Igehirdetés 2008. szeptember 21.
Szabad-e az emberi akarat?
Lekció: Zsolt 8,1-10
Textus: Márk 8,34-37
„Akkor magához hívta a sokaságot tanítványaival együtt és azt mondta nekik: Ha valaki énutánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye fel a keresztjét, és kövessen engem. Mert aki meg akarja menteni az életét, az elveszti, aki pedig elveszti az életét énértem és az evangéliumért, megmenti azt. Mit használ az embernek ugyanis, ha az egész világot megnyeri is, de a lelkében kárt vall? Mit adhat az ember váltságdíjul a lelkéért?”
Imádkozzunk!
Mennyei Édesatyánk, álmélkodással csodáljuk, milyen nagy a te szereteted, amellyel embert alkottál, akit kevéssel tettél kisebbé önmagadnál. Megemlékezel rólunk, gondod van ránk – tapasztaljuk naponta, amikor csak étel kerül az asztalunkra, meleg szobánk van, és amikor egészségben elvégezhetjük napi tennivalóinkat. Hatalmunkba adtad a világot, hogy uralkodjunk felette, és a saját kezünk munkáin is úrnak szántál minket. Önzésünkben sokat vétünk az élővilág rendje ellen, kezünk alkotásai pedig bálványként uralkodnak rajtunk, ahelyett, hogy mi uralkodnánk azokon. Szabadíts meg a vakságtól, hogy nem is látjuk, mennyit rombolunk e világban. Adj tiszta látást, önmagunk iránt őszinteséget, igéd által pedig útmutatást, hogy megérthessük akaratodat. Jöjj Szentlélek Isten, töltsd be szíveinket éppen! Ámen.
Igehirdetés
Régi korok embereit, így tudjuk a történeti híradásokból – foglalkoztatta a kérdés, hogy szabad-e az emberi akarat. Ma az embereket lefoglalják a megélhetés dolgai, meg azok, amiket a hírekben látunk, de egy Rotterdami Erasmus például, a humanista gondolkodó 1524-ben kora tudományos nyelvén, latinul könyvet írt a szabad akaratról (De libero arbitrio) – és Luther Márton, a nagy reformátor alig egy évre rá, 1525-ben válaszul megírta a maga ugyancsak latin nyelvű könyvét a szolgává lett akaratról (De servo arbitrio). Ritkán hallani ma embereket ilyen témáról beszélgetni, a régieket azonban nagyon is foglalkoztatta.
Mit mond a Biblia, van-e akaratszabadság? Megváltónk szavaiból azt olvashatjuk ki, ő maga nem elvi kérdésként foglalkozott ezzel, hanem arról beszélt tanítványainak, mit tegyenek, hogy szabaddá lehessenek. Tisztában volt azzal, milyen mértékben rabjává tud lenni az ember egy vágynak, szenvedélynek, vagy éppenséggel testi, lelki betegségnek, vakságnak, bénaságnak, és – meggyógyította az ilyeneket! Nem mond elvi állásfoglalást a kérdésről, ahogyan a 16. században élt gondolkodók megpróbálkoztak ilyennel, hanem minden erejével azon van, hogy szabaddá válhasson az ember. Ezért jött, ez a küldetése. Kevesen tudják, hogy a neve, Jézus (ami héber-arámul így hangzik Jöhósuah) – ezt jelenti: “Az Úr Szabadítása.” Ő ugyanazt a szeretetet hozta, ami Egyiptomból egy népet szabadított ki a rabszolgaságból, másfél ezer év múltán pedig kaput nyitott általa az egész embervilágnak a szabadságra – hogy témánk gondolatkörében fogalmazzuk ezt, ajtót tárt az akaratszabadságra.
Az evangéliumok üzenete ebben a tekintetben egyszerű: aki szabad akar lenni, kövesse Jézust. “A bűn szolgája gyáva rab, a Jézusé szabad” – mondja énekünk, s ez így is van. A bűn szolgája rab, a Jézus szolgája pedig szabad. Mit kell annak tennie, aki részesülni akar ebben a nagy szabadságban?
Mindenek előtt megtagadnia magát. Furcsa és meghökkentő követelmény, hiszen a legtöbb ember éppen azon mesterkedik, felnőtt korában és késő öregkoráig is, hogy megtalálja valahogy magát. Elveszteni, megtagadni magunkat? Ilyen követelménnyel csak az léphet fel, aki tud jobbat adni elvesztett énünkért. Mi az, ami több a saját énünknél?! Isteni énünk, amilyennek Teremtőnk gondolt, s amely énünket mind elvesztettük – ezt kapjuk vissza Jézustól. Az isteni Lelket, amiben erő és szeretet lakik, amely nem siet sehová, amelyik tud mosolyogni és nagylelkű és megbocsát. Nyugodt, békés és komoly énünket – amit sehol máshol, és senkitől nem kaphatjuk, csak egyedül Jézustól. Ő azért jött, hogy hozzájussunk “régi” énünkhöz, amilyenek eredetileg is lehetnénk!
Ezt azonban nem lehet másként meglelni, csak ha megtagadjuk a régit. Foltozgatni sem lehet, mondja a jézusi példázat: az új folt kiszakítana a régi ruhából, s csak nagyobb lenne a kár. Nem javítgatni kell a régit, hanem megtagadni. Eddig erre mentem, ilyenek és ilyenek voltak a szokásaim, a szóhasználatom, megengedtem magamnak egy sereg dolgot – most pedig megfordulok, és nem arra megyek többé. Mentem elfelé Istentől, mint oly sokan a világban, most pedig felé fordulok, és közeledni kezdek hozzá. Az emberi kapcsolatokat is felsorolja az evangélium egy helyen: aki többre becsüli nálam apját, anyját, fitestvérét, nőtestvérét vagy akár a saját lelkét is, az nem méltó hozzám. (Luk 14,26) Az új élet úgy kezdődik, hogy valaki ki tudja mondani a nemet a régi fölött. “Aki én utánam akar jönni, tagadja meg magát.”
Szép az úgynevezett pozitív gondolkodás, magam is szeretem. Találkoztam azonban valakivel, aki annyira a híve volt, hogy elhatározta, soha nem fogja többé kimondani a szót, hogy nem – annyira pozitív akart lenni. Számolta is mások beszédében a nem-eket, és a szemükre vetette, hogy nem elég pozitívak. De ez teljes félreértés. “A ti igenetek legyen igen, és a ti nemetek legyen nem” – mondja Jézus; nem azt mondja, soha semmire vagy senkire ne mondjatok nemet a nagy pozitív gondolkodásotokban. Ha valaki igent mond a párjára, nemet kell tudnia mondania minden más lehetőségére. Ha valaki választ egy utat, le kell tudjon mondani a többi útról. Az új élet is csak ott kezdődik, ha valaki kimondja a nemet a régire! Ez nem mindig könnyű, nem is mindig látványos, de Jézus így tanácsolja: “Aki én utánam akar jönni, az tagadja meg magát!”
És így folytatja: “…vegye fel a keresztjét.” A legjobb írásmagyarázók szerint itt arról van szó, vegye fel a sátorfáját. A fa ugyanis, ami a keresztet jelenti a szövegben, jelenheti a sátortartó rudat is, amin a sátor súlya nyugszik – s az eredeti jézusi mondásban minden bizonnyal erről volt szó. Felvenni a sátorfánkat pedig azt teszi, feladni egy sereg ragaszkodásunkat, s üres kézzel útra kelni. Feladni bűneinket, amiktől szívesen és sokat szenvedünk, mert mégis csak jobb az ürességnél és unalomnál. Feladni túlméretezett ambícióinkat, amik a hiúságunkat szolgálták; a sérelmeinket, a hatalmi harcot, hogy megmutassuk, vagyunk valakik. Feladni a gyöngéd érzéseket más hitvese iránt, feladni a szerzést és a kedvenc szorongásainkat – egyszóval lehet, sok mindentől meg kell válni. A „sátorfa felvevése” bármelyiket jelentheti, mert a vándor nem vihet magával akármit. Ha mi “a menny felé megyünk”, ahogy valljuk is, akkor ez különösen így van. “Aki én utánam akar jönni, vegye fel a sátorfáját, és úgy kövessen engem!” Milyen jó lenne könnyebb szívvel hazamenni ma, kiadva kezünkből, amihez görcsösen ragaszkodtunk – íme, most szabadok lehetünk!
Mert aki “…meg akarja tartani az ő életét, az elveszti azt.” A legnagyobb bibliai igazságok paradoxonokban vannak megfogalmazva, vagyis ellentmondásokban, amik a köznapi értelem számára megfoghatatlanok. Csak az érti meg ezeket, aki megtapasztalta az igazságot, amit hordoznak. Ki ne evett volna már életében többet valamiből, amit nagyon szeretett – aztán nem csak gyomorfájása, de álmatlan éjszakája is származott belőle. “Aki meg akarja nyerni, az elveszti.” S ki ne tapasztalta volna, hogy amikor nagyobbat harapott az életből, mint ami neki járt, akkor az, éppen a mértékvesztésnél fogva visszaütött rá, elkezdett felette uralkodni; s noha ő azt hitte, ő ragadja meg magának azt a dolgot, valójában az kezdett el uralkodni felette, s tette először rabbá, aztán pedig talán rabszolgává – mert aki meg akarja nyerni, az elveszti…!
Milyen jó, hogy a másik fele is igaz. Aki elveszti életét – “én érettem és az evangéliumért” s ez itt nagyon fontos – “az megtalálja azt.” Nem úgy általában kell elvesztenie az embernek az életét, hanem Jézusért és az evangéliumért: akkor, és csak akkor találjuk meg igazi életünket. Más annak az embernek derűje, aki valóban elvesztette életét, de Jézusért! Az ilyennek nincsenek hátsó gondolatai, nem akar magának nevet, érdemeket és kitüntetéseket: örömmel és szeretettel adja magát. Szolgál, áll a helyén – ő már megnyerte életét. Nincs szüksége többre, mint amit Jézustól kapott – ő megad számára mindent. Megnyerte, vagy mondhatjuk az új fordítással is, megmentette életét. Az ilyen már nem vész el. Nem baj, hogy nem tudnak róla, nincs a címlapokon a fényképe, de még a hírekben sem szerepel sehol: az ilyen véglegesen és eltaposhatatlanul – van. Nem szükséges senki magasztalása, él a maga nevezetes névtelenségében – megtalálta az életet.
Ugye, ez több, mint amikor az ember “a világot is megnyeri, de közben a lelkében kárt vall.” Mert micsoda váltságot adhat valaki elvesztegetett lelkéért? Van fontosabb, mint a jó lelkiismeret? Van fontosabb, mint hogy nyugodtan nézhessünk a tükörbe? Mi lehet fontosabb, mint hogy Isten és emberek előtt ne legyen takargatandó szégyenünk, leplezni valónk? Pedig “a világot” nyertük volna meg… Jézusnak is megmutatta a kísértő a magas hegy tetejéről – ez mind a tiéd lehet, csak engem imádj. Hát itt a baj. Aki a világot kívánja megnyerni, egyetlen lépésre van a “Világ Fejedelmének” imádásától. Aki előtte borul térdre, az nem üdvöt, hanem kárhozatot könyörög magának – de legtöbbször észre sem veszi. Csak akkor tűnik fel, amikor nem hogy segítene, de ránk dönti a házat, és ránk rogyasztja az eget is. Akkor már késő felébredni az embernek. Vannak jóvátehetetlen vétkek, amik felett lehet keseregni – de ha levágtuk egyszer valaki fejét, azt nem lehet többé visszavarrni…
Nem mindegy, mibe merül el az ember lelke, mit tartunk magunknak megengedhetőnek, mert utólag már csak bánkódni lehet, ám meg nem történtté tenni nem. Nem mindegy, miként vétünk egymás lelke ellen, s miként vétünk a saját lelkünk ellen is… Ha egyszer ott a seb, az “eladott lélek”, micsoda váltságdíjat fizetünk, hogy újra miénk legyen? Hogyan szerezzük vissza lelkünket, mekkora váltságdíj kell hozzá?
Akármekkora is, valaki azt már kifizette helyettünk. Oly komolyan vette adósságunkat, hogy fölvitte magával a keresztre. Ezért hívjuk őt mi “Isten Szabadításának” – Jézusnak. Ő a mi Szabadítónk, s ha ezerszer elvesztettük volna is lelkünket – ő visszaadja nekünk, mert annyira szeret. Szabadok akarunk lenni? Hát kövessük őt. Magunk megtagadása, sátorfánk felvevése, életünk elvesztése őérte és az evangéliumért: ezek visznek oda, hogy az elveszett lelkű újra megtalált lelkű, boldog emberré váljon. Így is legyen! Ámen.
Imádkozzunk!
Urunk Jézus, megköszönjük igéd hívását, amiben utat mutatsz nekünk. Tart a kegyelem ideje, megjobbíthatjuk életünket. Segíts elveszteni a régit, hogy megtalálhassuk a tőled való újat. Adj erőt kimondani a nemet, hogy annál fényesebben ragyoghasson a te igened, amit felőlünk kimondtál. Imádkozunk a ma kezdődő konfirmációért, áldj meg minket, kicsinyeket és nagyokat megerősítő kegyelmeddel. Kérünk egy édesanyáért, aki hazakerült otthonába, hogy odahaza halhasson meg szerettei körében, s emberileg nincs gyógyulás számára. Erősítsd meg őt és családját a hitben, hogy akár éljünk, akár haljunk, a tiéid vagyunk. Imádkozunk egy családért, ahol a családfőtől vettek búcsút szerettei az elmúlt héten – adj szívbéli vigasztalást, Szentlelked erejét nagy veszteségükben. Légy mindnyájunkkal a most következő hét igyekezeteiben, gondjainkban és örömeinkben, hogy a tőled való hittel járjuk életünket, amíg hozzád elérkezünk! Ámen.
