Igehirdetés 2010. december 12.
Reménység ellenére reménykedni
Lekció: Ézs 9,1-11
Textus: Róm 4,18-19
„Aki reménység ellenére reménykedve hitte, hogy sok nép atyjává lesz, ahogyan megmondatott: Ennyi lesz a leszármazottad! Mert hitében nem gyengült meg, amikor arra gondolt, hogy százesztendős lévén, elhalt már a saját teste, és Sára méhe is elhalt.”
Imádkozzunk!
Mennyei jó Atyánk, hozzád fordulunk adventi szívvel, aki elhoztad nekünk az ember váltságát, kivásárolva a bűnöst a mélységből, és szabadulást hozva még azoknak is, akik már reménykedni sem tudtak. A nép, amely sötétségben ült, nagy világosságot látott – mert eljött hozzánk Megváltó Urunk, Jézus Krisztus! Köszönjük ezt a végtelen nagy ajándékot, s azt kérjük, hadd tapasztaljuk meg ma újra, milyen az, amikor te cselekszel ebben a világban. Azok hiányoznak belőlünk a leginkább, amiket Felkented hozott a világnak: a bölcsesség, értelem, erő, az istenfélelem, igazság és a hűség… Ajándékozz meg minket ezekkel és tedd a csodát, hogy Lelked rajtunk is megnyugodva ilyen ajándékokban részeltessen! Ámen.
Igehirdetés
Kevés olyan homályos kérdés van az emberi életben, mint az, hogy mit hoz a jövő. Ma különösen is nagy a bizonytalanság, mert olyan időket élünk, amikor az anyagi biztonságról, sőt a gazdagságról is kezd kiderülni, hogy igen hamar semmivé lehet. Országok mennek csődbe egyik napról a másikra, emberek elvesztik az állásukat, olykor az otthonukat is, s ami tegnap még kényelmes és biztos volt, az holnap talán már nincs sehol. Mit hoz a jövő? Súlyos és jogos kérdés.
Adventi szívvel azonban mi nem mondhatunk mást a kérdésre, mint azt, hogy számunkra a jövő a megígért Messiást hozza, aki eljön hozzánk – mert nekünk ígéretünk van erre. Horizontunkat nem csak a csődbe menő és megsegített bankok és nagyvállalatok látványa tölti be, meg a hatalmas segélycsomagok, amikről a hírekben hallunk és amiket kamatostól kell majd mindenhol visszafizetni – mi látjuk, ha nem is most, és nézzük, ha nem is közelről – de azt a valakit, akit Isten küld nekünk! Róla szól Ézsaiás próféciája, hogy “…vesszőszál hajt ki Isai törzsökéből”, vagyis lesz majd egy “Dávid-házából” való uralkodó, s erre lehet számítani, ez egészen biztos – akin az Úr Lelke lesz, aki istenfélő és a szegényekhez méltányos módon fog uralkodni, és igazság és hűség fogja övezni! Még a szava is elég lesz arra, hogy legyőzze a bűnt, olvassuk felőle…! Mi csak rosszabb és jobb politikusokban tudunk gondolkodni, mert így ismerjük a világot, hogy végül is rajtuk múlik, milyen az életünk.
Itt azonban a jövő egész horizontját meghatározó “égi jövevényről” van szó, akinek lelki kincsei minden ember szívéhez eltalálhatnak. A dolog két és félezer éve is abszurdumnak látszott: ezért beszél a próféta „új vesszőszálról.” Tudjuk, amikor kidől egy fa, törzse elkezd kiszáradni és korhadni, s egy idő múlva elporlik. Nagy ritkán azonban megesik, a gyökerében marad annyi élet, hogy egy szép új hajtás fakad onnan, amiről úgy tűnt, már egészen élettelen…!
Így volt Ábrahám is a maga százesztendős testével – s a “hit hősei” között olvasunk róla, mert „…reménység ellenére reménykedve hitte”, hogy sok nép atyjává lesz. Tegyük most e mondatot gondolkodásunk fókuszába, mert itt valami olyasmi szólal meg, amire mindnyájunknak szükségünk van: reménység ellenére reménykedve hinni…! Körülnézve a világban, nem túl sok okot találni a reménykedésre – valóban „reménység ellenére” lehet csak reménykednie a keresztyén embernek. Nem látjuk a bölcsességet, az értelmet, az erőt, istenfélelemből sem túl sok sorjázik, az igazság és a hűség pedig kifejezetten hiánycikkek… Miért reménykedjünk mi „reménység ellenére”?
Azért, mert hitünk azt mondja: a Messiás, vagyis a Krisztus igenis eljön. Voltak, akik csak messziről látták őt, évszázadokkal előbb már… Aztán voltak, akikkel az utcájukban beszélgetett, hallották a hangját, megérinthették a ruháját – és vagyunk, akiknek megígérte, hogy eljön hozzánk… E mostani advent lényegi tartalma is ez – várjuk, hogy eljöjjön hozzánk az Úr! Olyan jó, hogy karácsony előtt itt az advent, mert az ajándékozások szép családi napjai előtt ez mindig újra tanít lelkiképpen az ő eljöttére várni. Ha ugyanis tényleg azt kérdezzük, mit hoz a jövő, mi az, ami előttünk áll, akkor a válasz ez: ő eljön, és magát hozza nekünk ajándékba. A mi jövőnk legfontosabb tartalma ez! Fontosabb, mint hogy mi lesz a számláinkkal, fontosabb, mint hogy miként alakul a pénzügyi világválság.
Krisztus eljön azokhoz, akik valóban várják őt. „Ímé, az ajtó előtt állok és zörgetek: ha valaki meghallja az én szómat és megnyitja az ajtót, bemegyek ahhoz és vele vacsorálok, és ő énvelem” – mondja. (Jel 3,20) Ő nem ajándékokat ad, hanem önmagát. Akik őt valóban befogadják, azoknak ő saját lényéből ad. Az ilyen élete kezd megváltozni, új dolgok jelennek meg otthonában, mert ő a lényével együtt behoz oda egy sereg újdonságot. Hallottuk, mik ezek: jelen van az ő Lelke, aki bölccsé és értelmessé tud tenni. Vele együtt, ha valóban behívtuk őt a szobánkba, megjelenik a “tanács” és az “erő”, vagyis nem maradunk olyan kiúttalanok és nem maradunk olyan erőtlenek, mint nélküle lenni szoktunk. Újra megjelenik az istenfélelem, ami nem azonos a vallásossággal. A vallásosságot le lehet talán tudni, az istenfélelem azonban folyamatosan tudatában van: ő engem számon tart, fontos vagyok neki – ezért csak olyasmit tanácsos tennem, amik nem méltatlanok őhozzá.
Azt is hallottuk, hogy ha ő eljön, ott megjelenik az igazságosság: vagyis nem fogunk más mércével mérni magunknak és másoknak. Amit nekünk nem jó, nem fogjuk tenni embertársainknak sem: ez az “igazságossághoz” a belépő. Isten országába egyáltalán nem lehet úgy belépni, hogy valaki szereti és szólja a hazugságot! (Jel. 22,15) Aztán méltányosak leszünk a szegényekhez, akiknek nálunk is kevesebb jutott – s ez nem csak anyagiakban értendő. Olyan lesz a beszédünk, mert az is megtisztul – amitől távolodik a bűn. (Ef 4,29-32) S az igazságot kiegészíti még egy nagyon fontos többlet, a hűség. Ezeket hozza nekünk az adventben közeledő Úr, aki megígérte, hogy nem hagy minket árvákul, hanem eljön hozzánk! (Ján. 14,18) Mi van hát előttünk a jövőben? Az Úr, aki önmagával együtt mindezt megadja!
Van azonban Ézsaiás próféciájának egy még nagyszerűbb, még hihetetlenebb ígérete. “A farkas a báránnyal lakik, a párduc a kecskével hever. A borjú, az oroszlán és a hízott marha együtt lesznek, egy kisfiú terelgeti őket, a tehén a medvével legel. A csecsemő a mérges kígyó felé nyúl, és nem lesz baja…” A szürrealista ó-bibliai vízió arról szól, amikor az élet a “természeti törvények” fölé emelkedik. Egészen természetes például, hogy az embernek vannak ösztönei, amik akár nagyon erősek is lehetnek, mint az állatvilágban is megfigyelhetjük ezeket – és íme, itt arról beszél a próféta, hogy fölébe lehet nőni a vágyaknak és az ösztönöknek! Rejlenek bennünk is ragadozó ösztönök, ahogyan természetes, hogy a párduc elkapja magának a kecskét – és lám, eljöhet, hogy együtt heverésznek. Ezer mérgező dolog van a világban, és mi is tudunk mérgezett szavakat mondani egymásnak, van rá elég példa. De eljöhet, mondja Ézsaiás, ahol az Úr Felkentje beléphet már szobánkba, hogy a kisgyermek játszadozhat a viperalyuknál – nem kerülnek felhasználásra a dühből, irigységből, tapintatlanságból vagy egyszerűen a rombolás öröméből kimondott mérgezett szavak, hogy öljenek…! Efféle lendületet, hogy a természeti törvény fölé nőjön, ott tud venni az élet, ahol az Úr belépett már szívünk ajtaján, s jelenlétével megszelídítette elvadult ösztöneinket.
Ez tényleg olyasmi, amit adventben is csak „reménység ellenére” remélhetünk. Tőlünk ugyanis valóban nem telik mindez, ilyesmihez tényleg az ő személyes jelenléte szükséges! Ahol ajtót nyitnak számára, ott elvégzi ezt a hihetetlen munkát, s a lehetetlen is lehetővé válik.
Végül a legszebb, ami még egyáltalán következhet: azt halljuk, hogy “…nem ártanak, nem pusztítanak szent hegyemen.” Ez a szent hegy ma Jeruzsálem központjában a világ egyik legfeszültebb négyzetkilométere, ahol hol kőzápornak, hol vérfürdőnek a tanúi lehetünk – zsidók és arabok néznek gyűlölettel farkasszemet egymással. Mert még nem tudják, hogy „Boldogok a szelídek, mert övék…” – éspedig nem “zsákmány” szerint, elfoglalt területként, hanem „örökség szerint”, s hozzá nem csak az a vitatott négyzetkilométer, hanem az egész földkerekség – amint erre a megígért Messiás bennünket a boldog-mondásokban tanít. (Mát 5,5 Zsolt 37,11)
Miért és mitől lesz béke a szent hegyen? Isten ismeretétől. Amikor a földet úgy borítja be az ő ismerete, mint a tengert a víz, akkor nem ártanak többé az emberek egymásnak. Nem csak a Sion hegyén, hanem máshol sem, mert megismerték az Urat. Ez ilyen egyszerű. Ahol ismerik őt, ott béke van és jó szándék. Nem ártanak, nem akarják kiszorítani egymást, nem kívánják bebizonyítani, hogy a másiknak nincs igaza. Ahol megismerték őt, ott szelídség uralkodik, semmi más. “Nem ártani” – milyen egyszerűen hangzik, még a hippokratészi eskünek is sarkpontja – mégis milyen kevés valósul meg belőle szerte a világban…
Emberek a legkisebb mellőzést vagy figyelmetlenséget képesek a legdühödtebb rágalmakkal viszonozni. Olyan jól esik valakinek a háta mögött rosszat mondani, ha ő tett valamit ellenem, vagy azt gondolom róla, hogy tett ilyesmit. De ez mindig annak a jele, hogy nem vagyunk Isten “ismerői”, ami a Szentírás nyelvén arra utal: a szívünk nem lett eggyé az ővele. „Ismerni” ugyanis a Bibliában annyit jelent, mint eggyé válni. (1Móz 4,1 Ám 3,2) Ez hiányzik ott, ahol ártanak egymásnak az emberek: eggyé válni azzal, aki eljön hozzánk adventi érkezéssel. A legrosszabbat is említsük, amikor már valóságos öröm, s emberek tudatosan és szándékosan keresik, hol tudnak ártani egymásnak… Miért szokott így elmérgesedni az élet? Mert csupán magunkkal “válunk eggyé”, s nem az Úrral. Magunkat állítjuk, magunkkal foglalkozunk, önmagunkat mélyen átéljük, és nem leszünk eggyé ővele. Akkor pedig marad a régi nóta: ütök, mert engem is ütöttek, súsárolok, mert engem sem szerettek…
Jó lenne más ádventet ülni. Csendes várakozással, és főleg hívni, aki eljövendő. Igen – ő azt várja, hogy eljöhessen! Kopogtat ajtónkon, és szólongat. Érintéseket ad, nevünkön szólít, kimozdít a régi megszokásokból. Újra közel hoz egy karácsonyt, ünnepet készít – hogy abban újat kezdjünk. Mennyi lehetőség! Ne hagyjuk ezeket veszendőbe.
Mert az advent akkor igazi, ha a Messiás maga jöhet közel. Ő fölébe emel a természet törvényeinek: véglegesnek hitt saját tulajdonságaink törvényeinek is. Megszelídíti legvadabb ösztöneinket, elemi félelmeinket, sőt sértettségeinket is, s elvezet a békességre – egészen a szelídség áldásáig. Az immár az örömöm, hogy nem ártok és nem pusztítok, hiszen megismertem az Urat. Kérjük is a segítségét, hogy reménység ellenére reménykedve hihessük eljöttét:
„Az álmot űzd el, készen állj
Krisztus nép: jön, jön a Király!” (312. dics. 1.v.)
Így is legyen. Ámen.
Fohász
Légy áldott Urunk, hogy nem nekünk kell fölmenni hozzád az egek egeibe, hanem te jössz hozzánk, földi emberekhez. Köszönjük az advent csöndes várakozását, a jeleket és üzeneteket, a kopogtatást ajtónkon, s azt, hogy nem csak nevünkön szólítasz, de velünk is vacsorálsz. Mi nem tudunk természetünk törvényei fölé emelkedni, de nálad még ez is lehetséges. Elhozhatod azt is, hogy telve legyen szívünk ismereteddel és ne ártsunk többé egymásnak, sőt szelíd szeretetben és méltányosságban éljünk. Mindezt csak reménység ellenére remélhetjük, veled azonban magától értetődő és természetes. Segíts el minket veled való igazi egységre, amiből megújul az élet és helyreáll a remény. Gyógyítsad a testiekben, lelkiekben betegeket: segíts a ránk váró feladatokban az előttünk álló hét napjain. Adj mindnyájunknak áldott, téged váró adventi szívet! Ámen.
