Lesznek ketten egy testté

Igehirdetés 2008. szeptember 28.

Lesznek ketten egy testté

 

Lekció: Márk 10,1-12
Textus: Ef 5,28  Ef 5,33

„A férfiak úgy szeressék a feleségüket, mint a saját testüket…az asszony pedig tisztelje férjét.”

 

Imádkozzunk!

Istenünk tudjuk, hogy gazdag és ajándékozó úr vagy, és sajnos azt is, mivé lesz legtöbb ajándékod a mi kezeinken. Megköszönjük életünk párját, akit mellénk adtál, hiszen a te ajándékod ő, és a gyülekezet és anyaszentegyház szent kötését is, ahol odaadással és az egy test összetartozásának örömével szerethetjük egymást a tőled vett szeretettel. Krisztusban önmagadat adtad tiéidért, és azt kérjük, hogy erősíts meg minket is az igaz és hűséges szeretetben. Alázattal fogadjuk intésedet, és ha szükséges, feddésedet is: taníts szentül élni, hogy valóban egy test lehessünk – a te akaratod szerinti módon! Ámen.

 

Igehirdetés

Azért jó a Szentírást folyamatosan, Kalauzunk szerint olvasni, mert úgy a megbúvó, nem ismert és kívülről nem tudott részek is sorra kerülnek. Vannak a Bibliának igéi, amiket gyakran és szívesen olvasunk: biztatást és erőt adnak – akadnak azonban olyanok is, amiket az ember, ha ismer is, legszívesebben félretesz és azt mondja, majd egyszer ezen is gondolkodom, most nem aktuális számomra. S keres szája íze szerinti gondolatokat…

Nem tudom, Jézusnak a házassági válás ügyében mondott szavai, amiket az élet legközvetlenebb viszonylatáról, a férfi-asszony kapcsolatról mondott, vajon hová tartoznak számunkra. Azok közé-e, amiket örömmel hallgatunk, vagy amik helyett keresnénk magunknak mást – de az biztos, hogy az ügy minden ember életében fontos, sőt azt is nyugodtan hozzátehetjük, életünk párjához való viszonyunk emberségünk egyik legnyilvánvalóbb próbája és lényegi fokmérője.

Ne kerüljük hát ki ezt az igét sem – Kalauzunk vezetésével ma sok ezer református olvassa az országban és határainkon túl is. Van üzenete azok számára is, akik még nem élnek ilyen összetartozásban, s akkor is, ha már nem élnénk benne. Először is azért, mert a legtöbben úgy vélik, a kérdésben a Biblia csupa tilalmat mond, mi mindent nem szabad az embernek – holott ez egyáltalán nem így van.

Jézus a házasságról nem tilalmakat sorol fel, hanem arról szól, Isten eredeti szándéka az ember boldog összetartozása párjával. „Elhagyja apját és anyját, és lesznek ketten egy testté, úgyhogy ők többé nem két test, hanem egy.” Mózes 1. könyve úgy beszél a teremtésről, hogy „Amikor Isten embert teremtett, Istenhez hasonlóvá alkotta. Férfivá és nővé teremtette, megáldotta, és embernek nevezte őket teremtésük napján” (1Móz 5,1-2) – vagyis férfi és nő együtt hasonló Istenhez, együtt viselik a legnagyobb nevet, hogy ők isten “képmásai”, vagyis képviselői! A nagy individualizmus világában el kell ezt mondani. Nem a férfi magában, és nem is a nő magában, hanem együtt. Így áldotta meg őket Isten, s ezért helyes szokás, hogy akik megtalálták egymást, s valóban egymásért szeretnének élni, azok kérik is ezt az áldást Istentől esküvőjük napján egész további utukra.

Az emberek fejében a házassággal kapcsolatban mégsem az “áldás”, vagyis az egységre és boldogságra szánó isteni jóság tudata van, hanem a kötöttség nyűge, a tilalmak és ezekkel kapcsolatos rossz emlékek, s talán rossz lelkiismeret. Pedig a Biblia üzenete, hogy igenis élhet egymással két ember boldog szövetségben – Isten így gondolta el ezt a dolgot! Kiegészíthetik egymást, fölemelhetik a másikat, mikor az elesik, javára lehetnek egymásnak – ez Teremtőnk akarata.

Miért van akkor annyi baj e dologban? Miért romlik el sok házasság, miért van annyi válás? Miért kell oly sok gyermeknek irigykedve néznie másokat, akiknek szülei együtt vannak és szeretik egymást, míg az ő szüleik veszekednek, vagy már el is váltak? Aki tegnap részt vett a “Biblia éve” alkalmából tartott kitűnő teológiai előadásokon hallhatta, amint a négy előadó közül az egyik, éppen a református meghívott – arról beszélt, hogy a termodinamika 2. főtétele szerint minden magára hagyott, zárt rendszer lebomlóban van, lefelé halad, a szétesés és a káosz felé tart – ha csak nem közölnek vele kívülről energiát és információt. Ez a dolgok menete, s ez miránk, emberekre is érvényes, amennyiben bezárjuk magunkat, vagy éppen a negatív energiáknak engedünk – amik szétszedik a hitünket, és elveszik a tartásunkat. A magasabb, építő erőkkel nem táplálkozó ember szépen csendben megy lefelé: egyre kevesebb a célja, igyekezete, s előbb-utóbb elhiszi, maga nem is más, csak anyag, ami nem túl sokat ér – hisz úgyis szét fog hullani…

Pedig minden ember épülhetne és növekedhetne – ráébredve, milyen csodálatos embernek lenni! Alkotónk azzal bízott meg, hogy képviseljük őt, hozzuk be szeretetét e világba azzal, hogy …műveljük és őrizzük a földet”, amit nekünk adott! (1Móz 2,15) Maga a tény, hogy emberek vagyunk önmagában hivatás, ami dolgot ad, és kitüntető feladatot jelent…! Mennyivel inkább érvényes ez a társas életre, ahol mellettünk van párunk, akinek boldogsága, lelki békéje, még üdvének egy darabja is kezünkbe van letéve…! Ha egyedül élünk, nincs társunk, esetleg elment már a minden élők útján – akkor is élhetünk lelki családunkért, a gyülekezetért: ami éppen olyan szent és áldott ügy, mint életünk párjával való szövetségünk.

Nem a konkrét emberi állapot a probléma, hanem a lelki odafordulás – az dönt el mindent. Lehet a helyzetünk házas vagy magános: a kérdés az, milyen Lélek lakik bennünk. Megbízónk, aki akarta a mi életünket – nem távozott el tőlünk! (Józs 1,5) Vannak ugyan, akik azt hirdetik, Isten eltávozott – mert éppenséggel ők maguk eltávoztak tőle, s dideregnek a nagy egyedüllétben – Isten népének azonban más a tapasztalata. Nekünk folyamatos élményünk, hogy “itt van Isten köztünk” – egyáltalán nem hagyott minket magunkra!

Ennek jegyében érdemes elgondolkodni azon, miért kérdezték Jézustól, szabad-e elválnia az embernek. “Kísértették őt” olvassuk – vagyis indokot kerestek ellene. Ma is sokan keresnek indokot ellene, mert nem akarják őt követni. Kitalálnak önkényes tanításokat, csak ne kelljen megtagadni és halálba adni régi énjüket – megőrizhessék azt, netán tegyenek a régi ruhára egy-két új anyagból való foltot… Aki úgy gondol a Krisztus ügyére, hogy keresi az indokokat, miért nem akarja követni őt – az nem fog épülni az ő közvetlen közelében sem… Így volt ez kétezer éve, és így van ez ma is.

Jézus a mózesi válólevél-adást engedménynek, könnyítésnek nevezi, s azt mondja, nem ez az eredeti helyzet. Az eredeti az, hogy béküljenek meg egymással, akik egymásért élnek. Mózes csak “szívetek keménysége miatt engedte meg”, hogy válólevelet adjatok, tehát legyen legalább egy jogilag rendezett helyzet, ha már egyszer a szívetek önző és kemény – de ez így nem a jó és eredeti állapot. A válólevél adása legfeljebb kisebbik rossz, ami arra való, ne legyen teljes a káosz, amikor az egyik azt mondja, házas vagyok, a másik pedig azt, hogy nem. Jézus viszont azt tanítja, menjünk csak vissza Isten eredeti gondolatához…

Ma ezt sokan azzal akarják pótolni, hogy állítsunk vissza mindent úgy, mintha semmi nem történt volna, legyünk kisgyermekek megint, beszéljük meg a félreértéséket a régen meghalt nagyszüleinkkel a temetőben, meg a valamikori jegyesünkkel, aki már régen más családban él – de ezekkel az irreális elképzelésekkel szemben az ige azt mondja, hogy “…elhagyja apját és anyját, és akkor lesznek ketten egy testté.” (1Móz 2,24) Ha nem hagyja el apját és anyját, vagyis nem akar igazán felnőtté válni, akkor nem tudnak ketten „egy testté” lenni, s az első komolyabb összezördülésnél szaladnak haza a szüleikhez, hogy mégis csak itthon vagyok a legnagyobb lelki biztonságban…

Nem lehet úgy tenni, mintha nem nőttünk volna fel, mintha nem kellene vállalnunk a végső felelősséget mindazért, amit teszünk! Nem lehet visszaforgatva az élet óráját, kamaszként érezni és viselkedni meglett embernek! “Elhagyja apját és anyját, és ragaszkodik hitveséhez” – vagyis megy tisztességesen a maga útján és a saját életét éli, nem pedig az éretlen illúzióit!

Ezért az “eredeti állapot” nem az, hogy csináljunk vissza mindent, tegyünk úgy, mintha nem születtek volna közben gyermekeink, unokáink – hanem az, hogy vegyük komolyan a társunkat, akit Isten adott mellénk. Így kell érteni, hogy „amit Isten egybeszerkesztett, azt ember el ne válassza.” Nem csak egymásnak és gyermekeinknek tartozunk számadással, mivé lesz kezünkön a társunk, hanem Istennek is, aki őt nekünk adta. Úgy kell komolyan venned őt, hogy nem csupán te választottad, hanem az örök szeretet, a kimondhatatlan égi jóság állította melléd – ajándékul és feladatul. Egész pontosan azért, hogy eggyé legyetek, s ne maradjatok kettő. Nagy titok ez, nem is lehet róla másként beszélni, mint azzal a párhuzammal, ahogyan Krisztus szerette az anyaszentegyházat, s önmagát adta érte. Ez a szeretet az érvényes mérce férfi és asszony szövetségében!

Vagy egészen és teljesen adja az ember magát a társának, vagy sehogy – harmadik lehetőség nincs. Vagy teljesen él az ember egy szent célért, vagy sehogyan. A félszívvel, fenntartásokkal való szövetségből lesz az a házasság, ami valójában nem-házasság, csak látszik annak, s nem is kell nagy erőfeszítés, hogy annak látszódjék; meg az a hivatás, ami nem-hivatás, s szépen fenn lehet tartani a felszínt, hogy annak tűnjék… Az apa, aki nem apa, az anya, aki nem anya, és a király, aki nem király – legfeljebb haszonélvezői annak, amibe kerültek. Ha a látszatok megvannak, egy darabig minden rendben lévőnek nevezhető. Holott nem az, hiszen a lélek a fontos, a belső elkötelezettség, a szövetség igazi mivolta – akár társsal, akár üggyel vagy közösséggel jegyzi el magát valaki.

Mi legyen hát a válásokkal? Jézus a tanítványoknak mondja, akik külön megkérdik erről, hogy a szándék a döntő. Az a felelős a végső szakadásért, aki úgy döntött, hogy eldobja magától a társát. Mindegy, hogy a férfi akarta így, vagy a feleség. Az ókorban ugyan elvileg mindenért a férfi volt felelős, az asszonyt félig gyereknek, félig árucikknek tekintették – ezért forradalmian új, amit Jézus mond. Előítéletek nélkűl egyenlőnek látja a két nemet, s azt mondja: mindenki a maga vétkéért felel. Nem háríthatja át a felelősséget semmilyen indokkal a másikra – akár nő, akár férfi az illető.

Máté evangéliumában is megtaláljuk a történetet (Mát 19,1-12), ahol rezignáltan azt mondják a tanítványok  “…ha így áll a dolog, nem jó megnősülni.” Sokan gondolják ezt ma is: a megszülető gyermekek több mint harminc százaléka immár házasság nélkül élők körében születik. Nem vagyok biztos benne, hogy jó példát adnak ezzel gyermekeiknek, hiszen a következő generáció ilyen mintát kapva már össze sem fog költözni, csak hétvégén keresik fel egymást egy rövid időre – férfi és nő már élettársi közösséget sem vállal majd egymással.

Jézus egyáltalán nem ebbe az irányba tanácsol. Azt mondja igéje, úgy kell szeretnie a férfinak feleségét, mint a saját testét. A saját testét senki nem gyűlöli, hanem dédelget, táplálja és gondozza. (Ef 5,29) Az is benne rejlik ebben a követelményben, hogy azért szeresd életed párját, mert magadnak teszel rosszat, ha nem így cselekszel. Ő is te vagy – ha őt nem szereted, magadat nem szereted! Az apostoltól pedig azt halljuk, hogy amint Krisztus szerette övéit, úgy szeresse társát az ember. Az asszony tisztelje a férjét – ami pontosan ugyanolyan nagy és fontos követelmény, mint a szeretet.

A szeretetre sem vagyunk mindig méltók, mégis erre tanít minket az ige – azt a férjet is tisztelje az asszony, aki nem mindig és nem mindenben méltó erre! Nem azért kell tisztelnie, mert az tökéletes lenne, hanem mert Isten ennek révén munkálja az összetartozók üdvét – akár csak a férfitól az asszony iránt megkövetelt szeretet által… A két dolog ugyanarra vonatkozik: a házasság lelki kötőanyagára.

Honnét vegyünk ehhez mármost erőt? “Szeressük őt, mert ő előbb szeretett minket”, halljuk az igében (1Ján 4,19) – s azt is, hogy “…aki Istenben marad, az a szeretetben marad, és Isten is őbenne.”  (1Ján 4,16) Az éber, aktív hitbeli viszonyulás azoknak is fontos, akik még nem, vagy már nem élnek házasságban – vagy éppenséggel egy ügyért, egy közösségért szentelték oda életüket. Mélyítsük hát el ezt a lelkületet magunkban, forgassuk a rá vonatkozó jézusi igéket szívünkben, térjünk vissza ezekre lélekben mindig újra – így válnak majd valódi erőforrássá, végleges odatartozást jelentő pillérré legfontosabb emberi odatartozásunk dolgában. Így is legyen! Ámen.

 

Fohász

Urunk Jézus, te nem önmagadat őrizgetted, hanem odaadtad testedet-lelkedet azokért, akiket szerettél. Megtelik a szívünk hálával, amikor rád gondolunk: érezzük erőt adsz, hogy mi is önmagunkat adhassuk azokért, akiket szeretünk. Segíts megbecsülni az áldozatokat, amiket életünk párja hoz – tégy méltóvá  jóságra. Ajándékozz meg azzal, hogy magunk is odaadó szeretettel tudjunk szeretni. Adj gyógyulást a megbetegedett házasságokban, és erősíts mindnyájunkat anyaszentegyházad iránti hűségünkben! Ámen.