Igehirdetések

Önmagunk szobrának lenni

Igehirdetés 2010. január 17.

Önmagunk szobrának lenni

 

Lekció: 1Móz. 19,12-26

Textus: 1Móz. 19,26

„…Mögötte menő felesége azonban hátratekintett, és sóbálvánnyá lett.”

 

Imádkozzunk!

Istenünk, félelemmel gondolunk arra, ha véget ér a kegyelem és eljön az ítélet órája. Nincs, aki előtted megállva azt mondhatja, mindent helyesen és jól tett. Mi sem tudjuk ezt mondani magunkról. Hálával gondolunk arra, hogy az elmúlt éjszaka is vigyáztad álmunkat: a földünk nem rengett, és házaink nem dőltek romba. Életben és egészségben eljöhettünk templomodba, hogy igédet halljuk és imáinkat elmondjuk. Könyörgünk azokért, akiknek a föld túlsó felén nagy kárt okozott a természeti  katasztrófa és ezrek vesztették el otthonukat, szeretteiket. Taníts minket úgy számlálni napjainkat, hogy bölcs szívhez jussunk! Tartsad távol a mindentudás illúzióját és annak hamis biztonságát, s adj nekünk olyan alázatot, amely méltóvá tesz felfogni akaratodat, és cselekedni vezetésed szerint. Jézus nevében kérünk, hallgasd meg imánkat! Ámen.

 

Igehirdetés

A Holt-tenger vidékén ma is mutogatnak a turistáknak egy kőoszlopot, amelynek valamelyest ember-alakja van. Azt állítják róla az idegenvezetők, hogy nem más, mint Lót felesége, a kővé vált asszony. Az ember akaratlanul is kétkedve fogadja az ilyen idegenforgalmi ízű állításokat: kivájhatták az oszlopot a szelek és a homokviharok is ilyen formára – mégis végigszalad a hideg a hátunkon, ha ismerjük a bibliai történetet. Arról van szó, hogy két bűnbe merült város felett üt az ítélet órája: nincs tovább. Ez az, amit olyan sokan nem hisznek el, hogy valaha is eljöhet. Pedig sok példa mutatja, van ilyen – amikor meg kell állni és nincs tovább. Mennyire másként élnének emberek, ha ezt egyáltalán felfognák: igen, van ilyen…!

Egyszer elfogynak a lehetőségek, és számot kell adni – mert jön az ítélet. Néhányan megmenekülhetnek, mielőtt jön a kénköves, tüzes eső, és elsüllyedne Sodoma és Gomora, a velejükig megromlott városok. A kegyelmi kiválasztásban részesülő Lót és családja azonban késlekedik, mire Isten angyalai megragadják kezüket és kirángatják őket a városból azzal, hogy hátra sem nézve meneküljenek tovább a maguk erejéből. Ez is ismert forma: Isten megszabadít, de azt mondja, innentől menj tovább az úton, a saját erődből és a saját akaratodból. Ez se nagyon szokott sok embernek sikerülni. Isten szabadítását elfogadjuk, jó a kegyelem, ránk most éppen még nem jött el az ítélet – ám nem megyünk tovább az úton a magunk erejéből. Egy valaki hátratekint, Lót felesége – és sóbálvánnyá változik. Eddig a bibliai történet.

Sokféle gondolatot elindít a képsor, ám először foglalkozzunk a legfontosabb motívummal, a kővé lett asszonnyal. Vannak Biblián kívüli párhuzamai, amik közül legismertebb a görög mitológiai Perzeusz-legenda. Egy borzalmas fej-alak, melyet neveznek Gorgónak és Medúzának is, s amelynek haja helyén kígyók tekeregnek, oly rettenetes, hogy aki csak rátekint, menten kővé válik. A hős Perzeusz azonban, aki bár halandó, ám nevében is benne van, hogy ő Zeusz gyermeke, levágja ezt a fejet – éspedig úgy, hogy csak pajzsa tükréből, nem pedig közvetlenül néz rá a borzalomra. Így aztán annak nincsen hatalma felette.

A mitológiai képek mindig önmagukért beszélnek, nem kell őket nagyon magyarázni, de ezen is nyugodtan elgondolkodhatunk, vajon miért nem jó az embernek a “borzalomra” közvetlenül rátekinteni, azt a maga közvetlenségében szemlélni. Sokan lelték már vesztüket éppen így. Mégis nézzük most csak a kővé vált asszonyalakot: mit is jelent ez a mitológiai jelenség. Egy önmaga szobrává lett ember: nem tud már mozdulni, képtelen bármi változásra – megkövesedett. A lelkében megrekedt emberről van szó, aki képtelen már változni. Sok ilyen akad a világon, és szomorúbb dologgal alig számolhatunk, mint ezzel. Hisz az élet lényege a növekedés:  a magból növény és a növényből fa lesz, hogy gyümölcse is teremjen! Minden “petrifikáció” a halál követe, ami csak elővételezetten birtokba veszi, kisajátítja magának az élet egy darabját. Ez valóban szomorú dolog. Amikor valaki azt mondja magáról, hogy “én már csak ilyen vagyok” – nem tudok és nem is akarok változni… Növekedésről, nemesedésről szó sem lehet – nincs is rá szükségem! Ugye, érezzük, hogy ez maga a lelki halál. Mentsen Isten attól, hogy önmagunk szobrává legyünk! Pedig, aki ma nem több, mint tegnap volt, az pontosan ilyen.

De nézzük a történet szereplőit. Isten küldöttei, angyalai azt mondják, hogy el fog elpusztulni a két város, mert eljutott az Úrhoz a “nagy jajkiáltás”, amelyet az ott lakók okoztak. (1Móz 19,13) Isten küldöttei nem mindig védőszárnyakkal állnak mögöttünk, és nem csak óvó gondoskodással vigyáznak ránk: tudatnak az elkövetett vétkekről is! Itt mindenesetre erről van szó. Nem csupán kedvesek és segítőek lehetnek, hanem rettenetesek is, amint Rilke is mondja: „Iszonyú mindegyik angyal…” (Első duinói elégia) Ha Isten küldötteket küld, akkor az ég szentséges világának fénye tárul föl előttünk – s fényénél hirtelen megtetszik a bűn sötétsége és ocsmánysága. Míg nem látjuk bűneinket skarlát-pirosaknak (Ézs 1,16-28) – mentegetjük és magyarázzuk, esetleg szépnek is véljük azokat, addig persze jóságos, pufók tündérkék az angyalok, aranyos cirádákkal. De amint elkezdik Isten igazságát szólni, hirtelen más fényben tűnik fel minden. Kiderül a bűnről, hogy micsoda rontása van annak az emberek között, s az is, hogy a “jajkiáltás”, amit okozott – Istenig felhatol. Emlékezzünk a Jelenések “hét jajj”-ára!

Azt mondja ki ezzel a Biblia, hogy bűn nem marad soha megtorlatlanul. Aki másoknak csalódást, hátrányt vagy éppen szenvedést okoz, annak valahol és valamikor számot kell adnia. Sodoma és Gomora ideje akkor jött el, amikor Ábrahám és Lót éppen ott voltak. Isten hosszan tűr érettünk, hátha megtérünk (2Pét 3,9) – egyszer azonban lejár a kegyelmi idő. Sodoma és Gomora nem éltek a megtérés lehetőségével – így érte őket az ítélet, amikor eljött…

De vannak itt az angyalokon kívül emberek is, mindjárt Lót jövendő vejei is. Ezek a fiatalemberek tréfának vették, amit Lót mondott, hogy közeledik az ítélet. Ma is sokan veszik tréfának, ami a Bibliában van, és amit az ige által közvetít a Lélek, hogy ti. egyetlen egyszer élünk, és az életünk ideje véges. Emberek elviccelik az életüket, mindent odaadnak egy pár jó poénért, komolytalanul tekintenek mindenre az életben. Vannak a tévében olyan beszélgetős műsorok, amikhez nincsen is közönség, ám a nevető-gépről folyton hatalmas kacajokat kevernek az elhangzó mondatok közé – ezért aztán a nézők odahaza megbabonázva ülnek a képernyő előtt és próbálják megfejteni, min is kellene nekik is olyan harsányan nevetni – itt biztosan valami nagyon okosat mondtak… Igen, ez is egy élet-filozófia: az élet, mint vihogás. A tömeg-ember legalantasabb változatához lehet így szólni, s minél műveletlenebb valaki, annál könnyebben válik rabjává ilyen trükköknek.

Így marad le arról valaki, hogy szembenézzen a saját sorsával. Arról, hogy megpróbálja elvégezni a lelki feladatokat, amik várnának rá, s amik miatt egy sereg dolog előbb-utóbb a fejére dől, amikor a dolgok váratlanul komolyra fordulnak. Lót vejei tréfának vették, hogy el fog pusztulni Sodoma és Gomora. Nem is látják az angyalokat: el vannak foglalva az életük örömeivel – “nem érnek rá” komolyak lenni. Minden léhaság, felelőtlen poénkodás, vagy, ahogyan csúnya, de érthető szóval mondani szoktuk, minden “linkség” visszahozhatatlan mulasztássá válhat az ember életében. Bárcsak ne vennénk könnyen, amikor angyali szóval, égi üzenettel keres minket a kegyelem, s azt mondja: most még megmenekülhetsz – egy óra múlva már késő lesz, ha most nem döntesz jól!

Pedig Isten ad segítséget, és útmutatást is. Itt is ez történik. Az égi küldöttek megragadják Lótnak és családtagjainak karját. Őket rángatni kellett, hogy mentsék már életüket – és megkapták ezt segítségül! Hányszor utasítanak el emberek ilyesmit, mert abból csak a rángatást fogják fel! “Engem ne nevezzenek bűnösnek!” – mondta a múltkorában valaki, amikor egy rádiós istentiszteletet véletlenül meghallgatott. “Mindig a bűn, miért nincs szó valami magasztosabb dologról – megvilágosodásról, meg az emberiség humánus szeretetéről…” És nem kellett az evangélium: valaki rángatásnak tekintette, és nem megmentésnek, hogy azt mondták neki, bizony, változnia kellene bizonyos dolgokon. Azóta már sikeresen szétzüllesztette családját – nagyszülői korban…

És nem csak segítséget kapnak, hanem útmutatást is. Meg se álljatok, hátra se nézzetek! Pontos utasítások, amik az életük mentéséhez nagyon szükségesek. Az ember akárhol nyitja ki a Bibliát, ha érti, miről van ott szó: az még akkor is eligazítja, ha nagyon furcsának és szokatlannak tűnnek az olvasottak. De nem is olyan nehéz azt megfejteni és magunkra alkalmazni, ha nem keményedett meg a szívünk még egészen. Mert a “kegyelem” pontosan abban áll, hogy Isten segítséget is, meg útmutatást is ad az embernek.

Valaki azonban hátranéz. Nem kellett az útmutatás – nem vette komolyan. Azonnal “földbe is gyökerezik a lába”, s nincs tovább. Lót felesége talán visszavágyakozott elhagyott otthonába, az ismerős városba, barátnői közé – nem tudjuk. De azt a helyet Isten már megítélte, őt onnét kihozta. Lelkére kötötte, mint a többieknek is, hogy semmiképpen ne nézzen hátra, és meg ne álljon a környéken. Nem lett volna olyan nehéz a dolgot teljesíteni, ha valaki hisz az angyali szónak. De akinek kulcspillanatokban, és akad ilyen bőven, az angyali szó sem elég, annak “kővé válik az élete” – nincs többé mozgás és nincs élet többé. Az ember nosztalgiáival a saját szobrává lesz: annyira egyértelmű, nem talányos kép, hogy valóban nincs is rajta mit magyarázni. Nem véletlen, hogy más kultúrákban, egy Orpheusz és Perszephoné drámai történetében is ott látjuk az eseményt. Nem hátra, hanem előre…! (Fil 3,14)

Az ember hálátlanságának jele, ha visszavágyik oda, ahonnan Isten egyszer már kimentette. Ez volt Izrael bűne is az egyiptomi szabadulás után: többre becsülték a húsosfazekakat, mint a szabadságot és az emberi méltóságot, amit Istentől kaptak. Visszavágyakozni oda, ahonnan Isten kimentett – legvalószínűbben ez volt Lót feleségének lelkében. De nem tudjuk pontosan, nem írja le az Írás. Egészen ránk hagyja, hogy megfejtsük a képet. Azt is gondolhatjuk, hogy a látott borzalom dermesztette kővé – tulajdonképpen mindegy. Önmaga szobrává lett, kiszállt belőle az élet: a mozgás és a növekedés eltávozott tőle. Soha többé nem tudott változni – úgy maradt, ahogy volt. Ez maga a halál akkor is, ha látszólag, külsőképpen élne és járna is valaki. Itt nyilván lelki történésről van szó, mint mindenhol a Bibliában: a mi történéseinkről, a mi lehetőségeinkről!

Akkor hát mit tegyünk? Ne okozzunk szenvedést, “jajj”-okat – mert azok egyszer felhatolnak Istenhez, s nem maradnak megtorlatlanul. Ne vegyük lazán, amikor ő szólongat – azt sem, hogy vasárnap harangoznak! Az emberi léhaság életellenes erő, ami akadályozza a megmenekvést. Vegyük komolyan a segítséget és az isteni útmutatást –  éljünk vele, ha “rángatnak” is azok az angyali kezek: az életünket akarják menteni! Ne hátra, hanem mindig előre tekintsünk. Milyen drága igazság: előre tekinteni! Ott megy előttünk megváltó Jézusunk, a feltámadott Úr – nem magunknak kell az utat megtalálni, csak őrá kell néznünk .(Mát 28,7) Aki őt követi, az “…nem jár sötétségben, hanem övé lesz az életnek világossága.” (Ján 8,12) Így is legyen! Ámen.

 

Fohász

Istenünk, légy áldott, hogy te az élet oldalán állsz: nem akarod, hogy az ember elvesszen, hanem hogy mindenki megtérjen és éljen. Megváltó Jézusunk, azért jöttél, hogy életünk legyen és bővölködjünk. Ne engedd, hogy az életellenes erők, a világban lévő romlottság meg a saját vétkeink elvegyék hitünk s eltántorítsanak a reménytől, hogy van menekvés és magasabb, igazabb élet, amely tőled való, és örök. Segíts szent komolyságra, amikor életünkről van szó, hogy el tudjuk fogadni útmutatásodat. Adj megtisztulást a megkötözött szívűeknek, akiken elhatalmasodott a pusztító erő. Áldd meg igyekezeteinket, hogy ne csupán tudjuk a szabadulás útját, de járjunk is azon a magunk akaratából és elhatározásából. Vezess a most következő hét napjain üdvünkre, neked pedig dicsőségedre! Ámen.