos dolgokra. Lesz ideje jókat beszélgetni a szeretetteivel, ereje adni valamit a közösségnek, amely hordozza őt – és elvégezni az erői szerint elvégezhető feladatokat. Így már nem azok közé tartozunk majd, akik nincsenek ővele, ezért valójában ellene vannak – s azok közé sem, akik nem gyűjtenek vele, ezért mindig tékozolnak… Ő, aki legyőzte és megkötözte Belzebubot, az “erős fegyverest” (Luk 10,18) – széppé és egyértelművé tudja tenni a mi életünket. Így is legyen! Ámen.

Fohász

Köszönjük Urunk, győzedelmes Megváltónk, hogy te megküzdöttél a Gonosszal, hogy mi is győztesek lehessünk. Áldunk téged, hogy szakadatlanul meríthetünk a jóból, amit golgotai áldozatoddal hoztál a világnak.  Vezess minket utadon, magad légy az út: melyen lelkünk a halálból életre jut! Ámen.

Nyomtatás