Igehirdetés 2009. június 14.
A szent és a közönséges közti különbségről
Lekció: Ez 44,1-3, 9-23
Textus: Ez 44,23
„Tanítsák meg népemet a szent és a közönséges közti különbségtételre, és oktassák őket a tisztátalan és a tiszta közti különbségtételre.”
Imádkozzunk!
Istenünk, köszönjük neked a szent nap örömét, házad csöndjét és áhítatát. Megvalljuk, félelemmel és remegéssel állunk meg előtted, hiszen nincsen köztünk csak egy igaz is, aki maradéktalanul figyelne rád és engedelmessége hiánytalan és teljes volna. Mindnyájan a magunk útjaira tértünk, és most sóvárgó lélekkel kérjük, találhassunk vissza hozzád. Áldunk türelmedért, hiszen nem hozod el méltó ítéletünket, hanem újabb és újabb lehetőséget kínálsz fel. Áldunk téged az igéért, amelyben ma is, és mindig újra megszólítasz: kérjük, lehessen most nyitva a szívünk hallani, ami tőled jön. Add Szentlelked, a megelevenítő égi erőt, aki az Atyától és a Fiútól egyaránt származik, s aki erőnek, szeretetnek és józanságnak lelke. Megváltó Jézusunkért kérünk, áldd meg istentiszteletünket élő, lelki tartalommal! Ámen.
Igehirdetés
Egy héttel vagyunk az európai parlamenti választás után, aminek eredményeit ismerjük. Az ötévenkénti esemény, bármennyire is fontos ügy, nem tartozik a szószékre, hiszen alapjában véve politikai ügy, ami a közélet része. Mindnyájan európai polgárok is vagyunk azonban mi, a templom népe is – akiknek legalább ötévente érdemes szembenéznünk a kérdéssel, mit is jelent európainak lenni. Tudjuk, hogy a készülő európai alkotmányban nem jut hely a keresztyén hagyomány és szellemi gyökérzet megnevezésére, míg a tudomány és a felvilágosodás említésére igen, többségi bizottsági szavazással – de hát akkor jogos a kérdés, milyen alapokon is áll Európa? A jelenlegi Unió jól láthatóan kereskedelmi vállalkozás egy jókora gazdasági egység megteremtésére. Hogy ebben nekünk, magyaroknak hol a helyünk, azt mindnyájan érezzük a bőrünkön. De mik a tulajdonképpeni gyökerek? A keresztyén vallást, római jogot, görög filozófiát és német munkaszeretetet szoktuk ezek közé sorolni.
A görög mítosz szerint Zeusz főisten bika alakjában elrabolta a föníciai királylányt, Európát – akit szarvai közé kapva Kréta szigetére hurcolt, és ott három gyermeket nemzett vele. E mítosz elég pontos beszámoló arról, hogy Európában keletről, Ázsiából származik a szellem és a lélek, aminek hozzánk jutásában van azonban valami törvénytelen, vagyis maguk az alapok kétesek és bizonytalanok. Az isteni jelenlét csupán nyers erő, táguló orrcimpák és taposó paták formájában van jelen, ami nemző bikaként létrehozza ugyan a tenyészetet, az élet folyamatosságát, ám az egész illegitim és kétes, hiszen erőszakra alapul. Aki megnézi a szentendrei szoborkert erről szóló alkotását a Bogdányi út végén, az láthatja a dolgot ihletett alkotás formájában, és elgondolkodhat felette. Hatalmas, rohanó bika hátán egy ijedt, mezítelen nőalak egyensúlyoz – ez van ott kőbe vésve.
Lehet vitatni a görög mítoszt, de az biztos, hogy a régi görögöknek, akik lelkéből származott még volt önkritikája, s őszinték voltak magukhoz, amikor így beszéltek kontinensünk szellemi eredetéről. Azt mondták el ezzel, hogy európainak lenni bonyolult és bizonytalan dolog, amiben ott van ugyan az élet, a tenyészet nagy folyamatossága, s annak isteni az eredete, ám ott vannak a régi bűnök és törvénytelenségek is, legfőképpen a töméntelen erőszak sötét foltjai, amit sehogy nem lehet legitimálni. Gondoljunk az elmúlt évszázadban emberkéztől meghalt, több mint százmillió emberre, akiket Európából indult háborúk és totális állami erőszak áldozatainak kell tekintenünk.
Ma ehhez nyugodtan hozzátehetjük, hogy immár olyan világban élünk, amiben a szabadság a jelszó, ugyanakkor az emberek közmegegyezéssel úgy döntöttek, náluk magasabb szellemi valóság egyáltalán nem is létezik, ezért előtte való számadás sincs, semmiért – senkinek. Lehet-e csodálkozni, hogy ilyen körülmények között a mohóság és gátlástalan szerzési vágy úgy elszabadult, ahogyan ma látjuk – itt, a mi országunkban is, az erőszaknak pedig olyan kultusza van civilizációnkban, hogy százhuszonhét tévécsatorna közül százhuszonhét mutat gyilkosságot esténként. Ebben a közegben bár meghökkentő, de nagyon is szükséges az évezredes távolságból érkező megszólítás, ami a papi kasztnak szólt: „…Tanítsák népemet a szent és a közönséges közti különbségtételre, és oktassák őket a tisztátalan és a tiszta közti különbségtételre.”
Olyan hang szólal meg itt, ami a tájékozódási pontot a szentségesben jelöli ki. Ahonnan mindent számolni kell, s ahová minden mérendő, az az Örökkévaló. Tőle ered a világon minden, ami van, ő a létezés forrása – ezért abszurdum kihagyni a gondolkodásunkból, terveinkből, erkölcsi döntéseinkből akkor is, ha emberi szem nem láthatja, értelmünk pedig erőtlen, hogy fel tudjuk fogni valóságát.
A felszólítás hát, hogy tegyenek különbséget a szent és a közönséges között, erre tanítsák a népet is, mint említettük eredetileg a papokhoz szólt. Ám tudjuk, hogy az Újszövetség népe, a keresztyénség már nem ismert el különvált papi rendet: minden Krisztus-hívő számára lehetővé tette az immár teljesen lelki értelmű papi szolgálatot. (1Pét 2,9 Jel 1,5-6) Ennek jegyében a felszólítás mindnyájunknak szól, akik magunkat Isten gyermekének és Krisztus követőinek valljuk.
Lássuk, milyen képekkel hozza közel az ige ezt a feladatunkat. Az első a bezárt kapu, ami az akkori jeruzsálemi templom keleti kapuja volt. A látomás szerint ott vonult be Isten dicsősége, ezért azon a kapun azután már senki más nem mehetett be a templomba, kivéve a nép fejedelmét. Az a kapu egyébként zárva volt. Ha elgondolkodunk a képen, mindjárt megkérdőjeleződhet az a szellemi alapállás, amely szerint a világon a legfontosabb dolog a “nyitottság.” Emberek büszkén vallják, hogy ők “mindenre nyitottak”; mert ma ez olyan divatosan hangzik. Tényleg mindenre nyitottnak kell lennie az embernek? Egyetlen igazi erény volna, az ún. nyitottság? A bezárt kapu mást hirdet. Azt mondja ki, vannak és legyenek is az életében tilalmak, bezárt kapuk. Nem azok mentenek meg, a megmentés Megváltó Úr Jézusunké: de ha nekünk, embereknek semmi nem tilos, ha szó szerint mindent szabad, ha minden irányba minden ajtónak állandóan nyitva kell lennie, akkor valóban bármi megtörténhet, és semmin nem csodálkozhatunk többé, ha tényleg meg is történik… “A keletre nyíló kapu legyen zárva.” Egy templom esetében azt mondaná az ember, ez kárára van a megközelíthetőségnek, s az lenne a legjobb, ha mindig, minden kapu tárva-nyitva volna. De nem. Legyen egy kapu, ami állandóan emlékeztet: vannak tilalmak, vannak bezárt ajtók, amik életünket szolgálják! A “Szentségeshez” mért élet első tanulsága ez. Nem mindegy, hogyan élünk: nem igaz, hogy mindent szabad, és nem igaz, hogy minden ajtónak mindig nyitva kell lennie!
Aztán a papságról hallunk. Ezékiel könyve két osztályát különbözteti meg a lévitáknak: az egyik, akik belesodródtak valamikor a néppel együtt a bálványozásba – ők csak a háznak szolgálhatnak. Őrködnek, levághatják az áldozatokat, végezhetnek minden munkát és minden teendőt. Cádók utódai, akik akkor is hűségesek maradtak az Úrhoz, amikor a nép döntő többsége eltévelyedett, azok „állhatnak az Úr színe előtt.” Ők nem a háznak szolgálnak csupán, hanem magának az Úrnak. A szentélybe is bemehetnek, s az ott lévő úrasztalán is végezhetnek szolgálatot a szent kenyerekkel.
Szolgálni a háznak, ha mindjárt az Úr házának, az egyháznak is, vagy pedig szolgálni magának az Úrnak – e megkülönböztetés arra emlékeztet, hogy a saját döntéseinkkel ítéljük magunkat alacsonyabb vagy magasabb rendű élethelyekre. A mindennapokra nézve is igaz: aki ostobán viseli magát, egy alacsonyabb kategóriába kerül. Mindenkinek megvan a szava abban, hol áll az életben.
Előző döntéseink jönnek velünk: aki egyszer elment a néppel bálványoknak füstölni, az később már legfeljebb a “háznak” szolgálhat. Tudjuk, a Jézust háromszor esküdözve megtagadó Péternek is volt bocsánat és helyreállítás, ám csak ugyanúgy három, megrendült, nagyon is komoly vallomáson át, hogy valóban szereti Jézust… Az ószövetségi templomban csupán Cádók fiai állhattak közvetlenül az “Úr előtt”, erre fontos emlékezni – mert igenis eljátszhatók helyek, ahol pedig állhatna az ember a maga életében.
A ruhájukról azt mondja az ige, hogy ne öltözködjenek úgy fel, hogy megizzadjanak. Ennek közvetlen gyakorlati jelentése lehetett: ne tekintsék jelmeznek a papi öltözetet, vagyis ne hangsúlyozzák túl, hogy ők mások, mint a többiek. A keresztyén embernek sem kell állandóan hangsúlyoznia, hogy ő más, mint a többiek. Ha mégis azt teszi, akkor biztosan nem más… Márai Sándor mondja, hogy a kifelé hordott, és feltűnően hangoztatott vallásosság mindig mély kapzsiságot és testi kielégületlenséget takar. (Füveskönyv)
Ne öltözködjenek úgy, hogy az izzasztó legyen – ez azt is jelenti, hogy a hívő embernek nem kell állandóan szenvednie, hogy ő mennyit dolgozik. „Ne övezkedjenek izzadásig” – mondja a Károli régi fordulattal. Legyen az életünkben könnyedség, végezzük örömmel és hálával a tevékenységünket: nem kell abban folyton izzadnunk, nem jobb az attól! Néha látni embereket, akik valóban „…pontosan, szépen, ahogyan a csillag megy az égen” – úgy dolgoznak. Nem kell ahhoz kapkodni, gesztikulálni, folyamatosan izzadni, lihegni és panaszkodni, hogy csináljunk valamit. Legyen örömünk abban, hogy dolgozhatunk: végezzük tennivalóinkat derűvel és szeretettel – erre utalnak a két és félezer éves kultuszi rendszabályok!
A hajukat ne nyírják kopaszra, és ne is növesszék meg. Egyiket a gyász idején használták külső jelként, akkor vágták le a férfiak így a hajukat – másikat pedig a fogadalmat tett ember külső jelének tekintették. Mind a kettőnek súlyos élethelyzeti jelentése és főleg Isten-vonatkozása volt: lehetetlenné tették a papi szolgálatot egy időre. Ma az emberek többsége a divathoz igazítja hajviseletét – már a férfiak közül is, aminek lényege, hogy a trendekre, szokásokra figyelek, Istenre azonban nem. Légy egyszerű és szerény, a hajadat igazítsd meg rendszeresen, nyírassad egyenletesre. Ne légy se konformista, se ne keress feltűnést. Ha gyászod van, vagy fogadalmat tettél megtisztulásra, esetleg bármi más ok miatt alkalmatlan vagy, akkor ne tégy úgy, mintha nem történt volna semmi – függeszd fel szent szolgálatodat arra az időre. Legyen életed belső és külső világa szép és egészséges összhangban egymással. Ahogy Leonardo da Vinci mondta: “Ami nem szép, az jó sem lehet.”
A papok számára még a házasodást is szabályozza az ószövetségi ige. Izrael hajadonjai közül vehettek feleséget, de elvált vagy özvegyasszonyt nem, kivéve, ha pap özvegye volt. Ez a papi rend elvilágiasodása elleni óvintézkedés volt. Őrizzétek köreiteket, ne keveredjetek más csoportokkal, mert azok hozzák a maguk erkölcseit, és utólag sokkal nehezebb lesz érvényesíteni a magatok hitét és értékvilágát, mikor megkötöttetek már egy házasságot. Nem az elzárkózás a rendelkezés értelme, hanem az értékek tudatos őrzése. Kincsek vannak reátok bízva: vigyázzatok azokra! A “nagy szerelemnél”, vagy egy úgynevezett jó partinál messze értékesebb kincs van rátok bízva, arra vigyázzatok – ne rendeljetek alá mindent vágyaitoknak! Az ószövetségi ige is hoz üzenetet tehát az újszövetségi “egyetemes papságnak”, vagyis minden hívő embernek. Ne engedjétek, hogy vágyaitok hatalmasabbá legyenek, mint a kincs, elhívásotok kincse.
A képek Ezékiel próféta könyvében – a bezárt kapu, a kétszintű papi szolgálat, a könnyű vászonruha viselése, az egyszerű hajviselet, a gondosan kötött házasság mind-mind a különböztetni tudás képességét ábrázolja ki. Ugyanazt a dolgot, hirdetik a képek, lehet szent módon és közönségesen, vagyis szentségtelenül is tenni. Hogy a párhuzamos kifejezéssel is éljünk, tiszta és tisztátalan módon. Tulajdonképpen mindegy: egy ajtóról van-e szó vagy egy ruháról, hajviseletről vagy éppen a másik nemhez kapcsolatunkról – ezekben megjelenhet, és meg is jelenik, hogy különböztetünk-e szent és közönséges, tiszta és tisztátalan közt. Megváltó Jézusunk nem csak az egyszerű, mindennapi dolgokban tett így – élet és halál dolgaiban is a Szentséges Úrra figyelt, s azt hagyta nekünk, legyünk a követői, vagyis mi is így tegyünk. Hát legyen hívő életünknek sarokpontja a Szentséges – és megtapasztaljuk, hogy ő valóban az élet útjára fog minket vezetni. Így is legyen! Ámen.
Fohász
Szentséges Urunk, nem vagyunk igazak és tiszták, amint te az vagy. Elragadnak vágyaink, s az élet habzsolására késztetnek. Ezért van annyi szenvedés és zűrzavar, ezért okozunk csalódást és sebeket egymásnak és ezért marad betöltetlen a szép hivatás, amire te hívtál minket öröktől fogva. Köszönjük a megtérés áldott lehetőségét, amit nem vettél el tőlünk, és kérjük Szentlelkedet, az erő és a véghezvitel lelkét. Imádkozunk az elemi károkat szenvedett honfitársainkért és gyülekezeteinkért: segítsd őket és add meg, hogy mi is segíthessük őket. Ámen.
