Igehirdetés 2009. március 1.

A böjt, mint ünnep

Lekció:  Jóel 2,1-11
Textus:  Jóel 2,12-15

„De még most is így szól az Úr: Térjetek meg hozzám teljes szívvel, böjtölve, sírva és gyászolva! Szíveteket szaggassátok meg, ne a ruhátokat, úgy térjetek meg Istenetekhez, az Úrhoz!  Mert kegyelmes és irgalmas ő, türelme hosszú, hűsége nagy, és megbánja, még ha veszedelmet hoz is. Ki tudja, hátha most is megbánja, és áldást hagy maga után? Hozzatok étel és italáldozatot Isteneteknek, az Úrnak! Fújjátok meg a kürtöt a Sionon! Tartsatok szent böjtöt, hirdessétek ki, hogy ünnep lesz!”

Imádkozzunk!

Urunk, megrettenve halljuk, milyen félelmetes az a nap, amikor te cselekszel, amikor eljön a te napod. Megköszönjük, hogy nem hoztad el ránk még az ítéletet. Megköszönjük mindazt, amit ajándékba adtál és ezt a mai kora tavaszi vasárnapot, amelyen magunkba fordulhatunk házad csöndjében. Megköszönjük az elmúlt hét napjait, a munkákat, amiket elvégezhettünk, az erőt, amit adtál hozzá, és legfőképpen megköszönjük a biztos helyet nálad, ahová menekülhetünk életünk minden bajában és rettenetében. Megvalljuk, gyakran lebecsüljük az ellenség erejét, pedig mondod igédben, hogy olyan, mint az ordító oroszlán, amely körben jár és azt keresi, kit kaphat el. Azért volt annyi csatavesztés mindeddig életünkben, mert nem vettük igazán komolyan az életellenes erők hatalmát, amelyek  itt vitézkednek mindnyájunk élet-körében. Könyörülj rajtunk és adj most tiszta látást, hogy megkülönböztethessük az igazat a hamistól, a jót a rossztól, a fontosat a lényegtelentől, a tőled valót a pusztán emberitől. Adj áldott perceket a te közeledben és segíts bennünket belátásra, újítsd meg szívünket, és a Krisztus Lelkével táplálj minket az örök életre! Ámen.

Igehirdetés

Böjt első vasárnapján vagyunk, s amikor a szót meghalljuk, hogy böjt, akaratlanul valami komor dolog jut eszünkbe: önkorlátozás, önsanyargatás… Istenünk igéje azonban azt mondja a prófétai szóban, hogy hirdessetek ünnepet és fújjátok meg a kürtöket, hozzatok étel és italáldozatokat és tartsatok szent ünnepet – mert a böjt, amikor magunkat megpróbálhatjuk, valójában lehetőség és ünnepi alkalom. Különös ellentmondás! Ugyanilyen furcsa ellentmondást láthatunk a történeti kép kibontásában is, amikor egyfelől Isten népét éppen letarolja egy ellenséges hatalom, ugyanakkor meghirdettetik számára a megújulás, a megtérés drága lehetősége is. Ellentmondás feszül itt is, amint a böjt és az ünnep kettősségében, hiszen amikor egy hatalmasabb és harciasabb nép legázolt egy kisebb vagy védtelenebb nemzetet, akkor ezt a legyőzött mindig is nemzeti tragédiaként élte meg, és joggal. Mi is éppen az elmúlt héten emlékeztünk nemzeti tragédiánkról, annak emlékezetét ültük – éveket, évtizedeket idéztünk fel, amikor a haza önkény és diktatúra alatt élt. Sok nyomorúságot, erőszakot és halált hozott az akkori idő ennek a népnek, melynek tagjai vagyunk!

Eszünkbe jut sok más szenvedés is, amikor megöltek embereket, házaikat felégették, a kicsinyeket és a védteleneket meggyalázták, s ahol tegnap emberek családi körben asztal körül ettek és beszélgettek, mára üszkös romok és halottak maradtak… Láttam ilyen iszonyú állapotokat egykor volt délvidéki magyar falvakban, a délszláv háború után. Nem kívánom a látványt senkinek. Felgyomosodott konyhák, beomlott tetők, patkányok szaladgálása, néhány megmaradt, elárvult, síró öregember… Nem csoda, hogy minden kor minden nemzete félt az idegenek jöttétől  és pusztításától. Alig van nemzet a világon, amely ne őrizne ilyen emlékeket. És bár közös tudásunk, hogy borzalmas szenvedéseket képes okozni ember az embernek, nemzet a nemzetnek, mégis kevés olyan népre találni, amely azt mondja ki, amit az igében is hallunk, hogy a veszedelem és a borzalom ideje az “Úrnak napja” is lehet…!

Nem csak arról lehet szó, hogy jön egy ellenséges, pusztító nép, melyet emiatt méltán gyűlölhetünk – hanem arról, hogy erkölcsi állapotunk dolga, mit élünk meg a pusztulás idején magunk, mint nemzet! Mert nem más, mint az Úr volt, mondja a prófétai történetírás, aki megengedte, hogy eljöjjenek ezek az idők a nép életében…! A látomás azt mondja ki: amikor sokan elveszítik házukat, otthonukat, a boldogságukat, rengetegen az életüket is, s alig marad túlélő – hogy ez a történelmi kataklizma alkalom arra, hogy a maradék kapjon valamit.

Kevesen maradtak életben Kr. e. 722-ben, amikor az asszírok elpusztították az ország északi részét, és tudjuk a történetíróktól, hogy a hódítók tényleg a falhoz paskolták a kisgyermekeket és kivágták a terhes anyák hasából a magzatot, nehogy életben maradjon valaki. Mégis, mondja az ige, miközben nyilvánvalóan szenved a nép és sokan az életüket is elvesztik, eközben a maradék kaphat valamit Istentől! A megfordulás, a megtérés drága lehetősége megadatik számukra. Ők még igen, csak az élők – kapnak egy lehetőséget. Választhat jobb és bal kéz, jó és rossz között, ők még – megtérhetnek. Az elhunytak nem hozhatnak többé döntéseket. Mi ebben a fontos üzenet? Az, hogy a borzalmak idején sem csak a sérelmek okozóira gondolhat valaki, nem csak az ő bűneikkel foglalkozhat, hanem önmagába is fordulhat, s a maradék életét – megjobbíthatja.

Erkölcsi magaslat, ha az ember a bajok idején önvizsgálatot tart: böjtöt hirdet magának, sírva és gyászolva, „szívét megszaggatva” újat kezd – ilyenkor a böjt már nem egyházi előírás. A szív az ószövetség nyelvén az akarat székhelye – azt “megszaggatni” annyit tesz, mint mást akarni, mint eddig. Megtanulni mást akarni! Változzatok, újuljatok, forduljatok oda egész szívetekkel az élő Istenhez – ki tudja, hátha megbánja és áldást hoz ki a rosszból, hátha ajándékot ad abban, ami a történelemben megfosztatás és földre tiportatás! Vajon mi jut eszünkbe az úrasztala körül, amikor felidézzük, hogy valakit földre vertek? Az, hogy milyen gonosz és igazságtalan az ellenség? Minden kor minden ellensége gonosz és igazságtalan volt.

Mi jut eszünkbe arról, amikor az élet mindenestől másként alakult, mint szerettük volna? Az, hogy milyen igazságtalan a világ és mit lehet belőle megtorolni? Isten népe ilyenkor a böjthöz nyúlt. Volt elég baja anélkül is, elég megfosztatásban részesült a történelem által önmagában is, hiszen alig maradt emberfia életben! Amikor minimumra csökkent a túlélés esélye, mit hallunk: az életben maradtak nem dugdossák a menthető élelmet és nem raktároznak és kuporgatnak, hanem éppenséggel megvonnak maguktól valamit és – böjtöt hirdetnek..!

A böjtben nem csak ételek korlátozásáról lehet szó. Nagy és szent dolog, hiszen az önfegyelem gyakorlata: megvonhatjuk magunktól a társaság örömét, egy fogyasztási cikket, vagy a mindennapi betevő tévézést, ami nélkül már nincs is élet. Megvonhatjuk a beszédet, hogy kevesebbet szóljunk, sokkal megfontoltabban, mint egyébkor – a böjt ebben is megvalósulhat. Az ember megsanyargatja magát, hogy növekedhessen, más emberré legyen, és ebben az új énjében majd – ajándékot kaphasson. Mikor is? Amikor egyébként is van éppen elég baj a világban.

Isten népe megsanyargatja önmagát és énjét szolgává teszi, hogy míg másoknak prédikál, maga valami módon méltatlanná ne legyen. (1Kor 9,27) Urunk Jézus azonban ennél is tovább megy. Azt mondja, nem csak az önvizsgálat, a befelé fordulás idői jöhetnek el – hanem azok a pillanatok is, amikor az igazi ellenséget meglátjuk. Mert az igazi ellenség nem odakint, hanem belülről támad. Elhiteti, hogy ő az én igazi énem, s aztán a saját lustaságommal, csöndes és észrevétlen belső elpiszkolódásommal próbál földre verni – az üdvösségtől eltávolítani, vagy ha lehet, megfosztani. Ott van belül: bennünk rejtezik, bennünk vitézkedik a földre húzó erő! Ha pedig ez valóban így van, akkor az igazi harcot nem mások ellenében kell megvívnunk. „A mi harcunk nem test és vér ellen folyik, hanem erők és hatalmak ellen, a sötétség világának urai és a gonoszság lelkei ellen, amelyek fölöttünk vannak.” (Ef 6,12)

Ehhez így szól az Úr: “Térjetek meg hozzám teljes szívvel, böjtölve, sírva és gyászolva! Szíveteket szaggassátok meg, ne a ruhátokat, úgy térjetek meg Istenetekhez, az Úrhoz!  Mert kegyelmes és irgalmas ő, türelme hosszú, hűsége nagy, és megbánja, még ha veszedelmet hoz is. Ki tudja, hátha most is megbánja, és áldást hagy maga után? Hozzatok étel és italáldozatot Isteneteknek, az Úrnak! Fújjátok meg a kürtöt a Sionon,! Tartsatok szent böjtöt, hirdessétek ki, hogy ünnep lesz!” Vagyis a böjt lehet – ünnep! Mondhatja az ember: Íme, eddig hagytam magamat sodródni, vittek a saját természetem erő, meg a világ erői is, de most kiszakítom magamat ezekből és megmutatom, hogy mégis csak ember vagyok. S ez nekem ünnep! Nem kényszer, nem rituálé, nem hagyomány és vallás, hanem szívbéli ünnep, hogy megvonhatok valamit magamtól. Mint a húsvét előtt a zsidók a kovásztalan kenyér evésével: amikor nem használták a régi kenyeret egy héten át arra, hogy lecsípve belőle, vízbe téve azt élesztőnek használják a kenyér további elkészítéséhez. „Szakítok az eddigiekkel”, ennél pontosabban már nem lehet kifejezni képpel a dolgot: még csak nem is ugyanazt a kenyeret eszem a továbbiakban, mint eddig! S ez számomra ünnep, hogy így lehet!  Áldom Istent, hogy böjtölhetek! Nem a ruhámat szaggatom meg, nem külső jeleit adom a dolognak, hanem befelé, a szívembe fordulva, ünnepi érzésekkel eltelve böjtölök, megválva egy szokástól: a kötelező tévézéstől, a felületes beszédtől, bármitől.

Ki tudja, hátha megbánja az Úr, ami rosszat elhozott. Mert az ő türelme hosszú, és a hűsége nagy. Igen, pontosan ez a változás szükséges. Eddig azt láttam, hogy az én életem ilyen és ilyen, az emberek meg amolyanok, a világ pedig lassan elviselhetetlenül gonosz. De most mégsem ezekre figyelek, hanem arra, hogy az ő türelme hosszú és a hűsége nagy. Amikor az ember életének, lelkének súlypontja áthelyeződik ide, akkor már minden rendben van, mert a lelkünk átrendeződése és megtisztulása valóban elkezdődhet. Amikor az ember szándékai az Úr köré, az ő hűsége köré szerveződnek, mint mágnes köré a vasreszelékek a papíron, akkor elkezdődik egy magasabb minőségű élet. Ő kezdi el ezt bennünk, a mi dolgunk pedig az, hogy ne álljunk ellene, hanem magunk is akarjuk és kérjük ezt.

Ilyen alázatra legtöbbször valóban csak a kudarcaink és bajok szoktak elvezérelni – a kataklizmák idején, mint a zsidó népet. De fontos látnunk, őket valóban erre terelgette, nem önsajnálatra és mások vádolására. Ezért Szentírás a a Biblia, hogy ezt szakadatlanul tanuljuk belőle. Nem kívül a megoldás, hanem belül, a saját szívünkben. És akkor kiderül, mikor ezt már látja az ember, hogy ami veszedelem, baj, sőt borzalom volt, abból megfoghatatlan módon mégis áldás jön ki.

Ezért szól a próféta, hogy hozzatok étel és italáldozatot az Úrnak, fújjátok meg a kürtöt a Sionon, tartsatok szent böjtöt és hirdessétek ki, hogy ünnep lesz! Ahol egy lélek megújul, ott nem is lehet mást tenni, mint ünnepelni. Hátha még egy gyülekezet, vagy egy egész nép újulna meg, magába szállva! Micsoda ünnep lenne az! Ám minden nagy dolog kicsiben kezdődik. A rossz dolgokra is igaz ez, nem hogy a jókra! Egy hegyi gátat úgy építettek meg, hogy bizonyos csöveket és vezetékeket nem szigeteltek, ahogy kellett volna, és valahogy beszivárgott egy kevés víz, ahová nem lett volna szabad. A kis víz utat csinált magának, s lett belőle erecske, aztán csöndes vízmosás, ami végül az egész gát szakadásához vezetett. Sárlavina és vízáradat öntött el több falut és sokan meghaltak. Pedig valami kis ügyről volt szó, pár apró szigetelésről…

Miért ne hihetnénk, hogy a jó dolgok is kezdődhetnek kicsiben, és – felnőhetnek naggyá? Egyetlen ember volt, aki imádkozott az ellenségeiért, akik őt általszegezték – és ma kétmilliárd követője van, akik hisznek a szeretet erejében! Kezdjünk el mi is valamit kicsiben, de igaziban. Legyen ez szívünk odafordulása Istenhez. Térjünk őhozzá, ha kell böjtölve, sírva és gyászolva – de befelé, vagyis úgy, hogy csak mi tudjunk róla, ne az emberek. És amint ott leszünk őnála, elkezd munkálkodni életünkben. Lesz öröm, tisztaság és lesz derű is. Mert “…szem nem látta, fül nem hallotta, ember szíve meg sem gondolta, amiket Isten készített azoknak, akit őt szeretik.”  (1Kor 2,9) Erre indítson minket e böjti vasárnap!  Ámen.

Nyomtatás