Igehirdetések

A legbelső kör

Igehirdetés 2012. március 25.

A legbelső kör

 

Lekció: Mát 26,14-25
Textus: Ján 14,3

„És ha majd elmentem, és helyet készítettem nektek, ismét eljövök, és magamhoz veszlek titeket, hogy ahol én vagyok, ti is ott legyetek.”

 

Imádkozzunk!
Mennyei Édesatyánk, köszönjük ezt a ragyogóan szép, tavaszi vasárnap reggelt. Véget ért a téli hideg, eljött a napfényes kikelet, s azt kérjük, ébressz fel bennünket lelkiképpen is arra, mik az igazán fontos dolgok az életben. Add meg nekünk, hogy ne csak saját gyarlóságainkat lássuk, hanem a te végtelen atyai irgalmadat is, amivel azt akarod, hogy mi a lehető legjobb életre jussunk el. Adj ehhez elegendő alázatot, halló szívet és értelmes lelket. Közöld velünk igédet és segíts, hogy ami rajtunk áll, azt magunk is meg tudjuk tenni: döntéseinkben és elhatározásainkban éppúgy, mint szavainkban és cselekedeteinkben. Megváltó Jézusunkért kérünk, hallgass meg minket! Ámen.

 

Igehirdetés

Egy hét múlva virágvasárnap, két hét múlva pedig már Húsvét. Közeledik hát  Jézusunk drága szenvedésének ideje, ami nekünk, bűnösöknek egyetlen vigasztalásunk és reménységünk. Méltó, hogy azokkal az eseményekkel foglalkozzunk, amik Megváltónk földi útjának végét jelentették, hisz olyan rövid a virágvasárnap és a Nagypéntek közti néhány nap, hogy szinte nem is elég valamennyi nagyheti történés elmélyültebb végiggondolására.

Ilyen a Jézus elárultatása is, ami ugyan még nem a közvetlen, fizikai szenvedések ideje, ám a lelki gyötrelmek előre mutatnak a kimondhatatlan kínokra, amik alatt Urunk összeroskadt, s végül a legnagyobb szenvedések közepette meg is halt. Mi volt elárultatásának kínjában oly súlyos? A megrázó tény, hogy a legbelső körből, a tizenkét tanítvány soraiból származott. Júdás azok közé tartozott, akiket maga Jézus választott, akiket szeretett – és akikben megbízott.

Gondolkodjunk most először magáról Júdásról, aztán figyeljünk arra, miként kezeli Jézus az ő sötét tettet – végül pedig arról, hol vagyunk mi magunk ebben a történetben.

Ez a tanítvány valamikor nagyon szerette Jézust, szívesen hallgatta, lelkesedett érte – és mindent elhagyott, hogy tanítványa lehessen. Aztán eljött az idő, amikor csalódott, kiábrándult az ügyéből, s akkor elhatározta, hogy radikálisan véget vet tanítványságának. Hamisak és nem is jóhiszeműek azok a mostanában széltében-hosszában terjesztett tanítások, amik szerint Jézus és Júdás összebeszéltek, s így Júdás “társmegváltó” lett volna, aki csak mestere akaratát teljesítette, hogy a főpapok kezére játszotta őt, elárulva nekik éjszakai tartózkodási helyét a Getseméné kertben. Júdás csalódott, s igenis hátat fordított lélekben – aztán pedig szilárd és végiggondolt elhatározással, a saját fejéből kipattant ötlettel el is árulta őt.

Mi volt a csalódása oka? Az, ami minden csalódás mélyebb magva lenni szokott: valaki jobban szereti a saját vágyait, mint a valóságot. Beleszeret saját elképzeléseibe, ami Júdás esetében a rómaiak kiűzése és Izrael dicsőségének helyreállítása volt – s amikor úgy találja, itt nem erről van szó, a valóság „nem olyan”, mint álmai, akkor kiábrándul.

Szeretném a rajtunk túlnövő vágyaink megregulázására ezt a hasznos jelszót mindnyájunknak ajánlani: „Nem olyan…!” Az ember fejébe vesz valamit, dédelgeti, kiszínezi, és amikor eléri azt tapasztalja, hogy az nem olyan, mint ő gondolta. Nem olyan a vágyott diadal az ellenség felett, mint azt fantáziájában kiszínezte. Nem olyan édes a lopott gyümölcs, mint azt előzetesen elhitette a vágyakozóval. Nem olyan boldogító, amikor kitálalunk és szemébe vágjuk valakinek, hogy milyen hitványnak látjuk. A vágyainkban olyan – de a valóságban nem. Ez a „nem olyan” – mint bölcs tudás, fontos megelőzése lehetne sok bajnak és fölösleges vargabetűnek!

Júdás először azt hitte, hogy Jézus olyan, amilyennek szerinte egy Megváltónak lennie kellene – s ő ezt a saját vágyában termett Megváltót szerette – nem pedig a valóságos Jézust. Amikor pedig csalódott, s az megsebezte a szívét, nem is akart ebből gyógyulni: és itt volt a nagy baj. A gyógyulás ugyanis mindig belül történik, ő pedig kívül, az intézkedések világában kereste. Nem fordult befelé, nem imádkozott, nem tartott önvizsgálatot, hanem kifelé tekintett és – intézkedett. Mondják bibliatudósok, hogy mivel elvesztette hitét Jézusban, tulajdonképpen siettetni akarta az ő és a főpap szembesítését: lássuk, melyik a nép igazi vezetője…

Elkezdett tehát „történelmet csinálni”, amihez nem volt megbízatása. Ez az intézkedő Júdás nagyon is tudja, mit akar: ő már nem vizsgálja saját indítékait, nem keresi Isten akaratát, nem tart önvizsgálatot – s így válik belőle végül valóban áruló. Így lesz belőle olyan valaki, akiről Jézus azt mondja: Jaj neki – “…jobb lett volna, ha meg sem születik.” (Mát 26,24)

Mentsen hát Isten az állapottól, amikor nem is akarunk gyógyulni, amikor nem kell az ővele beszélgetés, az imádság, amikor nem kell az önvizsgálat – mert ilyen állapotában valóban menthetetlenné válik az ember. Vigyük oda csalódásainkat Istenhez, tegyük le az ő lábai elé, vele beszéljük meg! Hamar ki fog derülni, hogy nem a valósággal van baj, hanem éppen velünk, túl szép álmainkról, a teljesíthetetlen elvárásokról, az eget verő ambícióinkról, amikről pedig egy kis alázattal hamar el lehetne ismerni, hogy a valóság „nem olyan”, amilyennek látni szeretnénk! Ha bálványokká válnak túlzott vágyaink, s még csak gyógyulni sem akarunk belőlük, akkor közel jön az, amit Jézus maga is menthetetlennek nevez…

Milyennek mutatja be őt magát, Megváltónkat az evangélium? Hogyan kezeli Jézus az emberi létrontás koncentrált pillanatát, amikor a csalódott tanítvány szívében már ott a tudatos rombolás szándéka? Először is ő belelát az emberi szívekbe – van tudomása arról, kiben mi lakik. Ezt többször leírja Jézusról az evangélium, s itt is ezt látjuk. Ám ezt nem fenyegetésként, hanem áldott lehetőségként kell értenünk, amint a jó orvos is attól az, hogy tudja és látja, hol a baj a beteg szervezetben. S milyen jó, ha tényleg tudja egy orvos, és jól tudja! Hát ezért kell örülnünk a gondolatra is, hogy ő belelát a mi tanítványi szívünkbe – ez számunkra a menekülés lehetősége! Pontosan az ő tudása révén, hogy belelát szívünkbe, van esélyünk a gyógyulásra: mi magunk, nélküle még azt sem tudjuk pontosan, mi is lakik bennünk. Nem véletlenül mondja egyszer tanítványainak: “Nem tudjátok, miféle lélek lakik bennetek!” (Luk 9,55) Ő tudja – s nekünk oda kell menni őhozzá, hogy segítsen minket a nehéz dologban: önmagunk megismerésében.

Van itt azonban egy fontos mozzanat. Jézus így szól az utolsó vacsorán: “Egy közületek el fog árulni engem.” Nem mondja ki a Júdás nevét, mert azt akarja, valamennyi tanítvány nézzen csak magába és tartson önvizsgálatot. És mondja ezt a hozzá legközelebb állóknak – akik az ő asztaláról esznek. Mert a legszűkebb körből is lehet árulóvá az ember! Akik vele “egy tálba mártanak”, amint a páskavacsora előétkezéséhez is tartozott egy különleges gyümölcs-mártás, amibe falat kenyeret mártottak – úgy Jézusnak azt kellett megtapasztalnia, hogy valósággá válik, ami a Zsoltárban így van megírva: „Még legjobb barátom is, akiben megbíztam, aki kenyeremet ette – fölemelte sarkát ellenem…” (Zsolt 41,10)

Amikor ő ezt átélte, már szemtől-szembe állt a Gonosszal, aki minden emberi hitványságot felhasznált szenvedéseire. Ha valaki érzett már cserbenhagyást, megismert baráti elfordulást és hűtlenséget, az tudja, mit jelenthetett ez Jézusnak azon az utolsó estén. És bár pontosan tudja, mi lakik Júdásban (Ján 2,25) – mégis valamennyi tanítványa feladatává teszi: tartson önvizsgálatot, hogyan is áll az árulással, a hűtlenséggel, a cserbenhagyással…!

A legtalányosabb mégis, amikor Júdás kérdésére „Csak nem én vagyok az, Mester?” így válaszol: “Te mondod.” Még most sem mondja ki, hogy igen, te egy aljas és sötét áruló vagy – összesen annyit mond neki, magad beszélsz a dologról. Nem lehet másként értenünk: ad Júdásnak még egy utolsó utáni, végső lehetőséget!

Ebben a megindítóan nagy evangélium szólongat minket: Jézus azután is bízik, hogy Júdás ráébred hol is tart, hova is süllyedt – amikor emberileg erre már semmi esély nincs. Ez Jézus megszégyenítően nagy szeretete. S nekünk tudnunk kell erről, mert ez az evangélium lényege! Júdás nem érdemli ezt meg, de mi sem – s ő mégis ad egy utolsó utáni, végső lehetőséget, hogy életünket megjobbítsuk. Ha nem tesszük, csak magunkra vethetünk – amint Júdásra is ráomlott mindaz, amiből még az utolsó vacsorán is megtisztulhatott volna! De ő nem akarta: s maga a világ Megváltója sem segíthetett rajta…

Végül az utolsó kérdés: hol a helyünk ebben. A tanítványok sorra kérdezik, csak nem én vagyok az áruló…? Ez arra vall, őszinte ember nem zárja ki még ezt a súlyos lehetőséget sem, hogy ott van közel, Jézushoz tartozik, az ő asztaláról eszik, vagyis úrvacsorázó ember – s mégis lehet lelki értelemben olyan, mint a legelesettebb és legmegromlottabb! Senkinek nincs közülünk egyszer s mindenkorra biztosított helye. Zebedeus két fiának anyja is ezt a választ kapta kérésére: “Azt, hogy a fiaid mellettem üljenek majd országomban jobb és bal felől, nem az én dolgom megadni, hanem azé lesz, akinek az Atya elkészítette.” (Mát 20,23)

Senki nincs véglegesen befutott állapotban, akármit is gondolnánk néhanap a magunk érdemeiről. Igenis eljátszható a helyünk, ahogyan Júdásnak is megvolt a “helye” a Jézus választottai között, és ő – eljátszotta. Nem túlzás, amikor azt mondja az apostol, hogy “félelemmel és rettegéssel vigyétek végbe üdvösségeteket” (Fil 2,12) – mert csak azok jutnak be Isten országába, akik egész szívükkel küzdenek azért (akiket a téves fordítás „erőszakosoknak” nevez). (Mát 11,12  Luk 16,16) Aki nem ad bele mindent, nem egész lényével küzd – az nem jut be oda!

S noha így áll a helyzet, hogy nincs senkinek biztosított helye, nincsenek egyszer s mindenkorra befutott hívők – azért azt hittel hihetjük, hogy ő pontosan azért jött, hogy nekünk helyet készítsen. (Ján 14,2) Nem vagyunk idegenek és hontalanok a világában. Még erről a földi életünkről is azt mondta Tamási Áron: “Miért vagyunk a világon? Hogy valahol otthon legyünk benne.” S ez igaz az örökkévaló hajlékokra nézve is. Miért jöttünk erre a mi földi, időben zajló vándorlásunkra, ami az életünk? Azért, hogy egészen örökkévaló hajlékunkig eljussunk benne! Megváltó Jézusunk nem kevesebbet mondott erről, ahogy az imént hallottunk: „..És ha majd elmentem, és helyet készítettem nektek, ismét eljövök, és magamhoz veszlek titeket, hogy ahol én vagyok, ti is ott legyetek!” (Ján 14,3) Ezt akarja ő – hogy vele legyünk. Ahol ez megtörténik, ott az üdvösség – ott az ember már megtalálta örökkévaló otthonát.

Ki volt Júdás? Egy csalódott, kiábrándult ember, akinek sebzett lett a szíve – de aki nem is akart ebből a sebzettségből gyógyulni. Vajon mi akarunk-e – ez a kérdések kérdése. Jézus befelé fordulásra, önvizsgálatra  késztet, amit semmi külső cselekedet helyettesíteni nem tud, s ki nem válthat. Még a legbelső körhöz tartozó tanítvány is lehet ilyen értelemben árulóvá. Amit Jézus tesz: az újabb, utolsó utáni lehetőség felkínálása – vajon élünk-e azzal. Mert nem vagyunk kész és befutott hívők, akik mindent helyesen tudnak. Összesen annyi biztos, hogy ő nekünk helyet készített magánál – s valóban akarja is, hogy “ahol ő van, mi is ott legyünk.” Így is legyen mindenkor! Ámen.

 

Fohász

Légy áldott Urunk, hogy az ünnephez közeledve ébresztgetsz bennünket, hogy lássuk világosan, mi is lakik bennünk. Köszönjük az igét, ami megmutatja, hol állunk előtted. Mentsél meg minden önhittségtől és önáltatástól, hogy vágyainkból bálványokat faragva, azokat kövessük helyetted. Te adsz megtérést, amíg itt járunk ez életben, az utolsó leheletig. Köszönjük a megújuló kegyelmet, hogy nem hoztad el a végső ítéletet még, amikor nincs döntés többé, mert már tényleg minden készen van. Köszönjük nagy jóságodat, amivel lehetőségre lehetőséget kínálsz. Adj szent komolyságot, hogy éljünk ezzel és a jóra használjuk, amire minden percünket kaptuk is.  Ámen.

Dipyridamole Provera 10mg