Az élet két oldala

Igehirdetés 2012. március 4.

Az élet két oldala

 

Lekció: Zsolt 22,23-32
Textus: Zsolt 22,2

„Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engemet? Távol van tőlem a segítség, pedig jajgatva kiáltok!”

 

Imádkozzunk!

Istenünk, köszönjük a megtartatást, testi életünk csodáját. Álmélkodva gondolunk arra, hogy méltónak találtad e világ anyagi részecskéit az ember megalkotására és abban örök, isteni terved véghezvitelére. Lehetővé tetted, hogy szabadon válasszunk jó és rossz között, s egészen ránk bíztad, milyen lelki tartalommal töltjük meg testi voltunk nagyszerű edényét. Nem sok dicsekedni valónk marad, ha előtted állva vizsgáljuk, miként sikerült mindez. De a te kezedből vesszük a mostani böjti időszakot mint ajándékot, amit arra adtál, hogy életünket megjobbítsuk. Segíts ebben mindnyájunkat. Imádkozunk az alvó egyházért, hogy felébredjen, az üldözött egyházért, hogy ügyed szolgálatában kitartó és a bajok idején is örvendező lehessen, és a hitvalló egyházért, hogy ne önmagának, hanem a te dicsőségednek éljen. Áldj meg minket az igehallgatásban, a hallható igében, és az úrvacsorában, a látható igében egyaránt! Ámen.

 

Igehirdetés

Néhány hete, még farsang idején egy vasárnap délelőtt a maszkjainkról gondolkodtunk együtt, amiket akaratlanul is magunkra öltünk mi emberek, és viseljük őket, meg olykor cserélgetjük is. Ehhez egy pillanatra visszatérve eszünkbe juthat az antik színház kétféle maszkja, a tragikus és a komikus álarc, mint az élet kétféleségének erőteljes szimbóluma. Egyik oldalon a mosoly, a derű és az életöröm, a másikon pedig a tehetetlen ember lefelé görbülő ajkai és sírása. Mind a kettő emberi életünk része. Ahogy a költő mondja:

 

„….komor kívül a belső ragyogás,

ragyogó arc alól a bú kiüt:

az üdv előttünk, s nem látjuk, hogy üdv…”

                                                        (Goethe: Wertherhez)

 

Öröm és bánat, boldogság és boldogtalanság egyaránt része földi utunknak, és nincs ember, aki ne ismerné mindkét, egymástól nagyon is eltérő állapotot!

Mai lekciónk, a 22. Zsoltár második fele, amit az előbb hallottunk önmagában olyan, mint egy híd, amelyiknek csak egyik hídfője szerepel a fényképen. Ezen az oldalon öröm és dicsőítés van, boldog hit arról, hogy eljön az idő, amikor minden nép megismeri az Urat, és neki hódol. „Esznek és jóllaknak, dicsérik az Urat, akik őt keresik. Szívetek legyen vidám mindenkor! A föld határáig mindenkinek eszébe jut az Úr, és megtérnek hozzá, leborul előtte mindenféle nép.” (Zsolt 22,27-28) Utóbb olvastuk csak fel azonban a zsoltár kezdő verseit, amiben viszont a nagypénteki kereszten vergődő Jézus halálos kiáltásait halljuk: „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engemet? Távol van tőlem a segítség, pedig jajgatva kiáltok…!”

Megváltó Jézusunk ezt a különös zsoltárt kezdte imádkozni a kereszten, és nem tudjuk, eljutott-e a végéig, átjutott-e a „másik partig”, az öröm oldalára. Onnan, hogy „…torkom kiszáradt, mint a cserép, nyelvem az ínyemhez tapadt… gonoszok bandája kerített be, átszögezték kezemet-lábamat. Megszámlálhatnám minden csontomat, ők pedig bámulnak és néznek rám. Megosztoznak ruháimon és köntösömre sorsot vetnek” (Zsolt 22,17-19) odáig: „…az Úré a királyi hatalom, csak előtte borulnak le a földi hatalmasságok, térdet hajt előtte minden halandó…az utódok őt szolgálják…. és hirdetik, hogy igaz, amit ő tesz!” (Zsolt 22,30-32)

Egy biztos, ennek a zsoltár-imának hatalmas íve magába foglal mindent, amit az életről tudni lehet. Mindenekelőtt azt, hogy a lét szenvedés, és embernek lenni azt jelenti, hogy a szenvedést nem lehet elkerülni. Lehet róla ideig-óráig elfelejtkezni, találni módszereket is, amik ebben valameddig segítenek – de a kétségbeesés és az elhagyatottság, mint a szenvedés legmélyebb állapotai úgy hozzá vannak kötve földi életünkhöz, mint a bűn és a halál. Van, akinek kevesebb jut a szenvedésből, van, akinek több – de senki el nem kerülheti.

Amit Jézus nekünk hozott abban áll, hogy a szenvedés elkerülhetetlen ugyan, de át lehet nemesíteni. Mit jelent ez? Abból a mondatból értjük meg a legjobban, hogy „…köntösömre sorsot vetettek.” Azt, hogy még a ruháját is el fogják tőle venni, Jézus előre tudta, és ha véres verejtékkel küzdve is, de az utolsó éjszakán vállalta. Önként magára vette, amit a prófétai lelkű költő sok száz évvel előtte megírt a zsoltárban: milyennek látja a Felkentet, az igazi Messiást. „Megosztoznak ruháimon, köntösömre sorsot vetnek” – s ez nem kevesebb, mint a teljes kisemmizettség vállalása.

Tudnunk kell, hogy Jézus egyetlen „magántulajdona” az öltözéke volt. Egy hosszú ingszerű ruhából állott, amiben az arabok ma is járnak nyáridőben, s egy köntösből, ami éjszaka takarónak is megfelelt a szabad ég alatt, ha éppen nem volt nagyon hideg. Tőle ezeket kínzói elvették, s ő a tovább már nem fokozható kisemmizettséget alázattal magára vette…!

Ezért, ha mi őt valóban követni akarjuk, lelki értelemben készek kell legyünk a kisemmizettségre. Nem kell féljünk odaadni, amink van, nem kell féljünk rábízni akár a kincseinket is: ő maga ment előttünk ezen az úton, és keresztje szenvedése után az Atya jobbjára érkezett! Ez az ív áll előttünk a 22. Zsoltárban. Én most szenvedek, éspedig kimondhatatlan kétségbeesettségben és teljes elhagyatottságban, ám ha méltó módon viselem szenvedésemet, eljutok addig a másik partig, ahol már öröm és dicsőítés van.

Böjt időszakában ezt gyakorolhatjuk leginkább: kiengedni a kezünkből mindazt, amitől a boldogságunkat, sőt az üdvünket vártuk, hogy azután attól kaphassuk meg az üdvünket igazán, Aki azt valóban egyedül adni tudja! „Mint ismeretlenek és mégis ismeretesek; mint megholtak és íme, élők; mint ostorozottak és meg nem ölettek; mint bánkódók, noha mindig örvendezők; mint szegények, de sokakat gazdagítók; mint semmi nélkül valók, és mindennel bírók” – így beszél erről az apostol! (2Kor 6,9-10)

Amíg a kezünk tele van kincseinkkel, amíg mindaz, amink csak van, olyan fontos, hogy boldogtalanok vagyunk a hiányától – addig ezt a dolgot nem is értjük. De kezdjük csak el kicsiben: adjunk ki a kezünkből böjt idejében valami egyszerű és mégis fontos dolgot, egy vágyat, egy tervet, bármit, ami megkötözött és elvette a szabadságunkat – és meglátjuk, könnyebb lesz a szívünk. Tanulgassuk önként magunkra vett önfegyelemmel fölemelni és átnemesíteni a ránk váró komolyabb szenvedéseket is, mert azok is elkerülhetetlenül eljönnek a maguk idejében…!

Különös változás a zsoltár tartalmában, ahogyan a szenvedés világából átlép a dicsőítés körébe. Szinte nem is értjük, valójában mi történt. Olyan az egész, mint amikor egy hídon átmenve a középső vonaltól egy másik ország területére érünk. Hogyan lehet átlépni a szenvedés világából a dicsőítés világába? Egyetlen kulcsa van: a megtérés, vagyis a valódi életváltozás. Az, hogy az ember igazán odaadja a szívét Istennek – és ezt semmi mással helyettesíteni nem lehet. Jézus pontosan ezt tette már megkeresztelkedésével, a kísértések visszautasításával, és sok-sok elvonult, magános imádságával is, de leginkább a Gecsemáné kerti önátadásával: „Atyám, ha lehetséges, múljon el tőlem ez a pohár – mindazáltal ne az én akaratom legyen, hanem a tiéd!” (Mát 26,39)

A 22. Zsoltárban is a megtérés teszi lehetővé az örömöt. „Esznek és jóllaknak, dicsérik az Urat, akik őt keresik. Szívetek legyen vidám mindenkor!” Mindez ott történik, ahol valóban „…mindenkinek eszébe jut az Úr, megtérnek őhozzá, és leborul előtte mindenféle nép.” (Zsolt 22,27-28) A világ és annak minden gyönyörűsége sem tudja azt a tiszta derűt adni, ami a megtérés öröme, mert az mindig attól való megválást jelent, ami elválaszt bennünket Istentől.

Lehet egy vágy, ami már túl sokat jelent, de lehet egy ijesztő gondolat, az elmúlástól való félelem is, sőt, bizony még a „tragikus álarc” is! Elég sokan akadnak, akiknek mindenük megvan, munkájuk, otthonuk, gyermekeik, sőt unokáik is: mégis szinte minden szavuk jaj-jal kezdődik, s abban érzik otthon magukat, ha panaszkodhatnak. Amikor valakire ráég a „tragikus álarc”, akkor annak éppen úgy megtérésre van szüksége, mint annak, aki folyton csak viccelődik s átpoénkodja az életét!

Mindenki pontosan tudja közülünk, neki miből kell megtérnie. Egyik embernek a túlzott szótlanságból, másiknak a folytonos fecsegésből. Egyiknek a túl sok munkából, másiknak a túlzott kényelmességből és tétlenségből. Engedjük, hogy az ige és a Szentlélek rámutasson életünk megtérésre váró pontjára, és ha azt valóban odavisszük ő elé, igazán vallomásos szívvel és őszinte engedelmességgel, akkor nem fog minket magunkra hagyni, hanem elvégzi bennünk a maga megújító munkáját! Hát ezt jelenti átmenni a híd egyik oldalától a másikig.

Végül pedig van ennek a zsoltárnak egy hatalmas nagy crescendo-ja, ahol minden összesűrűsödik, felhangosodik, és egészen és véglegesen kiteljesedik. Ez pedig szó szerint megegyezik azzal, amit a Psalmus Hungaricus alapjául szolgáló 55. Zsoltárban így hallunk Kecskeméti Végh Mihály szavaival: „Igaz vagy Uram, ítéletedben!” (263. dics. 19. v.) Ez a mennydörgő mondat mai zsoltárunkban így szól: „Az utódok szolgálják őt, beszélnek az Úrról a jövendő nemzedéknek. Jönnek, és a születendő népnek hirdetik majd, hogy igaz, amit ő tesz.” (Zsolt 22,31-32)

Ennél tovább ember hitbeli fejlődésében nem juthat. Isten igazságosságának elismerése emberi lelkünk igazi felnövése és beérése. Amíg az ember bármit is jobban tud Istennél, addig még mindig a maga gyermekes dackorszakait és kamaszos önállításait ismételgeti – ha elmúlt volna hetven éves, akkor is! Mert mi semmit jobban nem tudunk őnála, még azt sem, hogy nekünk mi volna igazán jó. Azt sem, hogy meddig helyes, ha élünk – ő ezt is jobban tudja nálunk. A legjobb helyen az ő kezében van életünk, a miénknél is jobb kezekben – megváltó Jézusunktól ezt tanulhatjuk leginkább! Ő ki tudta mondani, éspedig egész szívével, hogy „…Ne az legyen Atyám, amit én akarok, hanem az, amit te!” Amikor ma Jézusunk drága testének és vérének jegyeivel táplál minket az úri szent vacsorában, akkor leginkább ezt kívánja nekünk ajándékozni. Először a bűnbocsánatot, a tiszta szívet a megtérés által, aztán pedig ezt a hatalmas bizonyosságot: „igaz Uram, amit te teszel” – és taníts azt gyermeki szívvel tőled elfogadni!

Isten igaz volta a legfőbb tudás, ahová embernek eljutnia érdemes. Azért igazán fontos ez a tudás számunkra, mert mi emberek a magunk értelme után nem látjuk át még a földi életünket sem, nemhogy a halálunkat. A kettő együtt pedig különösen is talányos: miért is születtünk, ha meg kell halnunk, és miért halunk meg, ha olyan szép az élet? De Isten igazsága fölötte van az életnek, nagyobb annál, hiszen az életet ő maga alkotta – és ezért az ő tulajdona. Ez a válasz életünk és mulandóságunk nagy kérdésére. Benne van, az ő személyében rejtőzik a végleges válasz életünk döntő, nagy kérdésére!

A szenvedéstől indultunk, amiről látnunk kellett, hogy megkerülhetetlen valósága emberi létezésünknek. Ha a szent és igaz is szenvedett, nekünk hogy nem kellene szenvednünk? De az igazán nagy szenvedést ő levette rólunk, és magára vállalta. Még az elkerülhetetlen szenvedés is átnemesíthető, ha odavisszük az örök Atyánkhoz: ez a megtérés pillanata. Ő pedig megtanít majd minket a titkok titkára, ami így szól: Igaz vagy Uram, ítéletedben. Vagy ahogyan a 22. Zsoltárban hallottuk: „Az utódok szolgálják őt, beszélnek az Úrról a jövendő nemzedéknek. Jönnek, és a születendő népnek hirdetik majd, hogy igaz, amit ő tesz.” Így is legyen. Ámen.