Igehirdetés 2009. január 11.
Lehet-e képet cserélni?
Lekció: 5Móz 6,1-9
Textus: Ján 5,6-9
„Amikor Jézus látta, hogy ott fekszik, és megtudta, hogy már milyen hosszú ideje, megkérdezte tőle: Akarsz-e meggyógyulni? A beteg így válaszolt neki: Uram, nincs emberem, hogy amint felkavarodik a víz, beemeljen a medencébe. Amíg én odamegyek, más lép be előttem. Jézus azt mondta neki: Kelj fel, vedd az ágyadat és járj! És azonnal egészséges lett ez az ember, felvette az ágyát és járt.”
Imádkozzunk!
Édesatyánk megköszönjük, hogy megtartottál minket, és eljöhettünk a templomba ezen a téli vasárnap délelőtt. Adtál meleg ruhát, amit magunkra vehettünk, terítve asztalunk és fűtött szobában lakhatunk. Áldunk téged a lelki családért, a te néped gyülekezetedért, aminek tagjai lehetünk. Megvalljuk, nehezebben átlátható a világ, amiben élünk, és a saját életünk is annál, hogy biztos ítéleteket alkothatnánk. Sok bennünk a kérdés és sok a bizonytalanság, vannak fájó sebek és veszteségek, sőt vannak régóta gyógyulásra szoruló betegségek is, amiket egyedül csak te gyógyíthatsz. Így hozzuk eléd most lelki látásunkat, amely elhomályosult és nem látjuk a távlatokat; lelki bénultságunkat is, hogy nem történik semmi, nem lépünk előre, fölfelé, közelebb tehozzád.. Könyörülj rajtunk, áldott orvos, és gyógyítsd a hitünket, gyógyítsd az életünket! Ámen.
Igehirdetés
Akik ide járnak a mi templomunkba, azok tudják, hogy van egy gondolat, amit szívesen és sokat emlegetek. Ez pedig az, hogy minket, embereket, ha jobban meggondoljuk, valójában képek vezérelnek. Van bennünk valahol mélyen egy hely, talán egy üresség, vagy talán valami „tartály” a lelkünkben, nevezhetjük akár életképzeletnek is – és ha ebbe az életképzeletbe valahonnét, valahogyan belehull egy kép, ahogyan a szántóföldbe a mag, akkor onnantól kezdve az embert az “odahullott” gondolat vagy kép vezérli. Valaki elmondta például a kérdésemre, amikor még jelentkezőben volt egy főiskolára, hogy miként képzeli el az életét. Azt mondta, látja magát, amint ott áll az osztály előtt a katedrán és magyarázza a földrajzot. Azóta eltelt tizenöt év, s az illető ma áll az osztály előtt a katedrán és magyarázza a földrajzot! Más valaki szeretett volna sokat angolul beszélni, ez volt az álma, mert nagyon ment neki ez a nyelv. Idehaza akkoriban nem engedték a családi származása miatt, mivel lelkész-családban született, hogy angol-tanár lehessen belőle – így hát ma Angliában él, s reggeltől estig angolul beszél… Mert amilyen képet magunk elé teszünk, amit magunkba fogadunk, amilyennek hatalmat adunk magunk felett, vagy úgy is mondhatjuk, ami megejti az élet-képzeletünket – aszerint alakul majd az életünk és a sorsunk.
Sajnos, nem csak pozitív képek ejthetik meg az ember életképzeletét, hanem romboló, megbetegítő képek is, s azok is uralhatják a sorsát. Ismerjük ezeket éppen eléggé, hogy most ne kelljen róluk részletesen beszélni. Voltak idők, és ezek részben még tartanak, amikor az orvoslás másban nem hitt, csak abban: ha valahol valami romlás, betegség van, akkor ott valamilyen anyagot kell bevinni a szervezetbe, ami ott hiányzik, és meggyógyul az illető. Ha nyugtalan, kapjon brómot, hogy az megnyugtassa. Ha nem tud aludni, kapjon altatót, ha magas a vérnyomása, akkor kapjon rá megfelelő gyógyszert.
Komolyabb gondolkodók azonban mindig is tudták, hogy az ember egészségében nem csak különböző anyagok lehetnek fontosak, hanem képek és gondolatok is – sőt, ezek bizonyos esetekben még fontosabbak is lehetnek, mint az anyagok! Csakhogy kiderült: nem lehet egykönnyen kicserélni az ember lelkében egy képet, ha egyszer már hatalmat adott valaki annak maga felett – mert a kép a lényünkké tud lenni, mielőtt egyáltalán észrevennénk. Ha valaki szorongást keltő képeket fogadott oda, attól nagyon nehéz elvenni azokat. Ha viszont valaki nagy és erős szeretne lenni, és meg is keresi a helyzeteket, amikben annak láthatja magát, ott meg ezt nem könnyű kicserélni az illető lelkében. A minap, a kérdésről beszélgetve valakivel, csak ingatta a fejét az illető, s azt mondta, nagyon nehéz az ember lelkében a képeket kicserélni – s ebben is maradtunk. Egyáltalán lehetséges-e?
Mózes 5. könyvéből egy olyan igét hallottunk az előbb, ami arra biztatott, hogy az igazán “jó képet” érdemes az embernek jelként mintegy a kezére kötnie, fejdísznek a homlokára tennie, és a háza ajtajára is odaszögezni. Meg is teszik az ószövetségi hiten lévő emberek mindezeket, rituális formák között: látni olykor a tévében is, kis fekete dobozzal a homlokukon, hajlongva imádkozó embereket.
Miközben tisztelettel nézzük őket, az jut eszünkbe, hogy e dolognak mégis a lelki valósága a fontosabb, nem pedig az, oda van-e erősítve fizikai mivoltában is egy dobozban, kézzel írva az ember homlokára ez a mondat, hogy “Egyedül Isten az Úr.” Mert a “homlokra erősített ige” valójában azt jelenti, hogy helyezd a gondolkodásod fókuszába ezt az igazságot, gondolkodj mindig ezen! A “kézre erősített ige” azt jelenti, hogy cselekedj eszerint; az ajtóra erősített ige pedig azt, hogy “a te ki és bemeneteled” (Zsolt 121,8), vagyis életed útjai legyenek méltók ahhoz, aki egyedül Úr…!
Ezt nem lehet kiváltani rituáléval, itt ugyanis pontosan az embert vezérlő lelki “kép” cseréjére történik javaslat, ezt ajánlja fel a kegyelem! Azt mondja a hasonlattal a Lélek: ember, nem tudod még azt sem, milyen képre volna szükséged! Vegyél tőlem gondolatot, indítást – én megmondom, milyen indításnak adj hatalmat magad felett, milyen kép sugárzásába helyezd a lelkedet. Szavam méltó arra, hogy vezéreljen – azt tedd a homlokodra, azt fogadjad elmédbe! Tedd kezedre is: ne cselekedj nélküle. Még útjaid kezdetét és végét is határozza meg szavam, az ige – akkor jársz jó úton!
Ha ez így igaz, akkor lássuk, miként gyógyul egy régóta beteg Megváltó Jézusunk által. A kegyelem segítségére siet, és kicseréli a szívében tanyázó képet a Bethesda partján! Egy beszélgetés bontakozik ki az ember és a megváltó Szeretet közt. Ez az alap, a dialógus! Anélkül semmi nem történhet, hogy valaki képes legyen kilépni önmagából, a jól bevált gondolataiból, egész “rendszeréből.” Az ember megszólítottá válik – éspedig élete alapvető kérdésében. Ez pedig mindig az, hogy hol is állunk. “Ádám, hol vagy?” Éva, hova bújtál…? Amíg az ember nem tud és nem is akar azzal szembenézni, hova jut az Úr nélkül, addig lelki értelemben reménytelen eset. Sokan vannak ilyenek. Elvannak maguknak, mindig igazuk van – ha másban nem, hát abban, hogy azt mondják, nem így kellene élnem: csakhogy ez nagyon kevés önmagában.
Itt a kérdés ugyanis így hangzik: “Akarsz-e meggyógyulni”! Esetleg úgy vagy: akarsz is az egyik nap, a másikon pedig azt mondod, nem is olyan fontos, van annál fontosabb is? Aki igazán szóba ereszkedik a megváltó jézusi szeretettel, az nem lehet komolytalan ilyen döntő kérdésben. Ezt a kérdést ő nem kérdezi tőlünk minden nap – annak az embernek ott harmincnyolc évet kellett várnia erre! De amikor eljön a pillanat, hogy valaki Jézussal beszélhet, akkor nagyon sok további eldől. Mert hát mit látott eddig az a béna ember? Milyen “kép” lakott benne? A saját tehetetlenségét és a világ szeretetlenségét látta, s ez mind a kettő mélyen igaz és valóságos is volt. Milyen tehetetlenek tudunk lenni a lehúzó erőkkel szemben, milyen erőtlenek vagyunk a veszteségben, amikor valaki nincs többé velünk – milyen kilátástalan tud lenne a lehetőségeinkbe vetett hitért való puszta küzdelem is!
Semmi túlzás nincs abban, ahogyan e régóta beteg már egészen elfogadta a tehetetlenségét. Ő ezt a képet látta, és ez valósággal így is volt: nem tudja meggyógyítani magát. A világ szeretetlensége felől sem voltak túlzottak a képei: tényleg nem segített rajta érdemben senki. Ahogy azon az immár több mint negyven emberen sem segített senki, akik országunkban újév óta, csak az elmúlt tíz napban – megfagytak… Idős, beteg emberek, rossz ruhákban, fűtetlen házakban… Mi eközben buzgón hiszünk a piac mindenhatóságában, a Bank és a Plaza a templomunk, és a Pénz az istenünk! Igen, a világ szeretetlen, ezt nem lehet nem látni. De az, hogy a világ szeretetlen, nem jelenti azt, hogy Jézus is szeretetlen! Neki fontos vagy, ha harmincnyolc éve beteg lennél is! Odalép hozzád és megkérdez arról, hol is állsz. Ezt kérdezi tőled és tőlem: akarsz-e gyógyulni, vagy pedig még valami mást szeretnél… Áldjuk érte, ha megkérdezi!
Mert a folytatás ez: láthatsz te mást is, nem csak a saját tehetetlenségedet, meg a világ szeretetlenségét! Láthatod és hallhatod, tőle magától, hogy számon tart, és fontos vagy neki. Ezért mondja, hogy “kelj fel”, vagyis fogjál hozzá! Néha pontosan ez a legnehezebb, elindulni, hozzá kezdeni…. Kelj fel: ez a csatába híváskor is így szokott elhangzani. Nem véletlenül nevezik “felkelésnek” a forradalmat. Akik a földön feküdtek vagy üldögéltek, azok néha felkelnek, és elkezdenek küzdeni.
Mikor Jézus azt mondja nekünk, kelj fel – ő is küzdelemre hív. Lesznek ütközeteid! Lehet, hogy mindjárt a saját hitetlenségeddel: esetleg azt mondod már magad is, hogy “kutyából úgysem lesz szalonna…” A múltkor mondta valaki, egy nemrégen elhunyt, áldott életű lelkészt idézve: Isten országában minden szalonna kutyából lett! Ezt a gyönyörű igazságot, ami a kegyelem végtelen jóságát fejezi ki, nem lehet eléggé a szívünkre venni. Kelj fel, kezdj hozzá: most már ne hátra nézz, s ne rettenj meg a harcoktól sem, amik előtted vannak és rád várnak! Meg kell küzdened a hitedért.
Kevesen tudják, hogy maga a bibliai Izrael szó, Jákob új neve az Úrral való éjszakai találkozás után – azt jelenti, hogy „küzdöttél Istenedért, és nem adtad fel, végigküzdötted a magad harcát hitedért”. Ahogy az apostol is mondja: „Ama nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam – végezetre pedig eltétetett számomra az igazság koronája, amit megad nekem az Úr, az igaz Bíró, ama napon!” (2Tim 4,7) Milyen jó, amikor így hajthatjuk álomra egy nap estéjén a fejünket – s milyen jó, amikor így készülhetünk ama nagy útra is, ami ott van mindnyájunk előtt…!
De azt is mondja: “Vedd fel az ágyadat!” Ez meg azt jelenti, hogy takarítsd el a romokat – csak szép és dicséretes dolgok maradjanak utánad. Idáig ez volt az életed: betegséged… az “ágyad.” Vidd ezt most már haza – van egy jobb életed is – az üdvösséged! A Szentírásban a testi gyógyulás mindig a hitre jutásnak, az üdvösségnek szimbóluma. Eddig a bajok körül forgott az életed – mostantól lehetsz te boldog és egészséges, megvigasztalódott lélek is, aki már nem csak azt látja, milyen tehetetlen ő magában, nem egyedül arról beszél, a világ meg milyen szeretetlen – ki van cserélve már a “kép” a lelkében! Ez az ember már látja az Urat! És immár tőle veszi a szót: Járj! “Kelj fel, vedd az ágyadat, és – járj!” Ne ülj vissza tehetetlenségedbe, ne bénulj bele a bűneidbe. Ne szeress bele ismét a saját betegségeidbe – szabad vagy! Én tettelek azzá, aki ilyenné tudja tenni az embereket. Magam is szabad voltam letenni az életemet, és újra felvenni azt…! (Ján 10,17-18)
Onnét indultunk, hogy sokféle megbetegítő “kép” van a világon – fejezzük be azzal, hogy egyetlen kép van, amely igazán gyógyító, s ez – a Jézus arca. Az ő szeme komoly, ő ismeri a szenvedést. A tekintete szelíd, mert tudja, hogy mi emberek mind porból lettünk s gyarlók vagyunk: segítségre és biztatásra szorulunk… De ez a szenvedő és megértő arc fénylik és ragyog is – mert Egyetlenként született, aki győzött bűnön, szenvedésen és halálon. Ez az arc ragyogjon föl a mi szívünkben is, és – meggyógyulunk. Így is legyen! Ámen.
Fohász
Istenünk légy áldott, hogy ahol véget ér emberi erőnk, ott kezdődik a te kegyelmed. Ahol nincs több emberi lehetőség és bölcsesség, ott megnyílik a veled beszélgetés és az alázat ajtaja. Áldunk Urunk, az útért, amit Jézusban mindenkinek elkészítettél, hogy eljussunk tehozzád! Imádkozunk erőt adó szavadért, hogy föl tudjunk kelni aléltságunkból magunk is, venni tudjuk nyoszolyánkat, és járhassunk az úton. Gyógyítsad betegeinket, áldd meg az orvosokat és a gyógyszereket, és adj új hitet a reményvesztetteknek! Ámen.
