Igehirdetések

Villognak a szép szántóföldek

Igehirdetés 2012. augusztus 26.

Villognak a szép szántóföldek

 

Lekció: Gal 6,2-10
Textus: Gal 6,7

„Ne tévelyegjetek, Istent nem lehet megcsúfolni. Mert amit vet az ember, azt fogja aratni is.”

 

Imádkozzunk!

Mennyei Atyánk, te az akarást és a cselekvést is megadod azoknak, akik kérik tőled. Te adod a vágyat is, hogy szövetségünket veled megújítsuk. Segíts, hogy szenteljük meg vágyakozásunkat e csendes órában komoly gondolatokkal és áhítatos szándékokkal, hogy erős és kipróbált legyen a vágyakozás azokban, akik méltó módon kívánnak részesülni az úrvacsorában. Mennyei Atyánk, a vágy a te ajándékod, senki sem képes rá, ha tőled nem adatik, még ha mindenét eladja is. De ha te adod ezt, úgy mindent elad, hogy megvegye magának. Imádkozunk, hogy akik ma egybegyűltünk, szívbéli vágyakozással járulhassunk az Úr a szent asztalához, és ha távozunk onnan, még erősebb vágyakozással keressük őt, megbékéltetőnket és Üdvözítőnket. Ámen.
(S. Kierkegaard imádsága)

 

Igehirdetés

Terítve az Úr asztala, mert e vasárnapon hálaadó ünnepet szentelünk. Megköszönjük az aratást annak, aki a kémiai elemeket mennyei tudásával egyesíteni tudta, hogy élő búzaszem legyen belőlük, aztán kenyér legyen belőle az asztalunkon, és végül fizikai erő és élet a tagjainkban, ami egy magasabb, mennyei élet hordozója. Ő ezen a vasárnapon emlékeztet, hogy mindent tőle kaptunk. Nem neki van szüksége a hálánkra, ő nagyon jól elvan anélkül – a mi saját, emberi életünk hiányos, sőt üres, ha még annyit sem tudunk mondani mindezért, hogy köszönöm… Legyen ez a vasárnap valódi hálaadás, szülessenek hálaáldozatok, és teremjenek olyan imádságok a szívekben, amikben új életre kötelezzük el magunkat, ha tényleg szívből énekeltük az előbb, hogy „Fogadást tésznek néked itten, tisztelvén tégedet…”

A 65. zsoltár felirata szerint “Aratási ének.” Szenczi Molnár Albert fordításában a magyar irodalom talán legszebb sorai közé tartozik, jómagam legalábbis odatartozónak érzem, amint a 9. versben énekeltük az imént:

 

“A szép sík mezők ékeskednek

Sok baromcsordákkal,

Villognak a szép szántóföldek

Sűrű gabonákkal…”

 

Alighanem Jézus szavaira is emlékezhetett a költő: „Emeljétek fel szemeiteket, és lássátok meg a tájékokat, hogy immár fehérek az aratásra!” (Ján 4,35) A néhány szó tulajdonképpen egyszerű, költői erőben mégis olyan páratlanul pompás, mint amikor Berzsenyi egy elégikus sorában, visszaemlékezve az elhagyott és végleg elveszített kemenesaljai paradicsomra, ifjúsága színterére – földrajzinak tűnő, valójában lelki helymeghatározásként mondja, hol is van, mintha a tengeren túlra költözött volna: „…A zúgó Balaton déli vidékein.”

A nagy költők kevés szóval is sokat mondanak, náluk a szavak zenéje is csupa üzenet – hát ízlelgessük aratási ünnepünkön a pár szót, ami az igehirdetés címe is: „Villognak a szép szántóföldek…”

Ma az aratás szépségéről gondolkodhatunk együtt. Arról, amikor „tüzesen süt le a nap sugára”, mint ezekben a mostani napokban is – aztán gondolkodhatunk a napfény érlelte bőségről, a terített asztalról; végül pedig életünk mivoltáról is, ha éppen valami mást hoztunk volna is ide a szívünkben.

Az aratás ünneplése ősidőktől “magától értetődik” – csak hálátlan szívű ember felejtkezik el róla. Amikor ilyen szépet hallunk, hogy „villognak a szép szántóföldek”, azonnal eszünkbe jut az is, hogy mennyi le nem bomló műanyag hulladékot földelünk el évente csak itt hazánkban is, mert az a legolcsóbb hulladékkezelés. Hogy valódi ellenőrzés hiányában sok ezer tonna veszélyes hulladékot hozhattak be un. “fejlett országokból” és földelhettek el nálunk. Hogy az ivóvíz tisztítása egyre költségesebb mindenhol a világon, mert olyan típusú anyagok kerülnek a folyókba. Hogy, amint mondják, gyakorlatilag kifogyott a kálium és a foszfát a Földön, már csak Marokkóban és a Szaharában van belőle valamennyi – s mind, a tékozlás és a felelőtlen élet többi jelei is eszünkbe jutnak… Amiből e pillanatban az következik, és ezt is felelős szakemberek mondják, hogy az előttünk álló háromszáz évben az is eldől, az emberi faj egyáltalán fönnmaradhat-e a Földön, vagy sem…

Ünnepi zsoltárunk nem csak a villogó, szép szántóföldekről énekel, hanem azt is kimondja, hogy „Rajtam a bűn elhatalmazék, Terhelvén engemet.” (2.v.) Igen, ahol terített asztal várja a templomból hazaérkezőket, roskadásig van földi jókkal a hűtőszekrény, a gyerekek nyugodtan eldobálhatják a tízórait és fanyalogva turkálhatnak az iskolai ebédben, hogy „fúj, de utálom”, mert tudják, szüleik minden kívánságukat úgyis azonnal teljesítik – tehát ahol minden megvan, sőt fölösleg is bőven akad – ott nagyon is aktuális lehet a bűnbánat! S ez nem csak anyagi javainkkal gazdálkodásunkra érvényes, hanem az időnkkel, erőinkkel sőt, az érzelmeinkkel és indulatainkkal való gazdálkodásra is – hisz emberi életünk tulajdonképpen egyetlen nagy, egységes “háztartás.”

Igenis, föl kell ébrednünk, és szükséges életünk megfordítása, megtérése – egyénileg éppúgy, mint globális méretekben. Vannak, akik abban reménykednek, hogy szépen fejlődik az emberiség, már van egy tudatosságra ébredt kis csapat, aztán ha elegen lesznek, akkor jön a nagy áttörés, elkezd fogyni a bűnözés és az erőszak, uralkodni kezd a szeretet és minden rendbe jön… Az “evolúciónak” ez a naiv hite azonban, hogy szépen belenövünk egy új világba legfeljebb a felébredés szóig jut – ám közben csaknem irtózik a megtérés gondolatától: a nagyon is fájdalmas és gyötrelmes dologtól, amikor ki kell dobni valamit az életemből. “Majd az evolúció megoldja…” – hát nem.

Az égvilágon semmit nem oldott meg magától az ember történelmében az un. fejlődés: ma legfeljebb már gépekkel tudjuk egymást gyilkolni, így sokkal nagyobb tételben és hatékonyabban megy, mint valaha. Az emberi problémák, az erkölcsi megújulás gyötrelmei pontosan olyan fájdalmakat hoznak ma is, mint az évezredekkel ezelőtt. Egy szenvedély uralmától ma semmivel nem könnyebb megválni, mint a görög vagy római időkben. Mindenki az örök emberi feladatokkal néz szembe, amikor meg akarja tisztítani életét, mint bármikor bárki a történelemben.

Azért fontos ezt kimondani, mert akadnak, akik azt mondják, így nem szenved senki, mint én, ilyen megoldhatatlan feladat másnak nem jutott, mint nekem… Sokakat húz le az önsajnálkozás egészen a tehetetlenségig. Mások pedig “elszállnak” – itt az új korszak, ez már az információ világa, vége az előző gyötrelmeknek: leráztuk a tekintélyelvű feudális világot, itt a demokrácia és a tudomány, már csak az emberiség egysége hiányzik – azt pedig megoldjuk a kereskedelmileg egységes világ létrehozásával…

E pillanatban azonban semmi jele, hogy a gazdasági és információ-áramlás mellett valódi szellemi-erkölcsi tudás is “szétáramlana” a világban, éppen ellenkezőleg – az ezer tévécsatorna és sok-sok millió okostelefon nem azt közvetíti. A spiritualitást pedig egészen biztosan nem a meghalt lelkekkel, titokzatos helyekkel és erőkkel való kapcsolat keresésében találhatjuk meg, hanem saját életünk erkölcsi megújításában.

Az aratás fogalma nem csak konkrét „termény-betakarítás” értelmében szólal meg a Bibliában, hanem szimbolikus fogalomként, az ember cselekedetei következményeként is. Azt hallottuk az előbb: „Ne tévelyegjetek, Istent nem lehet megcsúfolni – mert amit vet az ember, azt fogja aratni is.” E mondat arról szól, hogy az Örökkévaló beleszerkesztett a világba törvényeket, s őt nem lehet korrumpálni, hogy csak “éppen most az egyszer” függessze fel azokat, mert nekünk úgy kényelmesebb lenne… Nagyon is kényelmetlen dolog néhanap, hogy “megvan az ideje a vetésnek és a kiszaggatásnak” – ezért aztán nem lehet a legnagyobb hőség idején vetni, csak tavasszal vagy ősszel.

Isten beleszerkesztette a valóságba azt is, hogy amilyen mértékkel mi mérünk, az emberek is elkezdenek nekünk ugyanazzal a mértékkel mérni nekünk, sőt ráadást is adnak, meg is púpozzák (Márk 4,24) – és csodálkozva vesszük észre, hogy pontosan azt kapjuk vissza másoktól, amit magunk megengedhetőnek tartottunk velük szemben…  Az élet csak ilyen. Mi emberek nem tudunk egykönnyen fölé emelkedni sérelmeinknek, akármilyen “nagy lelkek” volnánk is elviekben…. “Amit vet az ember, azt fogja aratni is.” Emlékszem gyermekkoromból, egyszer édesapámat rádiós igehirdetés tartására kérték fel a mutatványnak meghagyott vasárnap délelőtti egyházi félórában – hogy a külföld azt ne mondhassa, itt nem szabadok az egyházak. Nem volt abban az igehirdetésben semmi felforgató, egy mondatot mégis kihúzott a cenzúra, nem hallottuk vissza a rádióból, s az pontosan így szólt: „Amit vet az ember, azt fogja aratni is.”  Miért éppen ezt a bibliai mondatot nem tűrték el? Csak találgatni lehet, ám  valószínűleg nem járunk messze az igazságtól, ha azt véljük: nem akartak lélekben szembenézni azzal, hogy nem szabad minden megtenni, amit megtehet az ember. Nem mindent szabad, amit lehet. Hogy lesznek következmények – ha egy ideig teljhatalma volna is valakiknek. Ez olyan gondolat volt, ami akkoriban nem szólalhatott meg a Magyar Rádióban.

Nem tudom, hányan “hallgattatják el” az aratás szó ilyen értelmét ma is szívükben. Azt a tényt, hogy végül semmi nem marad belőlünk, emberekből, a testünk is porrá lesz: csak a cselekedeteink s azok következményei  – a „nevünk”, ahogy ezt a Bibliában olvassuk. A Mennyei Jeruzsálembe, vagyis az üdvösségbe azok mehetnek be, akik neve be van írva az Élet Könyvébe – akik pedig tisztátalanságot vagy hamisságot cselekszenek, azoknak nem oda írják a nevét. (Jel.21,27) Mert “amit vet az ember, azt is fogja aratni.” Újkenyér és aratás ünnepén erre is emlékeznünk kell.

Végül az aratás szónak van egy nagyon távlati jelentése is, amit a történelem végeként, az Utolsó Ítéletként értünk. Ez minden dolgok célhoz érése, ahonnan nincs tovább. Az” Omega-pont” – ahol minden megnyugszik, kiegyenlítődik, az összes mozgás, erő és változás elcsitul – “Isten lesz minden mindenekben.” (1Kor 15,28) Ha ennek a pillanatnak súlyát átéljük, igazán megrettenünk. A Sixtus-kápolna freskóján látunk ilyen arcokat, akiknek véget ért az élete, s visszatekintve megpillantják mindazt, ami immár jóvátehetetlen. Eljön a pillanat, amikor mindenről és mindenkiről kiderül, mennyit ér, mit is “gyűjtött” magának… Ott már nem embertársainktól kapjuk vissza erkölcseink következményét és tükörképét, mint a földi életben, hanem mindenki magától Istentől veszi át a végső értékelését. S ugyan mi mást mondhatunk, ha erre gondolunk, mint amit egyik gyászénekünk kezdő sora is mond:

 

„Szomorú a halál a gyarló embernek,

Halál követétől mindenek rettegnek,

Kiváltképpen, kik e világban örülnek,

Nehéz e világtól megválni ezeknek…”

                                                      (403. dics.1. v.)

 

Mindnyájan „e világban örülünk” s nagyon kevéssé abban a “másikban”, ahol Istenünk is lakik. Van-e mentségünk és vigasztalásunk e menthetetlenül földi és gyarló mivoltunkban, amikor tényleg az elmúlással találjuk szembe magunkat…? Igen: nekünk életünkben és halálunkban mégis csak van vigasztalásunk, éspedig az, hogy “nem vagyunk mi magunkéi”, hanem hűséges Megváltónknak, a Jézus Krisztusnak tulajdonai vagyunk. (HK 1.k.) Nem tudunk felmutatni előtte makulátlan életet – egyetlen mentségünk és vigasztalásunk mégis van: hogy ő kegyelmes és jó… Ez egybe mégis csak kapaszkodhatunk! Másban nincs, de ebben van mentségünk. Emlékezzünk a kánaáni asszonyra, aki azt mondta: Igen Uram, semmi túlzás nincs abban, hogy engem nem a “fiakhoz”, hanem az ebekhez sorolsz, így áll a helyzet – de “…az ebek is esznek az asztalról lehulló morzsákból!” (Mát 15,27) – és Jézus ezért az alázatáért, ezért a bűnbánatáért jót tett vele. Segített rajta, és meggyógyult a leánya! De ehhez el kellett jutni a ponthoz, hogy nem én Uram, hanem te

 

„Jövök semmit nem hozva,

Keresztedbe fogózva:

Meztelen, hogy felruházz,

Árván bízva, hogy megszánsz…”

                                                     (458. dics. 3. v.)

 

Ez nem kibúvó, nem is a könnyebb út, mint a bűnbánatot elutasítók tartják – hanem az egyetlen helyes emberi alapállás. Leljük fel mi is!

Aratás ünnepén a sok kapott ajándékunkról jusson eszünkbe, amit mohóságunkkal és mértéktelenséggel vétettünk saját életünk, egymás, sőt a lábunk alatt lévő Föld ellen is…! Ebből “üdvösségesen” csak megtérni lehet, ezen nem segít evolúció és semmilyen szép történeti fejlődés. A világ nem fejlődik: pontosan olyan, amilyen mindig is volt – csak mi emberek magunk változhatunk! Ez pedig ritkán megy fájdalom és kín nélkül, amint a gyermek sem születik fájdalom-mentesen. Ne vádoljuk, ne hibáztassuk egymást, mert rendszerint éppen azt kapjuk vissza másoktól, amit mi adtunk nekik. Ha bajok vannak körülöttünk, ne egymás vétkeit nézegessük és emlegessük, hanem nézzünk a tükörbe – ez a gyógyulás útja. Ha nem adtunk szeretetet, ők sem fognak adni. Ha jóságot adunk, elfogadást és támogatást, akkor tőlük is azt fogjuk kapni. Mert “amit vet az ember, azt is fogja aratni.” A végső, nagy aratásról pedig csak így gondolkodjunk: joggal sorolhatna minket is az ebek közé az Úr – mégis tudjuk, hogy ő kegyelmes és jó. Életünk az övé, és nagyon üdvösséges lesz, ha végleg is az övé lehet, s örökre az is maradhat! Így is legyen. Ámen.

cheap Elavil