Igehirdetés 2008. szeptember 7.
Az alázat határai
Lekció: Márk 7,24-30
Textus: Mát 23,12 Zsolt 147,6
„Aki magát felmagasztalja, megaláztatik; és a ki magát megalázza, felmagasztaltatik.”
„Megtartja az Úr a nyomorultakat; a gonoszokat pedig földig megalázza.”
Imádkozzunk!
Urunk, ma reggel is felvirrasztottál bennünket egy szép, új vasárnapra. Megköszönjük a szent napot, az elkészített igét és a közös áhítatot. Áldunk téged, hogy megjobbíthatjuk életünket, hisz te ezt munkálod minden lélekben, aki téged keres. Vallást teszünk arról, hogy törékeny a hitünk, és nagy a bűn ereje bennünk. Életünk nem áll össze szép, egységes egésszé – szüntelenül csak keressük önmagunkat, ha sok évtizedet érhettünk is már meg. Hozzád tartozunk azonban, hisz bementünk a szoros kapunk és elindultunk a keskeny úton: segíts most, hogy javunkra lehessen a hirdetett ige, s ne engedjünk földre hullani abból egyetlen szemet sem. Járjon át jelenvalóságod, az áldott Szentlélek, s adjon épülést mindnyájunknak! Ámen.
Igehirdetés
Sokan szokták kérdezni, keresztyén emberek is, hogy hol a határ. Hol a határ abban a tekintetben, hogy az embernek mit kell tudnia alázattal elviselni az életben – s honnét kezdve lázadhat fel, emelheti fel a hangját és mondhatja meg a magáét. Amikor utcán járva, akaratlanul meghalljuk mások beszélgetését, elég gyakran éppen erről van szó, és általában egy harmadik, jelen nem lévővel kapcsolatban mondják azt, hogy „és akkor én megmondtam neki”… A hangsúlyból halljuk, hogy az a “megmondás” indulattal történt. Nehéz általános határt húzni a dologban, hol vannak az alázat határai, s bizonyára kevés olyan ember akad, akinek ezzel soha baja ne támadt volna még az életben; vagy azért, mert ő maga nem tudott alázatos maradni, vagy pedig azért, mert fájt neki, hogy valaki más fakadt ki őellene…
Mai bibliai történetünkben ez a kérdés kerül terítékre: hol vannak az alázat határai. Igénk azonban nem általános filozófiai vagy erkölcstan könyv, hogy ezt önmagában vizsgálgassa – így ezt is, mint minden mást, beállítja a rajtunk túli, örök hatalommal való viszonyunk erőterébe. Azt mondja, ez is hitbeli kérdés, pontosabban szólva mindig annak a kérdése, éppen hol áll valaki hitbeli tekintetben. Az ember lelki-erkölcsi szintje fogja eldönteni mikor, miben és meddig tud majd alázatos maradni, s hol indít támadást, vagy nyit egy olyan frontot, amiben ellenséges indulatait, haragját és dühét kiélheti. A Biblia legfőbb mondandója a testté lett ige, Krisztus – ezért az evangélista az alázat határainak kérdését is egy vele történt beszélgetés keretében tárgyalja.
Amit először is látunk az, hogy vele szemben egyáltalán semmilyen alázat nem túlzás. Emberek néha azt mondják, jó dolog a vallás, a gyermekeiket is szívesebben adják egyházi iskolába, mint máshová – de magánhasználatra megállapítják, hogy “nem kell azért a dolgot nagyon túlzásba vinni.” Ami alatt az értendő, hogy legtöbbször nincs imaéletük, a Biblia idézésében egy buszmegállóban térítő szektás könnyen sarokba szorítja őket, nem ismerik az igét, nem élnek benne – s amikor hirtelen döntéseket kell hozni, nincsen hová nyúlni – az ige “nem vert gyökeret”, ahogy a magvető példázatában halljuk. (Márk 4,16-17)
A görög asszony és Jézus találkozása azt mutatja, hogy vele szemben semmilyen alázat nem túlzás, hisz ő maga Isten szeretete, a köztünk járó Örökkévaló, a mi beteg életünk egyetlen gyógyítója – ugyan mi lehetne iránta túlzás az alázatban? Mintha külön erre volna kihegyezve a történet, egyenesen nehezíti Jézus az idegen asszonynak az alázatot! Ez a pogány lélek térdre borul előtte, de Jézus nem csak elutasítja kérését, hanem úgy beszél a görögökről, vagyis általában a pogányokról, amint a korabeli zsidók is gondolkodtak: mintha azok kutyák lennének a fiakhoz képest…!
S itt vizsgázik az alázat. Kibírja-e ezt a megpróbáltatást az asszony lelke? Mintha azt kérdeznénk, hogy amikor sok mindent elveszített már valaki, munkát, megbecsülést, egészséget, s akkor jön mindehhez még egy gyász is – vajon elkezd-e lázadozni, fölemeli-e a hangját s azt mondja-e, hogy ez már azért mégis csak sok…? Vagy, amikor minden igyekezetével igyekszik valaki jól végezni munkáját, s mégis jönnek emberek, akik semmi mást nem keresnek, csak a hibát és a kifogásolhatót abban, amit ő tesz – meg tudunk-e maradni az alázatban ilyenkor is? Amikor nem olyanok a gyermekek, mint amilyeneknek látni szeretnénk őket, talán próbálgatják felnőtt énjüket, s valóban “túllőnek a célon” magabiztosságban, a felnőttek kioktatásában – tudunk-e ilyenkor is csendesen szólni, vagy éppen hallgatni?
Itt mindenesetre olyan súlyos szavak hangzanak el, amik egy zsidó számára magától értetődőek voltak akkoriban, ők így gondolkoztak és éreztek ebben – de a görög asszony fülének végtelenül sértők lehettek. Zökken a dolog, nagyon is zökken, mint a Bibliában annyiszor, amikor nekünk már nincsen magyarázatunk, és becsukjuk a könyvet azzal, hogy ez azért mégis túlzás – és kiderül, hogy az asszony alázatának itt még sincs vége. Valahonnan van benne edzettség, kipróbáltság – a jó ügy érdekében egyszerűen nem hagyja magát. A lányáról van szó, akit szeret, akiért mindenre kész. Sokat használjuk ezt a kifejezést, hogy valamiért “mindenre készek volnánk” – de vajon elviselnénk-e, hogy kutyáknak nevezzenek…? Ez már azért valószínűleg abszurdum lenne.
A Jézus iránti alázat mértéke mégis itt van megjelölve – az abszurdumban. Aki ezt megérti, annak máshová kerül a tűréshatára emberi dolgokban is. Általában azért nem tudunk egymás iránt türelemmel és méltányossággal lenni, mert a Jézus iránti alázat-kötelességünk abszurdan teljes voltát nem ismerjük el, vagy ha tudunk róla, nem gyakoroljuk. Hát ebben kell először növekednünk – s akkor meglepődve fogjuk tapasztalni, hogy nem is olyan nehéz csöndben maradni bizonyos dühítő helyzetekben, türelmesnek lenni egy hivatalban, és szépen, szelíd szeretetben megoldani egy feszült családi kérdést. Első tehát a Jézus iránti alázat – s abból következik a többi, az emberek iránti. Amit egyébként az ige nagyon is szívünkre helyez, mikor a helyes élet egyik ismérveként azt mondja: “…egymást magatoknál különbeknek tartsátok” (Fil 2,3) – a tiszteletadásban pedig “…egymást megelőzők legyetek!” (Róm 12,10)
Ha az ember ily módon tisztába jött az alázat forrásával, akkor kiapadhatatlan kútra talált. Ez látszik abban is, ahogyan ez az asszony küzd. Nem csak szívós, hogy nem hagyja lerázni magát, hanem helyén van az értelme is, és olyan szót tud mondani, ami tökéletesen meggyőzi Jézust. Azt is mondhatnánk értelmesen küzd, nem pedig vakon és csapkodva. Hány jó ügyet rontanak el emberek okosság híján, utat engedve indulatoknak és vádaknak! Pedig azok nélkül sokkal messzebbre jutnának. Amikor kezdik egymás munkáját és igyekezeteit lebecsülni, gyanakvóan ítéleteket mondanak és sommásan minősítenek is, akkor sorra bezárulnak a szívek, sőt még az ajtók is. Hozzákezdenek egymást átnevelni családon belül is, hiszen a veszekedések mindig átnevelési kísérletek – ám az ilyesmi csak megkeményíti az embereket, nem pedig közelebb hozza.
A görög asszony értelmesen van jelen a beszélgetésben, nem érzelmeivel és indulataival. Mi magyarok különösen is sokat vétünk e téren, amikor inkább engedünk utat érzelmeinknek, mintsem fegyelmeznénk azokat az értelem erejével. A helytálláshoz nem csak szívósság, hanem okosság is szükséges! Amikor ez mai küzdelmeinkre, azon belül is imádságban való helytállásainkra vonatkozik, akkor a lelki fölismerések és megértések megszilárdítását jelenti. Ne röppenjen át lelkünkön Isten ajándékaiból semmi nyomtalanul: emlékezzünk a megértett igékre, használjuk őket, gyakoroljuk benne magunkat – legyenek meggyőződésünk és lényünk részévé! Emlékezzünk: ez az asszony itt “leleményes” mondatot is mondott, nem csupán alázatosat!
Mert – és ennek a történetnek ez egyik rejtett, ám nagy evangéliuma: az egyik ember helytállása javára lehet a másik gyógyulásának! A régi ember egységben látta a test és a lélek betegségeit, ezért ha “tisztátalan lélekről” beszéltek, az mindenféle romlásra vonatkozott. A gyógyulás is testestől-lelkestől volt értendő, vagyis úgy, hogy helyreállt az eredeti, isteni ember. Ha pedig mégis beteg volt, ahogy Pál maga mondja magáról, hogy “tövis adatott a testébe” – annak meglett az értelme: hogy “…el ne bizakodjam a kijelentések nagysága miatt.” (2Kor 12,7) Az Áldott Orvos által meggyógyított lélek számára minden a helyére kerül, még azok is, amik élő hit nélkül sehogy sem tudnának. Valaki kiharcolja magában az alázatra való képességet, és itt az anya áll helyt – ám lányát hagyja el a “tisztátalan lélek”, mert az ember közvetítőjévé válhat a Jézus erőinek! Ezért sokszorosan fontos, hogy valaki megharcolja e harcot: nem csak róla van szó! A Jézusban közénk érkezett igazi, embernyi emberek által terjed szét a világban!
Végül még egy fontos szempont. Ahol az alázat győz, ott kezdenek átjárhatóvá lenni az addig átjárhatatlan falak. Zsidók és görögök, “Isten népe” és pogányok: a két világ közt olyan akadályok voltak, amik ma már nehezen érthetők. Akkoriban inkább meghaltak emberek, mintsem az őket védő „közösségi tudatot” feladják. Mindnyájunknak van kollektív énje (ahogyan egyéni énünk is), s ez nagyon nagy erőt képvisel, mert egészen mélyek a gyökerei. Ahol viszont eljutottak a Jézus iránti alázatig, ott véget érnek az előítéletek, másodlagossá válnak a sebek: nem egymás ellenében határozzuk már meg magunkat, hogy „én nem az vagyok, mint bizonyos emberek, akik…” – hanem az embernek kezd pozitív identitása lenni. Szeretném az evangéliumot eljuttatni olyanokhoz, akik még nem értik igazán – milyen nagy feladat! Persze, csak annak fog sikerülni, és annyiban, amennyiben maga megértette már azt. Vagy, nem akarok addig meghalni, amíg egy jó ügy szolgálatában ezt vagy azt véghez nem viszem.
Ahol ilyen gondolatok születnek, ott nincsenek korlátok, amik véglegesen elválaszthatnának embereket egymástól. Az igaz hit át tud törni évezredes beidegződéseket, felül tud emelkedni jogos és fájó sérelmeken, és barátságot és szeretet tud teremteni ott is, ahol azelőtt ellenségeskedés volt! A meg nem tért ember számára szükség van az ellenségre, és ha nincs, hát meg kell teremteni, mert a haragnak, a fel nem oldott indulatoknak “tárgyra” van szüksége, akire kiömölhet. Ezért háborúznak a nagyhatalmak folyton, lehetőleg a saját hazájukon kívül, vagy ha nincs éppen háború, akkor legalább legyen ellenségeskedés, lássuk, ki veszélyeztet minket – mert a többséget csak félelem és főleg közös ellenség tudja egy táborba gyűjteni.
Milyen más az a közösség, amelyet Jézus alapított! Az odatartozóknak, a szívük szerint keresztyéneknek nem lehet ellenségük – azok iránt is szeretettel tartoznak. De ha most nem rájuk gondolunk, hanem a rokonainkra, a barátainkra, a lelki testvéreinkre: irántuk mennyivel inkább dolgunk ez! Jézus előtti alázatunk erre is képessé tesz. Sőt, az első, hogy fölfedezzük a hozzánk legközelebbi embereket. Észrevesszük jó tulajdonságaikat, gyönyörködünk egyéni sajátosságaikban, megbecsüljük sajátos mivoltukat. Ahol ez megtörtént, ott valóban meggyógyult emberekről lehet már beszélni. Krisztus a gyógyító, az ő erői pedig kizárólag az alázatosokra áradnak ki. “Aki magát felmagasztalja, megaláztatik; és aki magát megalázza, felmagasztaltatik.” (Mát 23,12) Azt is tapasztalhatjuk, amit a Zsoltárban olvastunk, hogy „…Megtartja az Úr a nyomorultakat; a gonoszokat pedig földig megalázza.” (Zsolt 147,3-6) Ezzel semmi dolgunk – csak megvárni lehet, amennyiben az “igazán ítélő” maga is így akarja. Ő pedig bölcsebb minálunk, s ezért “…jó várni és megadással lenni az Úr szabadításáig!” (Sir 3,26) Így is legyen. Ámen.
Fohász
Urunk, te magad megaláztad Krisztusban, amikor örök és szentséges helyedet emberi világunkra cserélted és eljöttél, hogy szenvedj s megtaníts minket az életre. Imádkozunk a megtört szívűekért, akiknek vigasztalásodra van szüksége, közelebbről egy férfitestvérünkért, aki ma búcsúzik hitvesétől családja körében. Töltsd ki Szentlelked erejét és erősítsd őt a benned való örök élet erejével. Imádkozunk a gyermekekért, akiknek új iskolaév kezdődött. Vigyázz rájuk, adj bölcsességet a tanítóknak és szülőknek, hogy jól nevelhessük őket, szeretettel és igazsággal. Kérünk a következő hét napjaiért, légy velünk és adj naponként mindnyájunknak erőt és vezetést! Ámen.
