Igehirdetés 2009. január 18.

A méltó válasz

Lekció: 5Móz 19,1-13
Textus: 5Móz 17,1

„Ne áldozz Istenednek, az Úrnak olyan bikát vagy juhot, amelyben fogyatkozás vagy bármilyen hiba van, mert utálatos az Istened, az Úr előtt.”

Imádkozzunk!

Istenünk, nem kereshetnénk, ha te már meg nem találtál volna minket. Te inkább akartad a valamit, hogysem a semmit, és szeretetből világot alkottál, a világban pedig embert, aki rád gondol. Jó most hittel letelepedni előtted s azt kérni: hinni taníts, Uram, kérni taníts! Amit kérnünk kell, ahogyan kellene, nem tudjuk. De Lelked segítségünkre jön – s fohászkodik értünk kimondhatatlan fohászkodásokkal. Adj most nyitott szívet, hogy megtelhessünk a Jézus Lelkével! Ámen.

Igehirdetés

E karácsonyon is minden szentendrei református egyháztag megkapta ajándékba egy testvérünk és családja szeretetéből a Bibliaolvasó Kalauz jövő évi példányát. Reméljük, sokan használják majd naponta, nem csak olyankor, amikor már nagy a baj, s kell a segítség. A naponként olvasott ige a folyamatos lelki növekedést segíti, épülünk általa. Minden megértett ige, ami gyökeret ver szívünkben, vagyis nem csak hangulat és lelkesedés, az később tartást ad, megerősít és eligazít – éspedig belülről, ahová az ige jó magja “gyökeret vert”.

A Bibliaolvasó Kalauzban valamikor minden nap az ótestamentumi ige szerepelt először, s csak aztán következett az újszövetségi – ezt néhány éve megfordították. Abból a szempontból, hogy mi keresztyének már az újszövetség népe vagyunk, s a világon minden dolgot, így az Ótestamentumot is az Újszövetség lapjain megismert Krisztus felől nézünk, az ő mércéjével mérünk – azt mondhatjuk, hogy ez az új sorrend szerencsés. Olvasunk olyat az Ótestamentum lapjain, amit nem értünk a maga konkrét voltában: sajnos, sokan nem is veszik elő az Ószövetséget emiatt.

Pedig, ha egyértelmű és biztos újszövetségi hitünk van, tudjuk, hogy minden a Krisztusban kapott istenemberségünkről szól, azt hivatott erősíteni, akkor előbb-utóbb feltárul, hogy a mégoly kemény és véres ószövetségi történetnek vagy parancsnak is valamilyen fontos erkölcsi és hitbeli üzenete van a Krisztust követő ember számára. Összesen arra van szükség, hogy a dolgot ne önmagában, hanem valóban az Újszövetség felől értsük, tehát mintegy arra utalásként, előkészülete jegyében szemléljük. Ha arra gondolunk, hogy történetileg – s ez is szempont, ha mindjárt nem is a legfontosabb, hiszen a történelem vak és bűnös, és általában jellemző rá, hogy Isten nélkül való – tehát történeti szempontból valóban az Ószövetség a gyökér, ez „hordozza az ágakat”, az Újszövetséget: belőle táplálkozik, onnan kap erőt, onnan merít az új – akkor Kalauzunk régi sorrendje is teljesen elfogadható.

Ma abban a ritka helyzetben vagyunk, hogy mind a lekciónk, vagyis a hosszabb felolvasott rész, mind pedig a magyarázatra kerülő rövidebb szakasz, textusunk is az Ószövetségből, Mózes 5. könyvéből való, amit mostanában olvasunk Kalauzunk szerint. Az egyikben a menedékvárosok törvényéről hallunk; a másik pedig a kultuszi törvények egy apró részletét tárgyalja s arról szól, milyen válasz méltó a kegyelemhez: ne adjon senki áldozatul Istennek olyasmit, amiben hiba vagy fogyatkozás van! Tárgyi értelemben látszólag nincs közvetlen összefüggés köztük, de hitbeli szempontból gyönyörűen kiegészítik egymást.

Az ember életében elég sok baj támad vigyázatlanságból. Azt hiszi valaki, hogy nyugodtan felmászhat a fára és nagyobb körültekintés nélkül is szedheti a gyümölcsöt, pedig az ágak néha nem olyan erősek, mint amilyennek látszanak. Sebészektől hallottam, hogy meggyszüret idején közmondásosan több a dolguk fáról leesett emberrel, mint egyébkor. Nem bűnöző az illető, csak vigyázatlan volt, és jó esetben megússza egy kéz vagy válltöréssel, de temettem én már gyümölcsfáról leesett orvost is, és érdekes módon éppen sebész volt az illető. Mert az emberi élet útján sok baj támadhat vigyázatlanságból. Belemegyünk helyzetekbe, amiknek nem látjuk a pontos kimenetelét, de van bennük valami érdekes, valami kihívó, vagy éppen hízelgő – s egyszer csak ott vagyunk a végén szomorúan vagy szégyenkezve. Emberi kapcsolatok például nagyon meg tudják sínyleni a vigyázatlanságot – hogy kimondunk bántó vagy éppen ellenkezőleg, nagyon is ígéretes szavakat: s utóbb, amikor a dolog kifejlik, valami egészen más kerekedik belőlük, mint ahogy gondoltuk.

A Biblia ezért rendelkezik a vigyázatlanságból keletkezett emberölés felől. Azt mondja, ha valaki előre megfontolt szándékkal, gyűlöletből ölt, méltó maga is a halálos ítéletre, amit akkoriban a vérbosszuló rokonnak kellett végrehajtani. De meghúzza a határvonalat, s azt mondja, a vigyázatlanságból esett gyilkosság ne essen ugyanilyen ítélet alá. Ne haljon meg az olyan, aki nem szándékosan ölt, hanem meneküljön valamelyik kijelölt menedékvárosba, amíg a főpap meg nem hal – azután visszatérhet a száműzetéséből. Ehhez tudni kell, hogy a régi embernek nem volt bankja vagy betegbiztosítása, nem voltak szolgáltatások, amiket alanyi jogon igénybe vehetett volna, csak rokonai voltak. Ha a rokonai közül kiesett és idegenek közé került, hirtelen nagyon nehéz és védtelen lett számára az élet. A száműzetésben ugyan élve maradt, de minden kedvezményét és segítségét elvette tőle az új helyzet. Az időtartam pedig teljesen bizonytalan volt, mert azt senki sem tudta előre, hogy a főpap meddig fog élni, s mikor lesz a főpap-változással járó amnesztia, amikor hazatérhet családjához.

Olvassuk a menedék-városok törvényét most mindenekelőtt azzal a szemmel, hogy vigyázatlanságból is támadhat messze ható következmény. Egy nagy mélység szélére nem szabad közvetlenül odaállni csak úgy pár centire – mert leeshet az ember: tanácsos pár méteres „védőtávolságot” tartani. A százhúsz-ezer voltos vezetékhez sem szabad közelmenni, mert átüthet a feszültség, és emberéletbe kerülhet a vigyázatlanság. Emiatt van benne a tizedik is a parancsolatok között: ne csupán ne vedd el, ami a másé, hanem tartsál “védőtávolságot” ott benn, a szívedben, ne is kívánjad. És ha valakinek kétségei lennének, mit ne kívánjunk, a Biblia taxatíve felsorolja: “Ne kívánd felebarátod házát!” – vagyis ne irigyeld azt, hogy ő gazdagabb, mint te. De félreértések elkerülése végett folytatja: “…Ne kívánjad felebarátod feleségét, se szolgáját, se szolgálóleányát, se ökrét, se szamarát, és semmit, ami a te felebarátodé!” (2Móz 20,17)

E védőtávolság fontos az ember életében, s azt magunknak kell kialakítani – bent, a szívünkben. Mindenkinek vannak gyenge pontjai, fogyatkozásai, rá jellemző bűnök – amiket, ha vigyázatlan, újra és újra elkövet… Ki kell építeni a védőtávolságot. Olyan fejszével kell menni az erdőre fát vágni, amiről előzőleg meggyőződtünk, hogy biztosan nem fog lerepülni a nyeléről. Ha valakinek nehéz uralkodnia a fantáziáján, annak érdemes megtalálni a módszert, hogy miként terelje gondolatait hasznosabb, konstruktívabb és emberségesebb irányokba. A lélektan úgy nevezi ezt, szoktam emlegetni, hogy be kell tudjunk építeni a saját lelkünkbe ún. “neutralizáló struktúrákat” – s ezt hívják aztán emberi érlelődésnek. Szókratész, a görög filozófus odáig ment, hogy azt mondta, ami jót az ember megértett, azt meg is tudja valósítani. Pál kicsit talán jobban ismeri az életet, mikor azt mondja: elménkkel néha szolgálnánk mi a törvényt, jónak is tartjuk – ám a lelkünk egy másik része, ami nincsen átvilágítva, amit nem ismerünk, aminek nem vagyunk még gazdái – hajlamos arra, hogy elszabadulva önálló életet éljen, egészen más törvényt, néhanap éppenséggel a “bűn törvényét” akarja követni…! (Róm 7,22-25)

Ezért nagy dolog, hogy most ismét arról hallunk: Isten kegyelmes. Nem akarja a bűnös halálát, aki nem megátalkodottságból, tudatosan rongálja a létet – ad lehetőséget az ilyennek az újrakezdésre. Erről szól az ószövetségi menedékvárosok törvénye. Jelölj ki három várost, még utat is készíts oda, hogy könnyen megközelíthetőek legyenek, s aztán ha megnő az ország, nagyobbítsd meg a kegyelem lehetőségét is, és újabb három menedékvárost jelölj ki. Az ószövetségi törvény előre vetíti annak az igazi menedéknek a képét, akit mi az Újszövetség lapjairól ismerhetünk meg: nekünk maga Jézus a menedékünk (294. dics. 2. v.) – ami azt jelenti, valahányszor vétünk, elrontunk valami fontosat, újra és újra hozzá kell visszamennünk! Nincs más menedékünk, csak és egyedül ő. Tudjuk, hogy benne olyan főpapunk van, aki „…meg tud indulni gyarlóságainkon, mert hozzánk hasonlóan mindenben kísértést szenvedett, mégpedig anélkül, hogy elbukott volna. Járuljunk hát trónusához, hogy irgalmat nyerjünk, és kegyelmet találjunk, amikor segítségre van szükségünk.” (Zsid 4,15)

Erről az ő nagy kegyelméről nem lehet eleget hallani. Nincs élethelyzet, amiben ne volna szükségünk rá. Amikor jól mennek a dolgaink azért, hogy el ne bizakodjunk, és el ne felejtsük, hogy valamennyien kegyelemre szoruló bűnösök vagyunk. Milyen sokan elfelejtik ezt! Pedig mennyivel kevesebb erőszak és vérontás lenne ebben a világban, ahol most mindenkinek „igaza van”, ő legalábbis úgy gondolja, s ennek jegyében már a gyerekeket és csecsemőket is válogatás nélkül irtják a felnőttekkel együtt – milyen más lenne a világ, ha ezen az emberek elgondolkodnának: kegyelemre szorult bűnös vagyok magam is, népem is, az egész embervilág. A kegyelem előbb van, és nagyobb és fontosabb, mint az, hogy nekem „igazam van”! Hogyan ne volna szükségünk a kegyelemre, hiszen mindnyájan újra és újra elesünk, s ahogy mondani szokták, olyankor a padlón vagyunk. „Nem emel többé föl már semmi sem” – hányszor érzi ezt az ember – és nincs benne semmi túlzás, pedig még nagyobb okunk sincs rá, csak kiégtünk belülről, egyszerűen zátonyra futottunk. A kegyelem az, ami fölemelheti a vétkest, a kegyelem az, ami megújíthatja az elkeseredett szívű embert, a gyászolót, a veszteségben élőt!

A kegyelem olyan, mint a mindennapi kenyér – nem véletlen, hogy a mindennapi kenyér iránti kérésünket a Miatyánkban rögtön a bocsánatra való képességünkért mondott fohász, és – mindenek fölött – az isteni kegyelem és bocsánat elismerése követi… Tegyük hát bátran újra életünk tengelyébe a kegyelmet, hiszen abból élünk. Ez adja vigasztalásunkat, üdvösségünk iránti bizodalmunkat, ez ad mindent, ami csak fontos az életünkben. Jusson eszünkbe, hogy „Mindenre van erőm a Krisztusban, aki engem megerősít” (Fil 4,13), és az is, hogy „…az ő kegyelme által vagyok az, ami vagyok.” (1Kor 15,10) Még a megigazulásunk is kegyelemből van, ahogy olvassuk: “Kegyelemből tartattatok meg, hit által, és ez nem tőletek van, Isten ajándéka. Nem cselekedetekből, hogy senki ne kérkedjék!”  (Ef 2,9)

Mi a méltó válasz hát e nagy kegyelemre, ami már a menedékvárosok törvényével is előremutat az ember helyreállására, sőt, üdvre ébredésére? A kultuszi törvény, amely szerint „…ne áldozz az Úrnak, a te Istenednek olyasmit, amiben fogyatkozás vagy bármi hiba van” –  megmondja ezt. Ha mi a kegyelemre igazán válaszolni akarunk, akkor csak hibátlannal szabad áldoznunk. Mert hát mi is a keresztyénség tulajdonképpen? Ezt mondhatjuk: a keresztyénség felelet-adás. Isten végtelenül jó és türelmes, ennek jegyében adta nekünk Krisztust, és erre az ő nagy megszólítására nekünk valahogy válaszolni kell. Az is válaszol, aki nem felel rá semmit – ahogyan az is „válasz”, ha egy levélre valaki nem felel. “A nem-válasz is válasz”, ahogyan mondani szokták…

Nem méltó felelet azonban, hogy csak abból adjunk, ami úgyis maradék, ami nekünk sem kell, mert talán fogyatkozás van benne. Nem méltó válasz Krisztusra, hogy csak akkor szolgálunk, amikor már végképpen nincs más dolgunk. Nem méltó, hogy a maradék időnkből adjunk neki – őhozzá a hibátlan a méltó, ami ép és egészséges, ami nekünk is érték – nem pedig a fölöslegünk. Így tesznek fogadalmat presbitereink, hogy egyházuk ügyét mindenkor a saját ügyük elé teszik, amikor a szolgálatról van szó. És így kell érteni, hogy őt “…egész szívünkből, egész lelkünkből, egész elménkből és minden erőnkből kell szeretnünk.” (Mát 22,37) Ennél “kevesebb” méltatlan őhozzá, aki mindenét miránk pazarolta!

Boldog ember, aki már nem csak félszívvel, a maradék idejéből, esetleg hibás áldozati állattal áldoz, hanem egész szívével, egész lelkével, egész elméjével és minden erejével akarja őt szeretni. Igen, ez méltó ahhoz a kegyelemhez, amit ő ad nekünk – s ez van igazán üdvünkre nekünk is. Ámen.

Imádkozzunk!

Istenünk légy áldott, hogy kegyelmed fölülmúlja még igazságodat is. Ha érdemünk szerint ítélsz Urunk, kicsoda állhat meg előtted? De te türelmes vagy. Minden reggel meg-megújul, nagy a te hűséged, s mi erőről erőre jutunk, amíg megjelenünk majd előtted a színről-színre látásban. Kérjük segítségedet a minket érő próbákban és kísértésekben, ami nélkül magunk meg nem állhatunk. Légy velünk és taníts minket a szeretetre, ami nélkül csak őrjöngeni tudunk. Imádkozunk a fázókért, hogy meleghez jussanak, a betegekért, hogy meggyógyuljanak, és a háború borzalmai alatt rettegőkért és gyászolókért, hogy megbékélést találjanak. Imádkozunk a ma kezdődő ökumenikus imahétért, annak minden estéjéért, hogy hittel munkálhassuk a te néped egységét, hogy elhiggye a világ, te küldted Krisztus megváltásunkra. Segíts meg, hogy életünk méltó válasz lehessen kegyelmedre! Ámen.

Nyomtatás