Igehirdetés 2010. január 10.

Jézus megkeresztelkedik

 

Lekció: Zsolt 29,1-11

Textus: Máté 3,13-17

 

„Akkor Jézus eljött Galileából a Jordán mellé Jánoshoz, hogy az megkeresztelje őt. János azonban megpróbálta visszatartani őt, és ezt mondta: Nekem volna szükségem arra, hogy megkeresztelj, és te jössz hozzám? Jézus azonban így válaszolt: Engedj most, mert az illik hozzánk, hogy így töltsünk be minden igazságot. Akkor engedett neki. Amikor pedig Jézus megkeresztelkedett, azonnal kijött a vízből, és íme, megnyílt a menny, és látta, hogy Isten Lelke, mint a galamb aláereszkedik, és őreá száll. És hang hallatszott a mennyből: Ez az én szeretett Fiam, akiben gyönyörködöm.”

 

 

Imádkozzunk!

Istenünk, akit az egek egei be nem fogadhatnak, mert szentséged és dicsőséged betölti az eget és a földet, mi pedig, parányi emberek arra merészkedünk, hogy megszólítsunk… Igen, neked köszönjük, hogy együtt lehetünk ebben az órában, mert te hoztál ide bennünket, hogy eléd tárjuk mindazt, ami foglalkoztat bennünket, s együtt hallgathassuk a világ megváltásáról szóló evangéliumot, és mindezért a te nevedet magasztaljuk. Jöjj közénk és ébressz fel bennünket! Légy tanítónk és vigasztalónk! Szólíts meg bennünket egyenként, hogy mindenki személyesen hallhassa azt, amire szüksége van, s ami éppen rajta segít! Légy kegyelmes azokhoz, akik ma reggel máshol, de szintén a te gyülekezetedként gyűltek egybe. Hadd tartsanak ki ők is, s mi is a te igéd mellett! Tartsd távol őket és minket is a képmutatástól, a tévelygéstől, az unatkozástól és a szórakozottságtól! Ajándékozz nekik is és nekünk is igaz ismeretet és reménységet, tiszta bizonyságtételt és örvendező szívet, a mi Urunk Jézus Krisztus által! Ámen. (K.Barth imádsága)

 

 

Igehirdetés

Református egyházi naptárunkban nem szerepel külön ünnepnapként Jézus megkeresztelkedésének emléknapja, az ún. vízkereszt. Mi csak a karácsonyi, a húsvéti és a pünkösdi ünnepkör napjait ünnepeljük, hiszen ha Jézus életének minden jelentős mozzanata ünnep lenne, egyáltalán nem maradna a naptárunkban hétköznap. Január elején azonban önként adódik, hogy felidézzük Jézus megkeresztelkedését, mint ami közvetlenül megelőzi az ő nyilvános fellépését.

Miért volt a megkeresztelkedésre szükség, s miért őrizték meg az evangéliumok is ezt az eseményt? Semmi esetre sem azért, hogy az evangélisták szaporítsák a színes és érdekes epizódok számát az evangéliumban. Itt nem egy „érdekes kis történetről” van szó, ami színezi az evangéliumi történet hatalmas, ünnepélyes hömpölygését, hanem egy nagyon is  lényegi történésről, ami megadja az alaphangját mindannak, amit az Emberfia értünk és a világért tett. E történet is azért íratott meg, mint minden más az evangéliumban, „…hogy higgyétek, hogy Jézus az Isten Fia, s ebben a hitben életetek legyen az ő neve által” – amint János evangéliuma záradékában olvasható. (Ján 20,31) A lényegek lényegéről van tehát szó, amikor azt halljuk, hogy a testté lett ige, a szent és a bűntelen beáll közénk, emberek közé – ez a Jézus megkeresztelkedésének lelki tartalma és üzenete!

Hallottuk az előbb felolvasott vasárnapi zsoltárunkból, hogy milyen is az Úr, aki őbenne karácsonykor testté lett. Ez az Úr mindenek felett uralkodik, s ha megszólal a hangja, ugrál a Libánon, mint a borjú szokott. Ez az Úr örökkévaló király, ez az Úr erőt és áldást ad népének. (Zsolt 29,1-11) Ez a magasságos Úr, ez a végtelen jóság és erő jött közel hozzánk Jézusban, s ezért cseppet sem közömbös, hogy észrevesszük-e, fölfogjuk-e, milyen nagy csodáról van itt szó – vagy pedig elmegyünk mellette, az ő közel jötte mellett, amint a karácsony is elmúlik és jönnek a hétköznapok, sokak számára úgy, mintha mi sem történt volna.

Azt is mondhatjuk, sőt, azt kell mondanunk, hogy amikor Jézus megkeresztelkedett, valami olyasmi történt, amivel kinyitott nekünk egy ajtót a magasabb életre! Erről a magasabb életről nem tudni, vagy azt tudatosan megtagadni a legnagyobb vakságot és megátalkodottságot jelenti. Egyedül mi emberek vagyunk az élőlények közül, akiknek gerince teljesen felegyenesedett s az ég felé mutat. Bele van írva a lényünkbe, hogy nekünk fölfelé irányul az életünk! Borzasztó nyomorúság, amikor valaki föladja, s azt mondja, úgyis mindegy, nincsen is fölfelé semmi, hiábavaló minden igyekezet. Pontosan azért nem szabad e felfelé irányultságot, ezt a függőleges törekvést feladni, mert aki odafent van, arra méltatott minket, hogy ő pedig lejöjjön hozzánk e függőleges úton, ide a földre, mert – fontosak vagyunk neki!

Ha úgy tetszik, éppen ezt a függőleges mozgást látjuk a Jézus megkeresztelkedésében, éspedig fentről lefelé, a mi irányunkba. Ezt a függőleges mozgást akarja figyelmünkbe ajánlani a történet – nekünk szólóan, ránk érvényes módon – vagyis tőlünk az ég felé mutató irányba. Emlékezzünk csak, hogy Jákob, az ő bétheli Isten-élménye éjszakáján egy létrát látott az égnek támasztva, amin fel s alá jártak az angyalok… Addig őt csupán a „vízszintes ügyek” érdekelték még, a vagyon és a meggazdagodás, amit „áldásnak” nevezett, s azt hitte, meg is szerezte – de álombeli látomása arról szólt, hogy nem csak ilyen irány létezik. Íme, a függőleges jelentősége! A mérgeskígyók marása idején a pusztában Mózesnek egy rézből való kígyót kellett az ég felé emelnie, hogy legyen menekvés a megmérgezett életű embereknek. S a Golgotán is fölemeltek valakit egy fára, pontosan az ég felé, függőlegesen – ők azt hitték, örök gyalázatul és örök halálra – mi pedig tudjuk, hogy igenis örök életre és örök dicsőségre! Senki közülünk föl ne adja azt a hitét, hogy fontos a „fölfelé”! Nem kell nekünk örökre „belenehezülni a sárba”, amint a költő mondja. Van nekünk fölfelé, mert eljött valaki onnan fentről mihozzánk, ide le, s beállt közénk! Erről szól a Jézus megkeresztelkedése, s csodálkozzunk csak bele, mi mindent is kapunk ma ennek tanításából!

Három szót biztosan mondhatunk: bátorság, alázat, buzgalom. Bátorság azért, mert aki ezt a „függőleges mozgást” nekünk elhozta, amikor eljött hozzánk, az nagyon is tudta, mit jelent az „emberek kezébe” adnia önmagát. (Mát 17,22) Tudta, hogy ki fogják nevetni, tudta, elhagyják és megtagadják még azok is, akik kezdetben lelkesültek érte. Tudta, hogy meg fogják köpdösni és ököllel az arcába ütnek, s azt is tudta, hogy még azt sem kerülheti el, hogy életére törjenek. Mert az embervilág ilyen. Nehezen tudja elviselni, ami valódi, fölülről való érték. Az értékes iratokat üveg alatt kell őrizni, nehogy hozzá nyúljon valaki s bepiszkolja, vagy éppen tönkretegye. A komolyabb műtárgyaktól több méteres védőtávolságot kell kijelölni és elektronikus zárat alkalmazni, sőt van olyan műkincs is, amit már csak golyó- és kalapácsálló üveg mögött mutogathatnak – mert az embervilág ilyen… Ami a kezébe kerül, azt tönkreteszi. S ne gondoljuk, hogy itt csak a dühöngő őrültekről van szó. Magunk is mindnyájan milyen makulátlan, patyolat fehér, szép tiszta életet kaptunk, mikor édesanyánk a világra szült – és mi lett belőle… Amikor az örök szeretet Krisztusban eljött azon a függőleges vonalon mihozzánk az égből, s beállt közénk a galileai keresztelő-helyen a Jordán folyónál, amikor magát „az emberek kezébe adta”, akkor ezzel a legnagyobbat kockáztatta. Maga a teremtés is kockázatvállalás volt annak az örök Szeretetnek részéről, aki elég lett volna önmagának – hogy egyáltalán mégis anyagi világot alkotott… A megváltás pedig már a kockázatok kockázata volt.

Mintha nekünk azt mondaná valaki, hogy menjünk csak el egy kirándulásra, ahol a társaságban lesznek, akik szeretnek csúfolódni, lesznek, akik folyton trágár módon beszélnek, és lesznek olyanok is, akik örömüket lelki a kegyetlenségben, sőt még gyilkolni is szeretnek, s alig várják, hogy erre alkalmuk legyen. Hát ilyen társaságba jött el a világ Megváltója…! Nem azért, mert szerette a kalandot, hanem azért, mert azt akarja, hogy „…aki oroz vala, többé ne orozzon” (Ef 4,28), aki csúfolódni, ítélgetni szeret, az többé ne tegye, aki trágár és tisztátalan, az tisztuljon meg, s a gyilkos ne öljön soha többé…! (Ézs 11,5-9) Ő ezért vállalta a kockázatot, hogy beáll közénk, amint keresztelkedése napján is tette – mert nagyon szeret bennünket. S ez a szeretet meg tud változtatni emberi életeket. Erről az ő nagy életváltoztató szeretetéről beszél bátorsága, ahogyan valóban, fizikailag is beállt közénk. Legyen nekünk is bátorságunk igent mondani az ő szeretetére – mert pontosan az fogja megváltoztatni az életünket!

Aztán az alázata is – ez a második szó. „Ő magát megalázta, és engedelmes volt halálig, mégpedig a keresztfának haláláig…” (Fil 2,8) Ebben is előttünk járt, az alázatban. Vettük-e már észre, hogy mennyi szenvedés fakad az emberi gőgből? Abból, hogy nagyobbak akarunk lenni egymásnál, hogy versengünk, hogy szakadatlanul meg akarjuk mutatni, s le akarjuk győzni a másikat Jézusnak minden lépése, amit csak felénk tesz, alázatának jele. Elég lehetne számára a saját mennyei fénye és örök igazsága, ő megvolna nélkülünk nagyon is jól – mégis jön felénk! Nem hagy magunkra, követ minket, mindig ott van az ajtónk előtt, és mindig kopogtat! Milyen kevesen ismerik fel, hogy ez a dolog az ő részéről végtelen alázat!

Keresztelő János ezek közé tartozott, ő felismerte, s ezért mondta: nekem volna szükségem arra, hogy megkeresztelj, és te jössz hozzám…? Jézus azonban alázattal jött, és jön ma is az emberek közé. Az Ószövetség világában az alázat csak Isten iránt volt értendő (Mik 6,7), ám Jézus ebben is újat hozott. „Semmit se cselekedjetek versengésből, vagy hiú dicsőségvágyból, hanem alázatosan különbnek tartsátok egymást magatoknál!” (Fil 2,3) Ennek jegyében vonult be Jeruzsálembe maga is szamárháton, a prófétai szónak megfelelően: „Örülj nagyon, Sionnak leánya, örvendezz Jeruzsálem lánya: íme, jön néked a te királyod, igaz és szabadító, alázatos és szamárháton ülő.” (Zak 9,9) Keresztyén ember alázat nélkül nem keresztyén, mert nem követi mesterét a nehezebb dolgokban. „Nem mindenki, aki ezt mondja nekem, Uram, Uram, megy be a mennyek országába, csak az, aki cselekszi az én mennyei Atyám akaratát.” (Mát 7,21) Jézus alázata is az irántunk való szeretetéből való volt, ugyanúgy, mint a bátorsága!

Végül még egy szó: buzgóság. Keresztelő János el akarná őt téríteni, te nagyobb vagy nálam – de megy előre a maga útján, mert egy nagyon nagy szeretet hajtja. Ezért nem engedi lebeszélni magát arról, hogy beálljon közénk, bűnös emberek közé s maga is megkeresztelkedjék. Amikor más alkalommal emberek jöttek, el akarták ragadni, hogy királlyá tegyék, nem fogadta azt el, hanem „elvonult egy magas hegyre, csak egymaga.” (Ján 6,15) Végtelen buzgósággal a mi javunkat akarta, nem pedig a magáét. Pedig hízelkedhetett volna neki, hogy övé lesz a jeruzsálemi trón a sok alattvalóval, az Antónia-erőd teljhatalmú parancsnoksága, szolgák hadával. A templom fölé tornyosult, mióta Nagy Heródes odaépítette, és a befolyó rengeteg adó-dénár. De őt viszi a buzgó szeretet – a megváltás irányába.

 

„Mily csuda buzgó szerelem, Meghalni barátiért,

De e kegyes Fejedelem Meghalt ellenségiért…!”

 

– énekeljük az úrvacsorai énekben (440. dics. 7.v.) Igen, a buzgóság! Nevezhetjük állhatatosságnak, lehetne mondani tartásnak is – végleges és tántoríthatatlan elszánásról van szó. A magához való kristálytiszta hűségről, ami az Atya iránti hűséggel egy. Nincs is meg a kettő egymás nélkül. Aki az Atyához, az ő személyéhez hű, csak az tud végigmenni a neki adott úton…! Ezért, az Atya iránti hűségéből nem hagyta magát lebeszélni Jézus arról, hogy megkeresztelkedjen és beálljon közénk, bűnös emberek közé! Aki nem hű önmagához, az ígéretet tesz, és nem tartja meg; elindul egy úton, de folyton mást gondol s nem megy végig rajta. Nekünk nem ilyen Urunk van!

Ő, aki bátor, alázatos, s buzgón és hűségesen szeret minket, ma is itt van közöttünk. Nem más, hanem ő van itt velünk, amikor énekelünk, igére figyelünk, és imádkozunk! Nekünk ilyen Urunk van: aki bátor, mert szeretetéből mindent kockára tett értünk. Alázatos, mert szeretete erre indította, s buzgó szeretetű, aki biztosan nem hagyja félbe, amit elkezdett. Milyen jó, hogy eljött értünk is, hogy „…megkeresse, és megmentse azt, ami elveszett!” (Luk 19,10) Ő lehet ott immár a mi szívünk trónján is, és legyen is. Akkor nem kell félnünk a testi elmúlástól sem, hisz ő „betöltött minden igazságot” – ez illett hozzá, éspedig helyettünk is. Nekünk csak a nyomába kell szegődni – ő előttünk megy. Erre a követésre, a tanítványságra hívott ma is bennünket. Dicsérjük az Urat! Ámen.

 

Fohász

Urunk, légy áldott, hogy értünk minden kockára tettél, sőt mindent oda is áldoztál a kereszten. Add meg nekünk a hit bátorságát, hogy magunk is olyan teljes szívvel mondhassunk igent rád, ahogyan te igent mondtál mireánk. Ments meg minden versengéstől, hiú dicsőségvágytól, s adj a te alázatodból annyit, hogy élhetővé és szerethetővé váljon az élet körülöttünk. Segíts kitartó buzgalomra, hűséges helytállásra, hogy méltók lehessünk hozzád, aki végigmentél az úton. Ments meg a megbízhatatlanságtól és minden olyan erkölcsi komolytalanságtól, amivel mérgezzük mások életét, talán éppen a leginkább ránk bízottakét is. Jöjj el hozzánk és uralkodj lelkünk trónusán, hadd dicsérjünk teljes szívvel, kimondott szavainkkal, cselekedeteinkkel, sőt egész életünkkel! Ámen.