Igehirdetés 2011. június 19.
Örülni fognak, akik őt keresik
Lekció: Zak 8,14-23
Textus: Zsolt 70,5-6
„Örülni és örvendezni fognak, akik téged keresnek, és ezt mondják majd szüntelen, akik szeretik szabadításodat: Magasztaltassék fel Isten!”
Imádkozzunk!
Mennyei Édesatyánk, köszönjük a mai vasárnapot, hogy eljöhettünk erre a szent helyre téged keresni. Köszönjük megtartó jóságodat, amit szüntelenül tapasztalhatunk, testi erőnket és egészségünket, családi otthonunkat és köszönjük neked a gyülekezet közösségét is, amit azért adtál, hogy általa erősíts és buzdíts bennünket, de neveld is életünket. Tőled kérjük életünk megújulását és azt az igét, amivel ezt munkálod mibennünk. Adj bátorságot kimondani és meghallani a lehetetlent, hogy bár nálunk embereknél az üdvösség elérhetetlen, de minden lehetséges tenálad. Add ezt a hitet mindenkinek, aki csak kéri tőled! Ámen.
Igehirdetés
Elég egyértelmű útmutatást kapunk mai igénkben, amely arra biztat minket, hogy keressük az Urat. Nehéz ezt félreérteni vagy valahogy másként magyarázni. Ha pedig valaki azt kérdezné, ugyan miért kell nekünk az Urat keresni, hiszen ő mindenütt jelen van, akkor a válasz erre az, hogy azért, mert emberi életünk akaratlanul és szinte folyamatos távolodásban van az élő Istentől. Tudjuk mi azt a fejünkkel, hogy ő van, sőt hittel hisszük is, nem is volnánk itt az ő házában, ha ez nem így volna.
Ám ha le lehetne most írni egy papírra, mi is lakik a szívünkben, s ezeket a kis írásokat összegyűjtenénk és felolvasnánk, egészen biztosan nem csak hála és dicsőítés lenne ezekben, hanem annak őszinte megvallása is, hogy szépen lassan piszkolódik el mindnyájunk élete. Ott lenne az írásokban annak megvallása is, hogy tudjuk a jót, és mégis tesszük a rosszat – és bizonyára az sem hiányozna, hogy néha üresnek és értelmetlennek látjuk még a saját életünket is, egymást pedig nem tudjuk szívből szeretni, ahogyan azt magunk is szeretnénk…
Hát ezért kell keresnünk az Urat: ezért jó hallani ezt a biztatást, hogy „Örülni és örvendezni fognak, akik téged keresnek, és ezt mondják majd szüntelen, akik szeretik szabadításodat: Magasztaltassék fel Isten!” A zsoltárvers azt is kimondja itt, hogy „keresni az Urat” annyi, mint szeretni az ő szabadítását. Aki őt valóban keresi, az nem csak úgy általában fordul ő felé, hanem az ő kegyelmét és irgalmát, valójában pedig szabadítását várja és reméli, vagy ahogyan itt olvassuk: szereti.
Egy szenvedélybeteg mondta el a múltkorában, mi is a menetrend az ő gyötrelmes vívódásaiban. Először van a boldog hit állapota, amikor minden szépen ragyog, tiszta a szíve és tiszta az élete. Erre jön a következő szakasz, amikor a hit dolgai elvesztik fényüket, minden kezd megszokottá, sokkal kisebb jelentőségűvé válni. A harmadik fázis, ami ezután jön már maga az üresség, ami azonban annyira gyötrelmes állapot, hogy rendszerint a szenvedélyéhez löki őt, aminek ilyen állapotában már nem is tud ellenállni. Ilyenkor él azzal, s erre következik a legrosszabb, utolsó szakasz, hogy ő maga is megveti magát mindezért és belülről még elégedetlenebb és lelkileg diszharmonikusabb, mint azelőtt volt…
Mai igénk azért fontos, mert akik ismerik az ilyen lelki-erkölcsi vergődéseket, az embernek önmagával elégedetlensége visszatérő ciklusait, azok számára nagy segítséget ad. Azt ígéri, hogy ha valaki keresi az Urat, és szereti az ő szabadítását, az – örülni és örvendezni fog: nem üresebb lesz az élete, amikor szenvedélyeitől Isten felé fordul! Saját szíve csapja be, úgy a harmadik fázis táján, amikor elhiteti, hogy szenvedélye ad majd tartalmat és életet. Nem így van: az Úr őszinte keresése, szabadításának szeretete lesz, ami „örömhöz és örvendezéshez” fogja vezetni!
Augustinus egyházatya kiált fel az egyik írásában: “Nem keresnélek Uram, ha te már meg nem találtál volna engem…! S pontosan ez az Isten-keresés lényege. Amikor már nem csak keressük őt, hanem meg is találjuk, akkor arra döbbenünk, azt értjük meg, hogy ő réges-régen keresett, sőt meg is talált minket – egészen hozzá tartozunk, az övéi vagyunk, éspedig öröktől fogva és mindörökre! Jó lenne idáig eljutni: ez néha egyetlen pillanat ajándéka is lehet. Aki ismeri ezt a dolgot tudja, hogy semmi gyönyörűség nincs a földön, ami ehhez hasonló lehetne.
Miért olyan nagyszerű élmény ez a megtapasztalás? Először is azért, mert aki keresi az Urat, vagyis szereti az ő szabadítását, az kilép önmaga bűvköréből. Minden embert körülveszik a saját hiúságának, érzékenységeinek és sebeinek a kötelékei. Ez egy láthatatlan lelki burok, ami telis-teli az énünk lehúzó erőivel. Ezeket nem tudjuk uralni, mert erősebbek nálunk. Néhány közülük velünk született, másokat saját magunk alakítottunk ki, mert nem értünk a saját életünkhöz és tönkretesszük a lelkünket, mint a gyerek az érzékeny műszert, amit a földhöz csap mikor játszik, mert nem is tudja, mire való…
Az emberi énben kialakulnak “működési sémák”, ahogyan a szenvedélybeteg is elmesélte a magáét. Ő legalább már meg tudta fogalmazni a szakaszokat, amiken rendszeresen átmegy, még ha uralni még nem is tudja. Emberek legtöbbször egyáltalán nem is tudják, milyen rugókra mozognak és milyen tudattalan “megszokások” mentén zajlik a tulajdon lelki életük…
Hát ezért nagy dolog, amikor egy önmagával mindig elégedetlen, tulajdonképpen beteg énből valaki egyáltalán már ki tud mozdulni. Ez történik, éspedig a lehető legjobb irányba, amikor elkezdi “keresni az Urat.” Kilép az önmaga bűvköréből, a megszokott gondolataiból, az érzékenységeiből, kilép az élete megoldhatatlan tragikus bonyodalmából – a kényszerképzetből, hogy akármit is választ, az biztosan csak valami rosszhoz vezethet. Egyszóval kilép a hitetlenségéből és kilép a vétkeiből, de talán kilép egy életveszteség súlyából, egy nagy kudarc árnyékából is, vagy egy rosszul beosztott élet egész másnaposságából. Odafordul a fény felé, ahonnét a gyógyító erők elérhetik az életét. Aki ilyesmire vágyik, annak semmi más nem tanácsolható jobban, mint hogy kezdje el valóban keresni az Urat, szeretni az ő szabadítását, vagy amint a Nagy Parancsolat is mondja: az Urat – éspedig „…teljes szívéből, teljes lelkéből, minden erejéből és egész elméjéből!” Vagy ahogy Ézsaiásnál olvassuk: „Keressétek az Urat, amíg megtalálható, hívjátok őt segítségül, amíg közel van. Hagyja el a gonosz az ő útját, és a bűnös férfi az ő gondolatait, és térjen az Úrhoz, és könyörül rajta, és a mi Istenünkhöz, mert bővölködik megbocsátásban.” (Ézs 55,6-7)
Aki valóban kilép régi életéből, önmaga bűvköréből, éppen az fogja megtalálni igazi énjét. Mert igaz a jézusi mondás, hogy aki meg akarja tartani életét, az elveszti, aki pedig elveszti azt ő érette és az evangéliumért, az örök életre eleveníti azt meg. Jó dolog elfeledkezni önmagunkról, elveszteni önmagunkat: pontosan így találjuk meg igazi önmagunkat. Gondoljunk arra, milyen jó dolog az embernek leülni és elvarázsolódni a saját szakmájában – belefeledkezni a kutatásba, a művészetbe, de még az egyszerű házi munkába is. Ilyenkor kicsiben lezajlik a magunkról való megfeledkezés, ami azonban „nagyban” is megtörténhet, amikor a szívünkkel egészen Isten felé fordulunk!
Aki ezt valóban megteszi, érdekes tapasztalás részese lesz. Rádöbbenünk, hogy a mi kicsi, talán parányi engedelmességünkre az ég megdöbbentően nagy és jelentős választ ad! Mi egy pár mozdulatot közeledünk hozzá, ő pedig ezer kilométereket jön hozzánk válaszul. Kis odafordulásra nagyon nagy kegyelem válaszol – ez a hívő ember tapasztalata. Ilyenkor nem siklunk el észrevétlenül a mindennapok örömei fölött, ahogyan a patak vize átszalad a kő felett, hanem megértjük az apró jeleket és – okulunk belőlük. Elfelejtettünk valamit, amiből kárunk származhatna, ám hirtelen mégis eszünkbe jut a döntő pillanatban. Ajándék! Talán rettegünk valamitől: nyomaszt egy gondolat, nem tudunk szabadulni tőle, mi lesz velünk – s hirtelen megértjük, hogy mennyi jó van az életünkben, ami sokkal fontosabb – és hirtelen átértékelődik minden. Ajándék, amit úgy kaptunk! Észrevesszük-e egyáltalán, vagy elsiklunk fölötte? Az apró élet-ajándékok pontosan azt értetik meg velünk, hogy ő nagyon közel van hozzánk, ott van a „jobb kezünk felől” (Zsolt 16,8) – ahogy olvassuk… Csak legyen szemünk jeleit észrevenni, csak legyen a szívünkben engedelmesség és fogékonyság ezekre hangolódni – s akkor naponkénti tapasztalatunk lesz, hogy kis engedelmességre ő nagy kegyelemmel felel. Jöjj, mondja a viharos tengeren Péternek – aki erre kilép a hajóból, és mi történik? Péter a vízen jár, mint maga Jézus! Kicsi engedelmességre a kegyelem nagy válasza…
Végül az őt valóban kereső ember számára alapjaiban értékelődik át minden. A judabelieket a babiloni fogság után megvetették a környező népek – íme, mondták, egy kisemmizett rabszolganép! S valóban nem voltak több. Házaik fölégetve, templomuk romokban, fővárosuk büszke falai üszkösek… De ha igazat szólnak, ha keresik a békességet és hamisan nem esküsznek, ha helyesen és tisztán élnek, akkor eljön a pillanat, amikor tíz ember ragad meg közülük egyet, hogy vele mehessen, mert hallottak arról, hogy ezekkel velük az Isten!
Ezt olvassuk Zakariásnál, mint ígéretet, s ezt mi is hittel hihetjük – magunk felől. Átértékelődik minden, ahol őt igaz szívvel keresik. Régi szokások elmaradnak, újak születnek – megváltozik a sorrend. Emberek megtapasztalják, hogy még életrendjük is megújul, mert igazán odafordultak lélekben Istenhez! Ami eddig nem volt fontos azzá válik, és ami eddig nagyon fontosnak tűnt, az most elveszti a vonzását.
Ezek jegyében fogjunk az új hétnek, ami előttünk áll. Kilépni szokott énünkből abba az irányba, amelybe igazán érdemes: Isten felé. Szemünkkel meglátni, szívünkkel átélni, milyen nagy kegyelemmel válaszol ő parányi engedelmességre is… És átértékelni az életet, alapjaitól a végső következtetésekig, ahol már a halál sem rettenti az embert, mert a testi elmúlás is – hozzá visz közel. Így is legyen! Ámen.
Fohász
Jó Atyánk, segíts mélyebben megérteni jóságodat. Add meg az önmagunkról elfeledkezés, az önátadás képességét, hogy a te szemeddel és a te jóságoddal láthassuk dolgainkat. Segíts a belső növekedésünkben, hogy amikor elérkezünk a színről-színre látásba, megállhassunk majd színed előtted! Ámen.
