Igehirdetés 2012. április 8. Húsvét

A feltámadó ember

Lekció: Ján 20,19-29
Textus: Jel 1,17-18

„Amikor megláttam, lába elé estem, mint egy halott, ő pedig rám tette jobbját, és így szólt: Ne félj, én vagyok az Első és az Utolsó, és az élő: halott voltam, de íme, élek örökkön-örökké, s nálam vannak a halál és a pokol kulcsai.”

Imádkozzunk!

Istenünk Urunk, köszönjük, hogy elhoztad ezt a mostani húsvéti ünnepet, és együtt örvendezhetünk a te hatalmas tetteidnek. Szavadra lett a mindenség, tőled kapta életét, ami csak él – s te küldted az elárvult, bűnbe merült embervilághoz szabadító Krisztusunkat is. Köszönjük, hogy itt lehetünk most, békésen ünnepet szentelve, a te templomodba. Engedd átélnünk a csodát, amit az első tanítványoknak is megadtál, hogy a Feltámadottban te magad jössz el, s megállasz a középen. Őrizz attól, hogy magunkat istenítve lélekben kizárjunk téged – holott te megmutatkozol mindazoknak, akik téged szeretnek, és saját Lelkedet közlöd azokkal, akik szívük szerint keresnek. Állj meg most újra a középen, s mondd mai tanítványaidnak is, amit az első húsvétkor mondtál: Békesség néktek! Ajándékozz meg minket a Feltámadott Krisztusban új élettel, hogy egész szívvel dicsőíthessünk téged! Ámen.

Igehirdetés

Jézus feltámadásának titkáról keveset tudunk. Éppen csak annyit, amennyi követőinek megváltozott életében tükröződik, ahogyan erről az evangéliumok be is számolnak. Ez azonban nem kevés, hiszen ők a Feltámadottal találkozva, előtte arcra borulva békességre, sőt üdvösségre jutottak – s ennél többre magunknak sincs szükségünk!

Merítsünk hát hitet most mindnyájan a híradásból, amikor a rettegő tanítványok között egyszer csak megállott középen az Úr, ragyogó, feltámadott testében. Hogy milyennek látták őt az első keresztyének, arról fogalmat vehetünk a patmoszi látnok, János Jelenéseiben. „Feje és haja fehér volt, mint a hófehér gyapjú, szeme, mint a tűz lángja; lába hasonló volt a kemencében izzó aranyérchez, hangja olyan volt, mint a sok vizek zúgása, jobb kezében hét csillagot tartott, szájából kétélű éles kard jött ki, a tekintete pedig olyan volt, mint amikor a nap teljes erejével fénylik.” (Jel 1,14-16)

Nem csoda, hogy egy ilyen lény előtt János úgy leesett a földre, vagyis áhítattal és imádattal arcra borult, mint akiben semmi élet nincs. Tamásról is olvassuk, amikor az ajtók zárva voltak, Jézus mégis megállt a középen – ő pedig látva Jézus feltámadott testén a sebek helyeit és hallva neki intézet szavait így kiáltott fel:  “Én Uram, és én Istenem!” (Ján 20,28) Sem a tanítványok, sem Tamás nem maradt a régi: ezek az emberek megrendültek, életük alapjai rendeződtek át – Jézus új életre támasztotta őket! Ezért mondhatjuk, hogy a Feltámadottal találkozott más, mint a többiek, s más, mint maga is volt azelőtt. Mi történt ezekkel az emberekkel?

Mindenekelőtt megértették, hogy a Feltámadott ugyanaz, mint aki a kereszten szenvedett. Ez Tamás élményében egészen középponti jelentőségű, de a Jelenések látnoka is azt hallja:  “Halott voltam, de íme, élek örökkön-örökké, és nálam vannak a halál és a pokol kulcsai.”  (Jel 1,18) Így értjük meg, milyen lesz a mi feltámadott testünk: életünk summázatát fogja tartalmazni! Ahogy Jézus földi életének az volt a lényege, hogy sebeket kapott, kezét-lábát átszögezték, s mi az ő sebeivel gyógyulhatunk meg (Ézs 53,5) – úgy a mi feltámadott testünk is azokat a jegyeket fogja majd viselni, ami e földi életünk összefoglalása. Testünk feltámadása azt jelenti, hogy jön velünk az örökkévalóságba mindaz, amit e testben cselekedtünk, ahogyan Jézussal is ment élete summázata: az, hogy szenvedett, sőt leginkább az, miként szenvedett! Amikor Tamás hitetlenségében a sebeket kívánja érinteni, lélekben akaratlanul is a lényegre tapint, mert minden élettel kapcsolatban az a legfontosabb, ki hogyan szenved, mit ért meg saját bajaiból, s az erkölcsi növekedésében hova jut szenvedései által! A sebek arra vannak, hogy az embert felébresszék, s lényében magasabb szintre emeljék. Jézust e földi szenvedéseinek sora oda emelte, hogy imádkozzék kínzóiért a kereszten!

Ezért nem lehet elmenni szenvedései mellett, fontosak azok a sebek! Aki semmibe veszi azokat a szenvedéseket, s úgy él, úgy cselekszik, úgy beszél e világon, mintha azok a sebek soha nem is lettek volna – az valójában menthetetlen. Mit lehet ugyanis hozzátenni ahhoz az erkölcsi magaslathoz, amit Jézus kínzóiért mondott imája megtestesít? Ki tud magasabbra jutni az asszonytól születettek közül? Szabad-e ezt embernek semmibe venni, s úgy tenni, mintha soha meg nem történt volna, ő nem járt volna itt a földön közöttünk? Szabad-e a golgotai keresztet bagatellizálni csak úgy is, hogy parányi szenvedéseinket merészeljük mi is “keresztnek” nevezni? Nem ítéljük-e ezzel az érzéketlenséggel magunkat örök szellemi homályra, a szenvedélyeink útvesztőire, a világ kilátástalan, anyagias jövőtlenségére?

Vajon nem a Jézus sebeinek semmibevételéből fakad-e az is, hogy az emberek folyton készek megindokolni s megmagyarázni vétkeiket, de megbánni és elhagyni már nagyon ritkán? Így aztán “forog a világ a maga keserű levében” – ahogy Vörösmarty fogalmazza, de „annyi bűn, szenny s ábrándok dühétől” nem tisztul meg még a rengeteg „vihar hevében” sem – amik pedig nagy számban érték már az embert, amióta eszmélni tudunk. A világtörténelem, ami a Jézus sebeit semmibe vevő ember története, szomorú diagnózis csupán, olyan “Ecce homo” mely azt mondja: ilyen az ember önmagában… Vérontásra vérontás, kiszipolyozásra kiszipolyozás, reménytelenségre újra reménytelenség.

Ezért nagy dolog, hogy kétezer éve is voltak, akik a Jézus sebeit látva így kiáltottak fel: “Én Uram, és én Istenem!” S le tudtak esni előtte a földre, imádattal leborulva előtte, akiről azt látták, hogy feje és haja fehér, mint a hófehér gyapjú, szeme pedig olyan volt, mint a tűz lángja. Ők nem mentek el a Krisztus keresztje mellett érzéketlenül!

A feltámadott Jézussal találkozottakról továbbá azt is halljuk, hogy körükben Jézus a középre állt. E közlés akár el is sikkadhat a húsvéti történet sodrásában, pedig fontos mozzanat. Mert a középső hely őt illeti, senki mást. Számára minden egyéb hely méltatlan. Ha ő nem az első helyen van életünkben, akkor sehol sincs. Mikor őt a második vagy még további helyre tartjuk csak méltónak, a legfontosabbat pedig fenntartjuk másnak, akkor őt valójában száműzzük életünkből. A Feltámadott vagy középen állhat meg – vagy pedig sehol.

Ne felejtsük, hogy a romboló lelki-szellemi erő is mindig az életközpontot veszi célba, nem a perifériákon támad. Pontosan azt akarja, s mily sokszor el is éri, hogy a fő helyet más kapja, ne Jézus! Legyen ott a gyarapodás, mint egyetlen “élet-értelme”, s ha marad mellette még valami hely és idő, másod vagy harmadfokon akár vallásos is lehetsz… Legyen életedben fő helyen, középen a nagyra nőtt éned, amely hiú és érzékeny, s erői szerint megtorolja a bántásokat – neked igazad van, nem hagyhatod, meg kell mutasd, te is vagy valaki… Legyen életedben középen bármi bálvány, és ő már nem jöhet, s nem állhat meg a középen. Úgyhogy emberek végül elmennek szomorúan, mint a gazdag ifjú, mert “volt valamijük”, amit fontosabbnak találtak, mint a világ Megváltóját, s az üdvösséget, amit ő hozott…

Pedig Jézus, aki középre áll, békességet hoz, és így is köszönti tanítványait. A bibliai békesség szó üdvösséget is jelent, nem csak háborúmentes időszakot. A középre álló Jézus az élet és az emberi személy kiteljesedését hozza. Nem elvenni akar, nem megszegényít, hanem kiteljesít. Úgy szervezi újjá az ember életét, hogy mi rálelünk gazdagságunkra. De csak akkor, ha ő középen állhat, s nekünk kell az a békesség, amit ő hoz. „Békességet hagyok nektek, az én békességemet adom nektek. Nem úgy adom, amint a világ adja. Ne nyugtalankodjék a ti szívetek, se ne féljen.” (Ján 14,27)

Ez a különös toldalék, hogy „Ne nyugtalankodjék a ti szívetek, se ne féljen!” valójában azt jelenti: Ne izguljatok, hogy lemaradtok valamiről. Nem kevesebb lesz az életetek békességem által, hanem több! Ezt már sokan megtapasztaltuk, mert ez pontosan így is van!

Ez a Jézus az előtte arcra eső János vállára teszi kezét, s azt mondja:  „Ne félj, én vagyok az Első és az Utolsó, és az élő: halott voltam, de íme, élek örökkön-örökké, s nálam vannak a halál és a pokol kulcsai.” E szavakban újraalapozódik az emberi élet, s nekünk éppen erre van szükségünk. A lélektan kimutatta, hogy az ember énje a testképében van megalapozva. Ez azt jelenti, amilyen élményeink és tudásunk van a saját testünkkel kapcsolatban, ami ért bennünket gyermekkorunktól fogva, az messzemenően kihat lelkünkre: hogy kinek tartjuk magunkat, és hogyan élünk! Fölfedezték, hogy gyermekkori mozgáskoordinációs hiányosságok később diszlexiához, diszgráfiához vagy diszkalkuliához vezethetnek, ezért is van pl. a mi református Óvodánkban külön fejlesztő szoba speciális játékokkal és fejlesztő tornaszerekkel, amikkel, és hozzáértő fejlesztő pedagógussal persze, idejében korrigálhatóak és megelőzhetőek a később megjelenő hiányosságok.

Mert az ember testképében van megalapozva én-képe; vagyis mindaz, ami már megtörtént velünk, a múlt, hatalmas erővel formálja azt, amit a lényünknek tekintünk.

A Feltámadott kinyit számunkra egy olyan dimenziót, amit mi sem magunknak, sem egymásnak kinyitni nem tudunk: újra alapozza az életünket! Ezt mondja ugyanis, hogy “Én vagyok az Első és az Utolsó.” Azt jelenti ez, hogy lehetnek lelki zúzódásaink, lehet rossz természetünk, sajnálatos torzulásaink, kaphattunk sebeket a saját családunkban, az immár végérvényesen megváltoztathatatlan gyermekkorban – mégsem ezeké az „első szó”. Én vagyok az Első, mondja Jézus! Aki ezt megérti s örömmel fogadja, annak újraalapozódik az élete. Akarod-e, hogy új fundamentumod legyen, az eddigi roncsolt és bizonytalan helyett, saját múltad helyett – végleges és erős kőszikla, amin nem dől össze a házad? Ő szólít most, minden betegségeddel és önmagaddal való elégedetlenségedben, s erre emlékeztet: nem te vagy az Első, hanem – ő! Lényedet nem a múltad, a lezajlott események határozzák meg immár, hanem az ő feltámadott, dicsőségesen ragyogó lénye, akinek olyan a szava, mint a sok vizek zúgása!

És ő azt is mondja neked ma, hogy ő az Utolsó. Nem a betegségé, a visszafordíthatatlan öregedésé és nem a kórházé és nem a belőled kiálló csöveké, és nem a fekete megsemmisülésé az Utolsó szó. “Tudom, az én Megváltóm él, és utoljára az én porom felett megáll, és amikor e testemet megrágják, e testemből látom meg az Istent, akit magam látok meg magamnak, az én szemeim látják meg, nem más.” (Jób 19,24-27) A húsvéti Jézus így mondja ezt a Jelenések könyve látnokának: „Halott voltam, de íme, élek örökkön-örökké, és nálam vannak a halál és a pokol kulcsai.”  Övé az Utolsó szó, mert nála vannak a halál és a pokol kulcsai. Ő az, aki halott volt, de íme, él, immár örökkön-örökké! Életünknek benne nem csak új alapja, hanem új célja és távlata is lesz. Ő, az Eljövendő határozza meg immár, ki vagyok, mit teszek és hogyan élek. Ezt jelenti az, hogy ő az Első és ő az Utolsó: ő kezében tartja a halál és a pokol kulcsait! Micsoda evangélium – Krisztus győzött, s vele mi is győzünk halálon és pokol felett!

Ő mondja azt ma neked és nekem: ő ugyanaz, mint aki a kereszten szenvedett. El ne menj érzéketlenségedben sebei és szenvedése mellett, mintha mi sem történt volna – mert akkor nem segíthet rajtad többé senki! Változtasd meg életed, ha ő így szenvedett, s engedd, hogy magad is megértsd végre szenvedéseidet – s belőlük a legjobb következtetéseket levonjad. Add a középső helyet őneki, aki erre egyedül méltó – s ő elhozza neked békességét, a te üdvösségedet. Engedd, hogy életedet magával újraalapozza: akkor lesz a te életed is örök, és végleges! Így legyen! Ámen.

Nyomtatás