A templom megtisztítása

A templom megtisztítása

Igehirdetés 2012. március 11.

A templom megtisztítása

 

Lekció: Ján 2,13-22
Textus: 1Kor 3,16

„…nem tudjátok, hogy ti Isten temploma vagytok?”

 

Imádkozzunk!

Istenünk, megengedted nekünk, hogy az éjszakai nyugalom után épségben, egészségben felkeljünk, és ma is eljöhessünk szent házadba. Köszönjük kegyelmednek ezt az újabb ajándékát, amikor imádságos szívvel gondolunk azokra is, akik betegségük és testi erőtlenségük miatt nem lehetnek személyesen közöttünk. Segíts most mindnyájunkat, akik itt vagyunk, és azokat is, akik lélekben máshol figyelnek rád, hogy félre tudjunk tenni minden fáradtságot, fásultságot éppen úgy, mint önelégültséget, félelmet és keserűséget, azokat a dolgokat, amik csak elválasztanak tőled. Megvalljuk hiányosságainkat és vétkeinket, legfőképpen pedig azt, hogy mi nem tudjuk üdvözíteni sem magunkat, sem egymást. Megtapasztaltuk azonban, hogy nálad semmi sem lehetetlen. Hozd közel most királyi uralmadat, hogy ne maradjunk a külső sötétségen, hanem miénk legyen fényed és közelséged. Áldd meg ezt az órát épüléssel és szívbéli gazdagodással. Tölts el minket a Jézus Lelkével, akit vigasztal, erőt ad és fölemel. Ámen.

 

Igehirdetés

Ahogy közeledünk húsvéthoz, úgy közelednek hozzánk a húsvéti történetek is, mindaz, ami Jézus áldozata előtt történt. Kár lenne elkerülni ezeket az eseményeket, hiszen mindegyik hordoz olyan üzenetet, ami meghallásának éppen most van az ideje. Mindenképpen ezek közé tartozik a templom megtisztításának története. Biztos ugyan, hogy Jézusnak az volt a szívén, hogy a jeruzsálemi szentély megtisztuljon és betölthesse feladatát, vagyis az, hogy ott áhítattal lehessen imádkozni, de azt a szentélyt már lerombolták, és mi tudjuk, hogy immár minden egyes ember szíve Isten temploma, amit éppen úgy meg kell tisztítani, mint a jeruzsálemi templomot.

Gondolkodjunk együtt ezért most arról, hogy az emberi lélek templom, és kérdezzük meg, vajon megteremhet-e abban az áhítatos és igaz imádság. Jézus kiűzi a jeruzsálemi szentélyből a méltatlan vendégeket, és elég gyakran pontosan erre van szüksége a mi szívünknek is. Amíg ott más és méltatlan vendégek vannak, addig ő hallgat. Ismerjük azt a süket csöndet, amikor nem szól Jézus. Pedig kérdezzük és szívesen hallgatnánk is. De ő mindig hallgat ott, ahol – az ő helyén – méltatlan vendégek hangoskodnak. A mi lelkünk nem a vágyainké és félelmeinké, hanem igazából az ő otthona. Élhetünk mi külsőleg nagyon is mozgalmas életet, történhet sok minden, ha odabent süket csönd van és ő hallgat.

Mi hiányzik ilyenkor a szívünkből? Nem tudunk kisebbet mondani, mint amit a Biblia is mond, ti. azt, hogy ilyenkor az Egy hiányzik. Akiről ezt olvassuk Mózesnél, hogy „Halld Izráel! Az Úr a mi Istenünk Úr egyedül!” (5Móz 6,4) Igen, ő hiányzik, az Egy, a végleges és teljes valóság, akit nem pótolhat a Sok. Nem pótolja a sok élmény, nem pótolja a sok siker, nem pótolja a sok gond sem, mert a mi szívünk arra van teremtve, hogy ott ő maga, az Egy lakozzék. És Márta hiába törekszik sok jóra, s aggasztja sok minden – ha éppen az Egy hiányzik szívéből. Isten az Egy, a világ pedig minden létező kincsével együtt is csupán a Sok. Ezt a leckét kevesen tanulják meg, néha egy hosszú életen át is, hogy az Egy több mint a Sok!

Pedig így áll a dolog. Jézus tudja ezt, s ezért mondja a kalmároknak: Vigyétek ezeket innen. Ezt a dolgot megkerülni nem lehet, bizonyos dolgoknak a szent helyről, a szívünk fő helyéről való kivitelét. Vigyétek el onnan a túlzott ambícióitokat, hogy az egész világot is meg akarjátok nyerni. Azt egyébként amúgy sem lehet, de amíg azt hiszitek, hogy majd az boldogít, amit a fejetekbe vettetek, addig Jézus biztosan nem szól hozzátok. Vigyétek el onnan a rettegéseiteket is. Egyik ember az éhhaláltól, másik a betegségtől, harmadik a 2012-re jósoltaktól retteg – és amíg ezek a félelmek uralkodnak, nem csoda, hogy valójában süket csönd van a szívünkben. Jézus nem szól hozzánk, mert mi más vendégeket hívtunk be az ő tulajdonába, s most éppen rájuk hallgatunk.

Ővele magával pedig talán éppen “kalmárkodunk” – ami azt jelenti, hogy jogtalan előnyökre kívánunk szert tenni. Amíg az ember imádkozik, de az imájából még hiányzik, hogy „…mindazáltal ne az én akaratom legyen, hanem a tiéd” – addig imádságunk is csak kalmárkodás. Az ilyen önző, csak magunkért mondott imádságot is el kell onnan vinni.

A lélekben teljes ürességnek kell lenni ahhoz, hogy ott Jézus megszólalhasson, mert amíg ott mindenféle zajok uralkodnak, addig ő biztosan hallgat. Nem könnyű ezt az ürességet megteremteni. Szeretjük az idegen vendégeket, akiket magunk invitáltunk be a Jézus helyére és otthonába, azért is vannak azok ott. Az egyik a hiúságunknak kedveskedik, a másik szórakoztat, a harmadik hamis illúziókkal ámít és mi el hisszük azokat – elég sok változat van. Ezek az idegen vendégek be is rendezkednek nálunk, amint a jeruzsálemi szentély udvarán is egészen otthonosak lettek. Voltak és vannak közöttük olyanok is, akik csak a korbács szavára  hajlandók távozni. Az ilyen ütközet sosem kellemes, és sosem örömteli. Jézus korbácsa azonban megtisztulást hozott a templomnak, és mindig akadnak olyanok a lelki-szellemi erők között, akik nem is értenek más nyelven. Ha csak simogatják őket, biztosan nem mozdulnak, és ha csak alkudoznak velük, megtalálják a módját, hogy amíg lehet, maradjanak.

Ma Jézus mondja ezt nekünk: Vigyétek ezeket innen. Pedig azok, amikről szó volt áldozati állatok voltak, vagyis szent szándékkal kerültek oda, csak aztán a nyerészkedés szellemét otthonosították meg ott, ahol az áldozatnak lett volna a helye. Azért kell elvinni őket onnan, mert az áldozat az áldozat kell maradjon, éspedig minden számítás és minden nyerészkedés nélkül. Hogy közülünk kinek pontosan mire is vonatkozik a jézusi szó, hogy „vigyétek el ezeket innen”, azt mindenki maga tudja a legjobban. Egy biztos, hogy az ürességet meg kell teremteni a szívünkben, mert amíg a Sok vonzásában élünk, addig onnan az Egy visszahúzódik. A lélekben ürességre van szükség, a lélekből talán sok mindent el kell vinni, ki kell takarítani, hogy ott az Egy, akit Jézus képvisel, megjelenhessen.

Csak ezek után szólal meg, és vajon mit mond? Magát közli a Fiú, éspedig pontosan úgy, ahogyan az Atya közölte vele ő magát. „Aki engem látott, látta az Atyát” – ez azt jelenti, hogy Isten mindent rábízott Jézusra, ami az ember üdvösségéhez szükséges. Kijelentette magát neki, és ezért ő is kijelentheti nekünk Istent. Nem is adott nekünk senki mást az ég alatt, akinek révén mi őt olyan pontosan megismerhetnénk, mint Fia által. Jézusban az Egy közli magát velünk, vagyis az, aki egy az Atyával – és egy akar lenni velünk is.

Amikor a szívünk szentélyében övé lesz a fő hely, akkor a lélek egyszerre csak hatalmas lesz. Uralkodni kezdünk Jézussal együtt, vagyis elveszti felettünk a hatalmát a félelem, a vágy, a bosszúság és minden, ami egyébként uralkodni szokott bennünk. Az ember csodálkozva tapasztalja, hogy sorra meghódol mindaz, ami addig uralkodott felette. Bosszantotta a világ hitványsága? Egykedvű szánakozással fogja nézni. Nincs már hatalma fölötte. Kétségbeesetten igyekezett elnyerni mások tetszését? Tudomásul veszi, hogy ők is csak emberek, s nem is olyan fontos a véleményük. Amikor végre azé a szó, akié az otthon, vagyis elvittek a lélekből már mindent, aminek nincsen ott a helye, akkor a Jézus szava új teremtésbe fog. Ahogyan az Atya a világot is ő általa teremtette, úgy bennünk is teremteni kezd, éspedig olyasmit, ami addig nem volt ott: az új embert. Megjelenik a türelem abban, aki türelmetlen volt. Megjelenik a szorgalom ott, ahol addig tunyaság uralkodott. Ahol eddig eget verő ambíciók nyomorították a lelket, és mindig hajszolt volt az élet, ott megjelenik a békés szemlélődni tudás. Éspedig azért, mert az Ige közölte velünk magát – az a Jézus, aki az Atyával egy. És ettől a mi töredezett életünk elkezd egységessé válni. Egyetlen alapja marad, egyetlen igazán komoly távlati célja és egyetlen értelme: mert a lélek rálelt az Egyre.

Ez pedig zavartalan és végleges békét hoz a szívbe. Megszűnnek a kételyek, nem fontos többé annyira, ami eddig felette izgatott, s megszűnnek a félelmek is. Nem kell vádolnia senkit ahhoz, hogy jól érezze magát, nem kell hadakoznia senkivel, hogy hősnek álmodhassa a lényét,  immár belülről erős. Rendíthetetlen nyugalom tölti el az embert, és innét kezdve teszi a dolgát csendben és szeretettel. Nincs szükség látványos győzelmekre, nem fontos többé a presztízs, még mások elismerő bólogatása sem, mert immár minden a helyén van. Az ember elérte belső békéjét, amit senki és semmi meg nem rendíthet.

A legfontosabb is megtörténik, vagyis az, hogy az ember önmagával harmóniára jut. A külső ember engedelmessé válik a belső számára, mert „hatalmasan megerősödött a belső ember a Lélek által, s Krisztus lakozik hit által a szívünkben” ahogyan az apostol mondja. (Ef 3,16) Ilyenkor válik valósággá, hogy „élek többé nem én, hanem él bennem a Krisztus.” (Gal 2,20) Legnehezebb emberi harcaink, amiket saját ellentmondásainkkal vívtunk, kisimulnak. Nincs már démoni ereje a félelemnek, a vágynak, sem a többiek véleményének: a lélek annak uralma alá került, aki annak jogos ura és valódi gazdája, és aki az ő békességét adja, nem úgy adja, amint a világ adja. Nincs okunk nyugtalankodni, nem kell többé félnünk sem. (Ján 14,27)

Olyan lakik immár bennünk, aki nem teremtetett, hanem ő maga a Teremtő. Uralmát semmi nem tudja megzavarni – sem szeretet, sem szenvedés, sem semmi teremtett dolog vagy teremtményhez tartozó. Az Egy közli magát velünk, s a lélek vele egyesül. Az ember minden kétkedése, sötétsége és tévedése elvész, ő maga pedig tiszta és világos fénybe kerül, pontosan úgy, ahogyan a zsoltáros mondja: „Uram, a te világosságod által látunk világosságot.” (Zsolt 36,10) Vagy amint egy középkori igehirdető mondta: “Jézus bőséggel és édességgel túlcsorduló módon nyilvánítja ki magát, amikor a lélekkel egyesül.” (Eckhart mester) Az ember pedig maga is „bőséggel és édességgel túlcsorduló lesz”, vagyis emberi kapcsolatai megtelnek örömmel és békességgel. Nincs körülötte sem irigység, sem gyanakvás, mert “minden dolga szeretetben megy végbe” (1Kor 16,14), az ilyen emberre pedig nem lehet haragudni. Folytonos békében és örömben szolgálja Istent, hiszen immár valóban templommá lett a lénye.

Ennek titkáról hallhattunk ma. A templom megtisztítása arról szól, hogy Jézus ki tud űzni a szent helyről minden hátráltatást. Ő mondja ma igéjében: Vigyétek el innét ezeket. És mi pontosan tudjuk is, mire gondol velünk kapcsolatban. Talán elég a szava, s nincs szükség korbácsára. Ha pedig mégis kellene, értünk fonta kötélből azt az ostort. De azért szenvedte el a nagypénteki ostorozást maga is, hogy levegye rólunk ennek szükségességét. Legyen hát üres és tiszta a szent hely, hogy ott szava éppen úgy megszólalhasson, mint a mi áhítatos imádságunk. Így és csak így tud ő újra eggyé tenni minket önmagunkkal, s azzal a valójával, aki maga is az Egy. Amit ő adni akar nem kevesebb, mint hogy mi is olyanok legyünk, mint ő, éspedig örökkön-örökké. Teljesek, hiánytalanok – mint ő és az Atya egyek. Így legyen! Ámen.

 

Imádkozzunk!

Urunk Jézus, köszönjük a megajándékozottságot, hogy te elhoztad nekünk az életet, ami egy az Atya életével. Ennek híjával vagyunk szomorúak, elégedetlenek és keserűek a saját sorsunkkal, és ennek tulajdonában nyílik ki szívünk az örökkévalóságra. Áldunk téged a drága megtapasztalásért, hogy te nem csak tanítasz minket erre, hanem meg is ajándékozol ilyen élettel. Segíts félretenni minden akadályt és megkörnyékező bűnt, hogy amit számunkra szent templomodban elkészítettél, az mind a miénk is lehessen. Te, aki az Egy vagy, tedd egységessé széteső életünket, és fonj bennünket közösen is egy testté, anyaszentegyházzá, ahol emberi életek gyógyulhatnak. Állítsd helyre a beteg életeket testi és lelki értelemben egyaránt, hogy boldogan dicsőíthessük szent nevedet! Ámen.