Igehirdetés 2008. december 25.

Amit csak Üdvözítőnk tud adni

Lekció: Mát 1,18-25
Textus: Luk 2,11

„Üdvözítő született ma nektek, aki az Úr Krisztus, a Dávid városában.”

Imádkozzunk!

Mennyei Édesatyánk, köszönjük a Betlehemben született kisdedet, akit üdvözítőül adtál a világnak. Megszántad a fellázadt s bűnbe merült, igaz útját vesztett embert, akik vagyunk valahányan, és az ige testbe öltözött értünk, hogy lehessünk újra igazán emberek, neked gyermekeid, egymásnak pedig testvérei. Mindnyájan elvesztettük az utat, az igazságot és az életet – te pedig azért adtad a világnak Krisztust, hogy őt hallgatva megtérjünk és éljünk. Légy áldott az új élet ajándékáért, amit benne mindenkinek lehetővé tettél, az ige hirdetéséért és hallgatásáért, a Szentlélek jelenlétéért. Tölts el minket az ünnep órájában áhítattal és szent örömmel, hogy méltók lehessünk végtelen nagy szereteted és bocsánatod ajándékához, a kétezer éve született Jézus Krisztushoz. Foglalj egybe minket szent asztalod körül, hogy megteljen szívünk kegyelmeddel, és dicsőíthessük az Egyszülött Fiút, páratlan és senki máshoz nem fogható megváltó Jézusunkat, aki veled és a Szentlélekkel együtt örökkön örökké él és uralkodik! Ámen.

Igehirdetés

Néhány éve történt egy budapesti egyetem kollégiumi szobájában. Két diáklány lakott együtt, az egyik hívő lélek volt, a másik nem. Az előbbi készült hazautazni szüleihez karácsonyi vakációra, és tudta, hogy már indul a vonata, nem várhatja meg vizsgáról hazatérő szobatársát. Odatette hát az asztalára a neki szánt egyszerű karácsonyi ajándékot, egy szép kis jegyzetfüzetet egy írószerrel, írt mellé egy papírlapra egy bibliai igét karácsonyi köszöntésül, és meggyújtott mellé egy gyertyát. Amikor a szobatársa fél óra múlva hazaért, a gyertya már majdnem csonkig égett. De a látvány, az egyszerű ajándék az asztalon az igével és a lobogó lánggal olyan mélyen érintette ezt az egyébként nem hívő lányt, hogy húsvétkor azt kérte a szobatársától, hadd utazzon el vele a falujába. Hadd ismerje meg a szüleit, akiktől a hitét kapta, és hadd menjen el vele a templomába, mert látni akarja, miből táplálkozik az egyszerű és tiszta hit, ami benne lakik.

Manapság ritkán hallunk ilyen szép történeteket. Inkább hallunk arról, hogy kicsalta a milliókat vagy éppen százmilliókat másoktól, egyre gyakrabban sajnos mindnyájunk zsebéből, hallunk arról, hogy pisztolynak látszó tárggyal vagy kézigránáttal megfenyegette és kirabolta… elütötte és cserbenhagyta, feldúlta az otthonát valakinek, vagy tönkretette másnak a házasságát, robbantott és rakétát lőtt ki, és mind a hasonlókat. Ezért jó, hogy eljön az ünnep, itt van szent karácsony ünnepe, és mi mind megfürödhetünk ennek légkörében, hogy megtisztuljunk mindezektől. Sokat gondolkoztam azon, miért is vannak ünnepeink nekünk, embereknek. Arra jutottam, hogy ilyenkor körülvesszük magunkat azzal, ami nálunk nagyobb, túl van rajtunk, fölöttünk való s mégis hozzánk tartozik, amit tisztelünk, ami után vágyakozunk, egyszóval: azzal, ami fontosabb, mint magunk. Elhelyezkedünk a nálunk nagyobb fényében, erejében – ezért mond minden népről a legtöbbet éppen az, hogy milyen ünnepei vannak, mert az vall arról, hogy milyennek látja a magánál nagyobbat az a nép.

A mi karácsonyunk az Üdvözítőről szól, és a felolvasott ige, amit most magyarázunk, szó szerint ezt mondja: „Üdvözítő született ma nektek, aki az Úr Krisztus, a Dávid városában.” Az Üdvözítő üdvöt hoz, de mi kamatvágással foglalkozunk, tőzsdei esésről és emelkedésről értekezünk, hitelkamatokkal számolunk, és azt latolgatjuk, hogy jövünk ki a nyugdíjunkból. Hol van itt helye az üdvről még csak beszélni is? Mi az, hogy üdv egyáltalán?

Igen, lehet, hogy nem szokás mainapság az üdvről még csak beszélni sem, de attól még minden ember életének van egy összefoglaló, nagy ügye. Valami, ami túl van sikeren és sikertelenségen, egészségen és betegségen, még életen és halálon is. Életünk nagy summája ez, hogy mindent összevéve mire jutottunk, hol állunk. A világ minden vallása és civilizációja tud egy számadásról, ahol megmérnek minket, és jaj nekünk, ha könnyűnek találtatunk. A perzsák vallása szerint, ha csak egyetlen madár tollának súlyával is nagyobb a jó és a helyes, amit tettünk annál, ami hitványságot és gonoszságot összegyűjtöttünk magunknak, akkor már megmenekültünk, és miénk az üdv. De mindenki meg fog méretni, ezt senki el nem kerülheti. És a kérdés az, hogy a létezés vagy a nem létezés lesz a sorsunk.

Jézus, mint Üdvözítő (pontos fordításban: megmentő) a létet hozta el nekünk. Azt a létet, amiben nem baj, ha eltékozoljuk napjainkat, amennyiben szeretetre és szolgálatra tékozoltuk el – mert az ilyen eltékozolt napok nem hogy eltűnnének, hanem éppen ellenkezőleg, véglegesen vannak. Albert Schweitzer a dzsungelben bádoglemezekkel és falevelekkel fedett kórházat épített, nem járt nála a Híradó minden héten – senki nem tudta, hol van, karriert nem épített. De Nobel díjjal jutalmazták, mert merte eltékozolni az életét másokért. Jézus ilyen életet hozott, amit nyugodtan lehet akár “létnek” is nevezni – mert végleges és tökéletes, mint maga a Feljebbvaló az ő létezésével.

Aki ezt a “létet” egyszer is megízlelte, az már nem éri be kevesebbel. Számára nem lesz fontos többé a taps és elismerés: az a jutalma, hogy teheti azt, amit szeretetből kötelességének ismert fel. Azért hívhatjuk a Betlehemben születettet Üdvözítőnek, mert ő ilyen létet hozott a világnak. Az ő léte megvéd minket még a mulandóságtól is. Az ember persze fél a haláltól, hogyne félne – de napról-napra növekedhet benne az a rész, amely már ahhoz tartozik, aki örök, ezért életének e részén már nem fog sem a betegség, sem a halál. Az Üdvözítő azért Üdvözítő, a Megmentő azért Megmentő, mert meg tudja adni, amit semmi és senki más nem tud, a létet.

Teszi pedig ezt úgy, hogy ideadja magának egy darabját, vagyis önmagát közli velünk. Hitünk titka éppen ebben rejlik. Mi nem csak gondolunk rá, nem csak hisszük őt, hanem áldott közelségben vele eggyé is válunk. “Én vagyok az élő kenyér, amely a mennyből szállott alá, ha valaki eszik ebből a kenyérből, él örökké. És az a kenyér, amelyet én adok az én testem, amelyet én adok a világ életéért.” (Ján 6,51) Ezt mondja nekünk Üdvözítőnk – és mi ezt az Üdvözítőt ünnepeljük ezen a karácsonyon.

Ám nem csak “létet” közöl velünk Üdvözítő Jézusunk, hanem szent folytonosságot is. Ő a Dávid városában, Betlehemben született Úr és Krisztus volt, ami azt jelenti, hogy folytatja azt a királyságot, amit Dávidnak adott az Úr. Miért fontos ez? Mert Dáviddal a választott nép egy olyan csúcsponthoz érkezett, amikor az ország hatalmas és erős lett, s az Úr parancsait komolyan vették. Sokan azonban később már csak legitimációt láttak ebben, “Dávid a mi atyánk” vallották büszkén – holott a zsoltárban maga Dávid mondja, hogy az Eljövendőt urának ismeri el – olyannak, aki nagyobb nála. „Így szól az Úr az én uramhoz: Ülj a jobb kezem felől, míg ellenségeidet lábad zsámolyává nem teszem!” (Zsolt 110,1)

Jézus Krisztus Dávidnak nem csak fia, örököse és folytatója, hanem ura is, aki úgy uralkodik, hogy királyságának Isten ígérete szerint nem lesz vége. (Luk 1,33) Ha benne csak igazolásunkat látjuk, nagy ősünket, akire lehet hivatkozni, akire büszkék lehetünk és közben mellőzzük azt, ami Dávidban a legfontosabb, a hitét és az alázatát, akkor őt legfontosabb lényegétől fosztjuk meg. Dávid hite és alázata fontosabb volt a nagyságnál is, mert ő tudta, hogy eljön, aki nagyobb nála, aki majd az “Atya jobbjára ül”, és aki nem csak király, de Fiú is. „Én fiam vagy te, ma nemzettelek téged!” – idézi a Csel 13,33 megint csak a Zsoltárokat (Zsolt 2,7), és tudjuk a Zsidókhoz írt levél fejtegetéseiből, hogy ilyet még az angyalok közül sem mondott soha egyiknek sem az Örökkévaló, hogy „én fiam vagy te.” (Zsid 1,5)

Az istenemberség Jézussal jelent meg ebben a világban. És bár ő öröktől Fiú, mi őérette, kegyelemből magunk is Isten fiaivá lehetünk. Ezt a nagy és szent folyamatosságot hozta vissza nekünk Üdvözítőnk, ami a mi szívünktől így Jézuson, Dávidon, a prófétákon és Mózesen át egészen az Örökkévalóig tart. Ez több annál, mint hogy mi emberek ajándékot adunk egymásnak karácsonykor, és szép hangulatban családi együttlétet ünnepelünk. Ez a nagy és szent folyamatosság, amiről itt szó van, pontosan annak a “létnek” megvalósulása, amiről az előbb hallottuk, hogy Üdvözítőnk elhozta a világnak.

Végül még valamit kaphatunk a karácsonykor született Üdvözítőnktől. Ez pedig az eddigiekből következik és azok szerves folytatása. Ha Jézus magát a “létet” hozza nekünk az ürességgel és a semmivel szemben, ha ő ezt a létet “szent folytonosságban” hozza, tőlünk egészen magáig, a Feljebbvalóig, akkor földi életünk kiküszöbölhetetlen romlásának, a szenvedésnek is ad értelmet mindezek révén. Hogyne adna, hiszen az életet gyógyítani jött! Sok embernek érthetetlen dolog a szenvedés. Nem szolgáltam rá, hányan mondják életük egy-egy szenvedéséről – és valóban, olykor hiába keressük az okokat, nem találjuk. Mivel nincsenek okok, vagy csak érthetetlen okok vannak, amik nem magyaráznak meg igazából semmit, így a szenvedés értelmetlen marad. Pedig csak az a szenvedés értelmetlen, amiből nem lesz megtisztulás. Abban a pillanatban, hogy valaki türelmesebb, jobb, tisztább lelkű lesz egy átélt szenvedéstől, az már nem volt értelmetlen. Talán a próbákat is éppen ezért kapjuk, hogy kiderüljön, mi is lakik a szívünkben.

Amikor szenvedéssel kell szembenéznünk, az első kérdés mindig az, hogyan fogunk ebből kimenekülni, holott az lenne a fontosabb kérdés: hogyan lesz ebből megtisztulás. Üdvözítőnk ezért jött, és már útkészítője, Keresztelő János is azt hirdette, hogy térjenek meg az emberek. Vegyék észre hitványságaikat, szégyenkezzenek rajta és hagyják el azokat, mert másképpen nincsen élet-gyógyulás. Az emberek sok mindent megtesznek azért, hogy ne kelljen újra gondolni az életüket. Vannak megrögzött és jól bevált érvek az ellen, hogy miért nem kell nekünk Istenhez fordulni – de ezek az érvek semmit nem fognak segíteni rajtunk a döntő pillanatokban, amikor esetleg már az életünk felől is kétségeskednünk kell.

Ilyen érvek szoktak leggyakrabban elhangzani: ő nem törődik velünk, nem segített rajtunk, meghagyott minket szenvedéseinkben, ha van ő egyáltalán. Vagy egyszerűen: ő nincsen is, csak mi vagyunk, emberek – csak én vagyok, a küzdő ember, a magam hiábavaló küzdelmével, hiábavaló életével és hiábavaló halálával. Mennyivel tisztább hang ennél, hogy térjen vissza az ember elhagyott Urához, és ő majd kegyelmez rajta és megmutatja neki szabadítását. “Elesnek mellőled ezren, jobb kezed felől tízezren, és hozzád nem is közelít!” (Zsolt 91,7) És a megszabadult hálaéneket mond, mint Mózes a Vörös tengeren átkelés után:  “Énekelek az Úrnak, mert fenséges ő, lovat lovasával együtt tengerbe vetett!” (2Móz 15,1)

Mi pedig azt halljuk: „Üdvözítő (megmentő) született ma nektek, aki az Úr Krisztus a Dávid városában.” Ez az Üdvözítő nem csak beszélt arról, hogy szereti az embereket, meg is halt értünk. Szenvedése nem volt értelmetlen – ma is hitet ad millióknak, hogy viseljük szenvedéseinket hozzá méltóan. Róla, az ő szenvedéseiről írta Babits ezt a verset:

„Ülök életunt szobámban,
Hideg teát kavarok…
Körülöttem fájás-félés
Ködhálója kavarog.
Kikelek tikkadt helyemből,
Kinyitom az ablakot
S megpillantok odakint egy
ígéretes csillagot.
Ó, ha most mindent itt hagynék,
Mennék a csillag után,
Mint régen a három királyok
Betlehemi éjszakán!
Gépkocsin vagy teveháton –
Olyan mindegy, hogy hogyan!
Aranyt, tömjént és mirhát
Vinnék, vinnék boldogan.
Mennék száz országon át, míg
Utamat szelné a vám.
Aranyad tilos kivinni!”
Szólna ott a vámos rám.
„Tömjéned meg, ami csak van,
Az mind kell, az itteni
Hazai hatalmak fényét
Méltón dicsőíteni.”
Százszor megállítanának, –
Örülnék, ha átcsuszom,
Arany nélkül, tömjén nélkül
Érnék hozzád, Jézusom!
Jaj, és mire odaérnék,
Hova a csillag vezet,
Te már függnél a kereszten
És a lábad csupa seb.
S ahelyett, hogy bölcsőd köré
Szórjak tömjént, aranyat,
Megmaradt szegény mirhámmal,
Keserű szagú mirhámmal
Kenném véres lábadat.”

(Babits: Csillag után)

Akinek ilyen szent már a Jézus fájdalma, fog tudni maga is vigasztalni, ahol mások sírnak – mert tiszteli az emberek szenvedését. Fog igazságot szólni, ahol azt elhallgatják, mert kész háborúságot szenvedni az igazságért – mint Jézus “áldottai” voltak. (Mát 5,10) És fog jelenlétével gyógyítani, poklosokat tisztítani, és halottakat támasztani (Mát 10,8) – amint ezt mind tanítványaira bízta – mert az Úr “együtt munkálkodik” velük! (Márk 16,20) Ilyen karácsonyt adjon nekünk Üdvözítő Krisztusunk! Ámen.

Nyomtatás